2005. augusztus 11. csütörtök 19:55

 

Drágám, te Prágám II.

 

A pesti polgárba, bizony, erős kisebbrendűségi komplexus költözött az utóbbi egy-másfél évtizedben, a közbiztonság okán. Különösen akkor, ha ebben az időszakban elhanyagolta a közép-európai város-szomszédok látogatását, sőt, a velük kapcsolatos híreket is csak felszínesen futotta át. Nos, valahogy így érkeztem én meg a prágai Vencel-térre. A második pénzváltónál azonnal odaléptem az ablakhoz – azért nem az elsőnél, mert ott egy kisebb csoport ügyködött a korona-beszerzésen. Az árfolyamokat nem nagyon néztem, gondolván, hogy ez itt azért nem Budapest; itt azért biztosan vigyáznak a „renoméra”. A tapasztalat mintegy háromszázötven koronámba került; ha egy kicsit jobban szétnézek, akkor ennyivel többet kaptam volna száz euróért – máshol. Ami viszont „vigasztalhatott”: nem egy kirívóan egyedi svindlert fogtam ki; a pénzváltó ablakocskák árfolyamai elég széles spektrumot öleltek át – hogy finoman fogalmazzak. Nagyobb a szóródás, mint a pesti pénzváltóknál – akikkel azért elég rendesen ijesztgetnek bennünket. S ha már közbiztonság: sajnos, a zsebtolvajok esetében is elfogott a gyanútlanság. Amely óvatlanságot azért a pesti hetesen, vagy a párizsi metrón semmi szín alatt sem engedem meg magamnak. Rá is fizettem – a prágai metrón olyan szakszerűen emeltek ki körülbelül ötszáz koronát a zsebemből, hogy utólag még „csodáltam” is a technikájukat. És hálát adtam magamban nekik azért, hogy a tárcámat, a telefonomat, az útlevelemet békén hagyták… Utólag aztán megtudtam: olyasfajta helyi specialitásba ütköztem, mint a knédli, vagy a kacsasült káposztával…

A lényeg: Prágában is ugyanúgy – ha nem jobban – kell vigyáznia a jámbor turistának, mint Budapesten.

És mégis el tud bűvölni.

A képeslapokról unalomig ismert látványaival épp úgy, mint azok élettel teli hangulatával. Sőt – ez utóbbival talán még jobban. Hiszen a Vár, a Károly-híd, az Óváros nem hordoz új meglepetéseket; sem a portréfestők és az utcazenészek. Ahogyan a balett-táncosok és a kőfaragók sem – hogy „rejtőjenői vizekre” evezzünk. Nem véletlenül. Mert Prága „rátett egy lapáttal” a Svejk-i image-ra… A kisvendéglők még mindig, és ismét, egymásba érnek – de szinte közéjük ékelődtek a kávéházak. Sörre vagy abszintra egyformán megfelelnek; bár azt enyhe dorgálással jegyzem meg, hogy paradicsomlevet szinte egyikben sem tartanak. Sajnos, gyorsan túltettem magam ezen a problémán; a barna sör tekintetében visszaeső bűnösként tértem haza a Moldva partjáról…

Ez, persze, eddig – magánügy. Egy utazásban mindig a tapasztalatok levonása a legfontosabb. Nos: ha az ember belép egy étterembe, a legeldugottabb helyen is kétnyelvű étlapot tesznek elé. Amelyen kiemelve a cseh specialitások, összetevőikkel együtt; sőt, még egy görög, és egy olasz étterem étlapjának első oldala is ezekkel volt tele. Sem az ízekkel, sem az adagok mennyiségével nem volt baj – azt azonban tegyük hozzá, hogy egy közepes árfekvésű helyen sem ússza meg az ember a komplett ebédet három-négyezer forintnál kevesebből… (Beleértve, természetesen, az italokat is). Ez utóbbival Pesten sincs baj – ám az már kínosabb, hogy, mondjuk a pesti Belvárosban sétálva az ember beleütközik-e, lépten-nyomon, egy közepes árfekvésű étterembe; olyanba, ahol magyar specialitások bőséges kínálatából válogathat, kedvére? Természetesen nem minden az étkezés körül forog; nos, Prága Hasek és Svejk városa. Vagy Mozart hangulata. De felidézi Kafka szomorkás derűjét, groteszkre vett pillantásait. Enged Rómára, vagy Firenzére asszociálni, egyfajta elsuhanó, villanásnyi látványaiban. A Vencel-téren érezzük a tankokkal dacoló emberek emlékét – és mindezt, hogy magam is groteszk legyek egy kicsit, szépen nyomott pólókon haza is hozhatjuk magunkkal…

És Budapesten?

Prágát járva minden pillanatban elénk lép valaki, vagy valami az egyetemes kultúrtörténetből. Egy kávéház neve, egy szobor; bármi. A város idegenforgalmának szervezői műveltség-élményekre építenek; és mindig bővül, mélyül, formálódik a kínálat. Prága patinás jazz-klubja nem elégedett bele rangos múltjába – kirakati portáljában azt hirdeti, hogy Bill Clinton is játszott itt, amerikai elnökként, beszállva egy jam-sessionra. Ez az emlék is hazahozható – a mintegy negyedórás felvétel hangzóanyaga ötszáz korona; bevallom, nekem nem ért meg ennyit. Inkább két Miles Davissal gazdagítottam magam – ennyi pénzért… De váltsunk stílust – természetesen a híres U Fleku is kihagyhatatlan. Még akkor is, ha osztjuk a gyakorlott Prága-járók malíciáját. Bizony, Svejk már talán be sem tenné a lábát. Mert azért van abban valami lehangoló, amikor a kétszemélyes zenekar – trombita és tangóharmonika – lelkesen játssza az Azzurót, az olasz turisták pedig még lelkesebben hullámzanak rá. Az viszont nagyon is helyénvaló, hogy szinte még le sem ültünk, máris elénk teszik a sört. Majd a zenekar turnéra indul, s asztalunkhoz érve megkérdezi: honnan jöttünk. A választ hallva, azonnal rákezdik: az a szép, az a szép, akinek a szeme szép… A szöveget szinte tökéletes kiejtéssel énekli – de ezen kívül egy árva szót sem tud magyarul… Később úgy döntünk, hogy maradunk, záróráig. Mi lenne, ha ultiznánk, kérdezzük a pincért, aki megvonja a vállát. Miért ne? Sört hozzak még, kérdi, de érezhetően ez sem feltétel.

Azért nem gátoltam meg szorgalmában…

És ultiztunk, záróráig. Közben azon tanakodtam: hová tűntek a pesti kávéházak? És – hogy ne a régi sirámokat élesszük újjá – hová tűntek a hetvenes évek pesti sörkertjei? Tudom: nyílt már néhány kávéház. De azért nem olyan nagy sem a Jókai-tér, sem a Nagymező utca, mint, mondjuk, a prágai zsidónegyed egyötöde… És nyílt egy-két sörkert is, vagy valami hasonló, például a Fő utcában; no de hol a többi? És ki fog odatalálni az előbbibe, a turisták közül? És melyik esti vendéglőben dobhatom egy elegáns mozdulattal a makk ászt barátom zöld hetesére, így nyerve meg a piros betlit?  

Ennyit, egy prágai hosszú hétvégéről. Sorolhatnám még a részleteket, de a lényeget talán már sikerült érzékeltetnem. Minden szépen kistafírozott statisztikai mutató ellenére Budapestnek esélye sincs arra, hogy célpontja legyen a vissza-visszatérő turizmusnak is. Mert egyszer talán mindenki eljön, az „újszülöttnek minden vicc új” alapon, megnézni a Várat, a Halászbástyát, a Margit-szigetet – és a Mátyás-pincét. De vissza már nem tér, mert nincs hol bebarangolnia műveltség-élményeinek helyszíneit. Nem lép elé, akár csak várt pillanatokban – hogy a váratlan élményszerzésekről ne is beszéljek – a pesti humor karaktere; akár csak egy tréfa képében, akár Rejtő Jenő, Karinthy – vagy akár Brachfeld Szigfrid alakjában. Nem kúszik a fülünkbe sem Bartók, sem Zerkovitz zenéje; s a városnak eltűnt az eredendő, spontán, sajátos romantikája. S erre épp Prágában döbben rá az ember – mert, arra kószálva, keresni kezdi a különbséget.

A közbiztonság ott sem tökéletes. A szíveslátás – vegyes. Épp, mint itt. Díszletben nálunk sem lenne hiány. Mégis… Azt hiszem, Prága behozhatatlannak látszó előnyét két apróságnak köszönheti. Az egyik: túl akarja élni a világvárossá válás fizikai fájdalmait; fúrják-faragják a várost, alagutakkal spékelik, s ez, bizony, azzal jár, hogy autóval pillanatok alatt eltévedünk benne. Mert valóban logikátlan a forgalmi rendje – de csak három napot ott töltve sem érzi azt az ember, amit Budapesten érez, tizenöt éve. Hogy eleve reménytelen, s hogy ebből sohasem lesz átlátható, szervezett forgalmi rend… A másik: meg akar élni a turizmusból, s ezért nem fesztiválokban, hanem városnegyedekben gondolkodik. Nem (csak) egyszeri eseményekben, hanem a személyi, a tárgyi és a fogalmi tematikák koncepcionális elmélyítésében. A marasztalásban, és a vissza-csalogatásban; s ebben még a gyermekbetegségek is bájosak… Mert, sajnos, a szobaasszony vélhetően zokon vette a „kérem, ne zavarjon” tábla kilincsemen felejtését; mással aligha tudom magyarázni azt, hogy a légkondit bekapcsolva, és tíz fokosra állítva találtam. És mire észre is vettem, hogy ez nem a szoba szokásos hűse – addigra jól meg is fáztam. Még most is ettől tüsszögök… És, bizony, szombaton is elkezdték fúrni a falat, a recepciós minden ígérete ellenére. Viszont felajánlottak egy másik szobát, a túloldalon; ugyan enyhe megvetéssel. Hiszen csak délután ötig dolgoznak – s mit akar a vendég napközben a szállodai szobában? Szunyókálni – egy Prágában?

No de ilyet…

Szóval – mind díszletben, mind modorban vagyunk olyan „jók”, mint Prága, s mint a prágaiak. Már csak egy szép, lélegző, a történelmére valóban büszke, és a történelmét valóban lépten-nyomon árasztó – nem évülő s nem évelő – város kellene…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra