2005. augusztus 04. csütörtök 23:04

 

Köszönjük, Elnök Úr

 

Mádl Ferenc működése során tulajdonképpen megmagyarázta az elhíresült szállóigét: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Antall József mondatát az elmúlt tizenöt év szinte minden történésére, annak színére és visszájára, egyformán alkalmazhatjuk. Úgy, mint a sokszor ténylegesen fellépő hiányérzeteink bizonytalan, lebegő magyarázatát. A bátor bátortalanság attitűdje; amelynek határai között aztán olykor hályogkovácsokként, olykor a falnak rohanó „vakmerő ló” komikus alteregójaként mutatkozunk. Elvarratlan maradt egy helyzet; pontosabban szólva: semmi nem történt úgy, ahogyan azt a változások idealisztikus logikája sugallta, egy másodpercnyi történelem idejére.

És a helyzet nagyon gyorsan elkenődött. Ahogyan mi is…

Az erők egymásnak feszültek, a szándékok elmaszatolódtak, a lehetőségek – ha voltak is – megadták magukat a tehetetlenségnek. A nyugodt erő megszülte a maga nyugtalanságát, majd apatikusságát. Lassan mindenki számára nyilvánvalóvá vált: azonnali demokratikus átalakulás helyett (és mellett), az elmaradt forradalom csöndjében, vértelen, hideg polgárháború köszöntött ránk. Az ország egy olyan szorítóvá változott, amelynek négy sarkába négy hatalom költözött. A kormánykoalíció, az ellenzék, az alkotmánybíróság, és a köztársasági elnök. E négyes szereposztás számtalan variánsban tárta elénk az elmúlt másfél évtized során ugyanazt a kamaradarabot…

Hol kisszerűség, ott békétlenkedés; hol békétlenkedés, ott gyűlölet; hol gyűlölet, ott információ-mérgezés; hol információ-mérgezés, ott hazugság-hatalom; hol hazugság-hatalom, ott – mi állunk. A négyhatalmi szorítóban… Egy ilyen társadalmi légkört csak a demokrácia tekintélyének megszilárdításával lehet orvosolni. Jobbá tenni. Alkalmassá tenni egy olyan összefogásra, amely az élhető jövő reményét elérhetővé teheti. Nem az élhetőbbét, hiszen, aki azt mondja, hogy a jelenünk is élhető, az – homokba dugja a fejét. A népességfogyás, a népműveltség, a hitehagyottság riasztó adatai elől. A jelenünk, pillanatnyilag, nem élhető, csak megvívható; s a jövő, ha nem változunk, csak az összecsapásokat időtleníti.

Mádl Ferenc legfőbb közméltósági működését a demokrácia tekintélyének helyreállítására szentelte. Pedig kétszeresen sem volt könnyű helyzetben. Hiszen elődje, bizony, erős rontást tett azon. Más habitus, más megközelítés, mondhatjuk elfogadóan – no de ez az eltérés, bizony, azzal járt, hogy a rendszerváltó ország első köztársasági elnökének két ciklusa során „verődött le” a már említett szorító negyedik sarokoszlopaként a köztársasági elnök hivatala. Megosztó és konfrontáló erőként működött; olykor felháborító szükségtelenséggel. A részletekbe ne menjünk, most, bele, de azt szögezzük le: Göncz Árpád, működése során, nagyon sok szükségtelen, és hivatalához méltatlan, konfrontálódásba is belement, időnként kezdeményezte azokat, és így nem szolgálta – nem is akarva talán szolgálni – a nemzet demokratikus integrálását.

S mi nehezítette még jobban Mádl Ferenc helyzetét? Hogy hivatali ideje alatt többször is olyan helyzetbe került, amelyet egy – a demokrácia szilárdságát, tekintélyét, kiszámíthatóságát kevésbé tisztelő – politikus akár történelmi kihívásnak is tekinthet. És amelyben, ha figyelmen kívül hagyja az előbbieket, akár még a történelemkönyvekbe is bevonulhat. A mindig vitatható, mindig kétesélyes dilemmák közé; a „mi lett volna, ha” címkével ellátott történelmi tereferék kategóriájába. Többször, mondom, hiszen már 2002-ben dönthetett volna úgy, hogy nem a legbiztosabban kormányt alakítani képes koalíció, hanem a legtöbb parlamenti mandátumot szerző párt első emberét bízza meg kormányalakítással. (Csak a feledékenyek kedvéért: mandátumok számában a Fidesz-MDF tízzel nyert többet az MSZP-nél; a két párt közötti százalékos különbség megoszlása pedig több, mint két és fél százalék volt a Fidesz javára). A „mi lett volna, ha” természetesen nem járható út; még kevésbé követhető jelen idejű nemzetstratégiaként, amikor is a legfontosabb mindig a stabilitás megőrzése. Persze, mi, a hatalom felelőssége nélkül, eltűnődhetünk azon, hogy egy kisebbségi kormányalakítás során, az azzal járó feszültségek valójában mekkora kárt is okozhattak volna? Talán jobban górcső alá kerül az, hogy az SZDSZ párteredménye valójában négy egész kilencvenkét század százalékos, s így a parlamentbe csupán egy közös jelölt mandátumának másik felével kerültek be… Talán jobban górcső alá kerülnek a választás körülményeinek kivizsgálásai… Talán… Mádl Ferenc azonban nem tehetett mást, mint azt, hogy nem lavírozza bele az országot egy instabil belpolitikai helyzetbe. Majd két évvel később ugyanezzel kellett szembenéznie: a kormánykoalíció programja megbukott, a miniszterelnök lemondott. Így, betű szerint, elrendelhette volna a parlament feloszlatását, és kiírhatta volna az új választás időpontját; de, természetesen, nem tehette meg. Mert a kormánykoalíció kinyilvánította akaratát a folytatás mellett… Megnevezték az új miniszterelnököt; s mert az ország ezt láthatóan tudomásul vette, Mádl Ferencnek meg kellett hajolnia a demokrácia tekintélyének óvása - mint belső parancs - előtt.

Mert sem egy demokráciát, sem egy történelmet nem lehet improvizálni.

Különösen akkor nem, amikor szélesebb, nemzetközibb érintkezéseinkben egy adott úton haladunk; amely úton, épp abban a történelmi másodpercben, nem torpanhatunk meg, nem sodródhatunk félre.

Mi volt a köztársaság elnökének legnagyobb szenvedélye? A higgadt, tárgyilagos, objektív, szenvedély-mentes vélemény-alkotás. Az alkotmány rendelkezéseinek szem előtt tartása. A szellemi nemzetrészek demokratikus integrálásának szolgálata. S hogyan köszönte meg neki ezt az a hatalom, amely kétszer is, szó szerint, neki köszönhette regnálását? Folyamatos bírálattal, sőt, azt is megcselekedték, hogy egy általa aggályosnak tartott – és ezért megfontolásra javasolt – törvénytervezetet még azon frissiben, fél órán belül, szövegét változatlanul hagyva, újra megszavazták. Ezzel súlyosan megsértve, rombolva egy személy, és egy intézmény tekintélyét. De ez csak a legkirívóbb mindazon lehetőségek közül, amelyek révén, mintegy tükör által, megszemlélhetjük: hogyan is szolgálja ez a kormánykoalíció azt a sürgető célt, amely a demokrácia tekintélyének, kiteljesítésének, és csorbíthatatlanságának egyetlen élhető emberi dimenzióját teremti meg.

Mádl Ferenc köztársasági elnöktől búcsúzva most elsősorban azt köszönjük meg neki: megmutatta, hogy a kifosztásunk ellenére is többek maradhatunk a hatalom kiszolgáltatottjainál, annak játékszereinél, tárgyainál. Általa újra hitelesíttetett néhány olyan fogalom, mint a közméltóság, tekintély, közbizalom. Tíz évvel a rendszerváltás kezdete után valami valóban történt személlyé válásunk érdekében. Remélem, hogy ezt még az ő emberi életében nagyon sokan fel fogják ismerni. Köszönjük, elnök úr.

Tamási Orosz János    

 .

Vissza a kezdőlapra