2005. augusztus 11. csütörtök 19:56

 

Egy nyelv kevés, három már sok

 

A szabaddemokraták politikai cinizmusa határtalan… Ennél higgadtabban nem lehet értékelni azt, ahogyan az utóbbi hetekben (is) megnyilvánulnak. Elég a kormány SMS-kampányának bírálatára gondolnunk: amit a politikai ellenzék szinte „csak” megkérdőjelezett, ők egyenesen felháborítónak találták. Mintha nekik közük sem lenne a kormánykoalíció ténykedéséhez… Vagy a Mécs-ügy: hogy akkor most megbünteti-e őt az SZDSZ, vagy sem, és ha igen, akkor indul-e MSZP-támogatással? Az ügy szomorú felhangja az, ahogyan Mécs Imre belesejtelmeskedik a kamerákba: kérem szépen, hajtogatja, én sohasem mondtam ki, hogy kire voksolok a köztársaság elnökének megválasztásakor. Hát, ha Szilire, akkor mire fel volt hármójuk látványos „dacolása”? Az ennél még szomorúbb valóság pedig az: ha 2002-ben Demszky nem lép vissza, akkor Mécs Imre már három éve nem parlamenti képviselő. A lista póttartalékosaként került be – nem egy nagy favoritja tehát semmilyen egyéni indulásnak.

Bauer Tamásról – ne is beszéljünk. Célkeresztjében ismét Orbán Viktor; a cél újfent az ő démonizálása és lejáratása. Idéz egy mondatot, amelyben Orbán Viktor megengedően beszélt a szocialistákról, még 1992-ben. A következő ciklusban talán hihető szociáldemokraták lesznek, ragadta ki Bauer ezt a félmondatot, majd egyenesen lekövetkeztette belőle: „Orbán abban bízhatott, hogy ő lesz a következő ciklus miniszterelnöke, de azzal is számolt, hogy a kormányba az MSZP-t is be kell vonnia. Legyőzendő ellenfélként beszélt az MDF-ről, s majdani koalíciós partnerként az MSZP-ről”. Ez merész következtetés egy félmondatból, különösen annak fényében, hogy a bekezdés újabb részében már így beszél: „Orbán …  1993-1994 fordulóján még az MDF, a KDNP, a Fidesz és az SZDSZ négyes koalíciójáról ábrándozott”. Egy olyan politikusi alkatról, aki Bauer szerint világos célokkal és akarattal rendelkezik, ekkora következetlenséget állítani nem túl szerencsés…

Ma pedig Magyar Bálint nyilatkoztatta meg magát. Az ő helyében legalább szeptemberig hallgatnék, hiszen mind az érettségi körülményei, mind a felvételi eredmények pontszámításai enyhén szólva megkérdőjelezhetőek. Ő viszont siet leszögezni: „kettes érettségivel ne lehessen bekerülni a felsőoktatásba”. Olvasom: „a felsőoktatási intézménybe a bejutási küszöb 72 pontról 78 pontra való felemelésével biztosítani akarják, hogy a legjobb felkészültségű diákok kerülhessenek be az egyetemekre, főiskolákra, s kettes érettségivel erre ne legyen lehetőség. A másik intézkedés célja, hogy a korábban és az adott felvételi időszakban elért eredmények kombinálásának lehetőségét megszüntessék - mondta Magyar Bálint”.

Nos: a kettes érettségi valóban nem jutalmazandó; bár, amennyiben a hosszú távú elképzelések között az érettségi eltörlése szerepel, akkor értelmetlen annak bármikori eredményéhez rendelni a felvételi vizsgát. Nem logikus egy újabb átmeneti helyzet létrehozása. Ám ennél is fontosabb annak eldöntése: mi legyen a kitűnően érettségizettekkel?

Napok óta egy értesítést forgatok. Az áll benne: a címzett felvételt nyert az ELTE-BTK összehasonlító irodalomtudomány szakára. A ponthatár százharminc volt, a felvételiző szerzett pontja százhúsz, két nyelvvizsgáért kapott többlete tizennégy, így négy ponttal lépte túl a küszöböt. Ugyanezen lapon az is olvasható: a filmelmélet és filmtörténet szakra nem vették fel. Oda százharminchét volt a ponthatár, a felvételiző – lásd fent – összesen százharmincnéggyel rendelkezett, így elutasíttatott. Na már most, én – talán földhözragadtan – nem bírom megfejteni: ugyanazon egyetem két humán szakja között miért van hétpontos felvételi küszöbhatár? Továbbá: miért kell „helyből” két nyelvvizsgával rendelkeznie az egyetemre jelentkezőnek? Diplomát e nélkül kiadni valóban nem tartható; ez rendben van. De vajon milyen körülmények között jut el az érettségiig az a középiskolás, akinek az érettségiig még két nyelvvizsgát is le kell tennie, ahhoz, hogy elérje a felvételi ponthatárát?

Miközben az általános iskola első négy osztályát szinte „úri passzióból” végzi, hiszen osztályt nem ismétel, a szülő beleegyezése nélkül szinte nem is kaphat rossz jegyeket; s ha az alsó fokú oktatás során a diák „csak” a tanuláshoz szükséges fegyelmezettséget és követelmény-rendszert nem sajátítja el – akkor talán épp a lázadó kamaszkorban fog kellő érettségre szert tenni? S hogy a dolog még pikánsabb legyen, hozzáteszem: a fenti valós példában szereplő felvételizőnek nem kettő, hanem három nyelvvizsgája van. Pillanatnyilag. De többletpont csak kettő után jár – ami, egyfelől, rendben van, hiszen egy esetleges nyelvzseni azért még valóban ne juthasson be az egyetemre, hogy, mondjuk, öt nyelven tudja elmesélni az Amarcord sztoriját. No de mi van azokkal, akik – bár maximálisan teljesítenek „középiskolás fokon” – azért nem jutnak be az egyetemre, mert a felvételiig „csak” egy nyelvvizsgát tudnak felmutatni? Egy még kevés – de három már sok…? Annak, hogy csak egy van, ezer és egy oka lehet, a családi körülményektől kezdve a lakóhelyük adottságáig.

Ne kombináljunk. A lényeg: akkor, amikor valaki a legjobb középiskolai eredményekkel sem tud bejutni arra a szakra, amelyhez kedvet érez, mert a bejutáshoz szükséges extra követelményeket önhibáján kívül nem tudja teljesíteni; nos, akkor nem az a lényeg, hogy a kettesre érettségizőket – akik vélhetően nem is szándékoznak továbbtanulni – kizárjuk annak lehetőségeiből…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra