2005. augusztus 12. péntek 21:46

 

Quo Vadis, Polgártárs?

 

Lehet-e esélyünk egy szelíd, ám határozott politikai kampányra? Aligha. Másfél évtizede botorkálunk a rendszerváltás útján, olykor helyben futva, olykor az egy lépés előre, kettő hátra taktikájával; s most határozottan ugyanoda érkeztünk, ahonnan indultunk. A hatalomnak láthatóan nincsenek konkrét gazdaságépítő elgondolásai; az állami vagyon további eladásából, és újabb, s újabb adók beszedéséből próbál eredményeket felmutatni (miközben az egész évre tervezett költségvetési hiányt már az esztendő felére produkálta). Ismét éles ideológiai viták kereszttüzében élünk; a hatalom olyan önmeghatározási kísérleteit hallgatva, amelyek nagy része a hazugságok bevált gyakorlataira épül. Országos vergődéseink színterévé válnak a hétköznapok; illuzionisták terelgetnek bennünket kertjeikbe – ne tűrjük. Ki kell végre tölteni egy Kilépési Nyilatkozatot.

Innen.

Amely nyilatkozat lehet akár konkrét is, nyílt levél a pártbürokráciáknak, s lehet áttételes üzenet az inflálódott pártideológiáknak. Nem oly keserű lázzal bár, mint Cyranó búcsúja, de tőle vett tartással: „Sok ős-ellenség, rátok ismerek! / Te vagy, Hazugság? Nesze hát, ha, ha! / No jertek! Kardom fejetekre vág, / Előítélet. Alkú. Gyávaság. / Csináljak vásárt?... Paktáljak?... Soha!...”

Mert csináltunk már éppen eleget. A jót elrontva, a rosszat magasztalva, dédelgetve. A baloldaliság eszméjét például – amelynek meghatározó eleme volt, évtizedeken keresztül, a Tanácsköztársaság dicsőséges százharminchárom napja. Nekem még úgy tanították, azokban az években, amikor Fejtő Ferenc például már rég nem kért ebből az országból, hogy Szamuely elvtárs személyesen hozta el nekünk, repülőgépen, Lenin elvtárs testvéri kézszorítását. Hogy a nyomorgó gyermekek akkor nyaralhattak először a Balaton partján, és mehettek be – ingyen – a Margit-szigetre. Hogy Lukács elvtárs milyen nagyszerű irányt mutatott a munkásosztály művelődéséhez; hogy a gonosz fehérterror áldozataivá vált népbiztosok hősi halála az Aradi Vértanúékkal vetekszik; hogy – a Kun. A Béla. Akihez, hosszú távon, csak Rákosi elvtárs mérhető. Aki már akkor is, népbiztosként, majd tizenhat év fegyházban, s végül – milyen szimbolikus, mondta a tanár néni – Moszkva negyvennyolcas zászlókat adott a bebörtönzött magyar elvtársakért. A későbbi moszkovitákért. Akik, hazatérve, gőzerővel kezdték építeni a kommunizmust. Hullott a forgács, rendesen, de épült a vas és acél országa. Az osztálytermek falain Marx és Engels, Rákosi és Sztálin, később a falakról már eltűnt, de az újságok címlapjait évtizedekig uralta Brezsnyev és Kádár. Mindez a munkásmozgalomban gyökerező baloldaliság töretlen önmeghatározása és ideológiai alapvetése mentén – amely, lám, nem igaz.

Mert sem 1919, sem 1949 – egyetlen győztesnek mondható – kommunistái nem vallották magukat baloldalinak, sőt, nem is voltak azok. Tudtuk meg Fejtő Ferenctől – aki, ha igazat mondott, akkor lényegében beismerte, hogy milyen nagy hazugságra épült a baloldaliság (illegalitással együtt) nyolcvan esztendős mitológiája. Hiszen, ha Kun nem volt baloldali, akkor a vöröskatonák sem voltak azok; ha Rákosi nem volt az, akkor a Szocialista Hazáért kitüntetést ma is párás szemmel nézegető veteránok sem voltak azok. Más valakitől már azt a teóriát is olvastam: a háború utáni demokrácia kísérletének éveiben a kisgazdák és a keresztény demokraták következetesen baloldalinak vallották magukat. Nos – ismerjük sorsukat. Hosszú börtönévek, emigrációba kényszerítés, elhallgattatás. Az egypárti diktatúrát országunkra kényszerítő hatalom járt el így, velük szemben, amely hatalomról ugyan mindeddig azt tanultuk – ahogy fentebb érintettem -, hogy a kommunizmus építését tekintették küldetésüknek. Amely ideológia a baloldalisággal rokonítható, ha jól emlékszem; de most azt kell elfogadnom, hogy mégis ellenségüknek tekintették a baloldaliakat? Akkor mik voltak, valójában? „Fasiszta kommunisták”? (József Attila…)

Igen – toporgunk a rendszerváltás startvonalán. Mert egy azt meghazudtoló harcra kényszerülünk. Néhányan pontosan tudjuk, hogy mitől fosztottak meg bennünket, s mit szeretnénk, legalább az unokáink kezébe adni. Mások viszont még mindig önmeghatározásukkal küszködnek; a múltjukból kényszeresen próbálva elhazudni azt, amit nem lehet, s letagadni, kisatírozni azt, amit még ennél jobban sem lehet. Mert az előbbi módszerrel legfeljebb saját személyiségüket teszik hiteltelenné; az utóbbival azonban több évtized megtévesztettjeinek vágják a szemébe: gyönge kis mazsolák vagytok, elhittétek minden hazugságunkat. És azért ez egy kissé húzós…

S közben rákaptak a polgár szitokszóként való alkalmazására. Értelmetlenül. Néha azt jelentik ki róluk: már nincsenek. Vagy még nincsenek. Klasszikus értelemben pedig: nem is voltak. Ha egy-egy rétegben mégis körvonalazódni kezd valami, akkor gyorsan kiderítik róla: nacionalista. Soviniszta. Kozmopolita. Mélymagyar. Hígmagyar. Jöttmagyar. Megy(gy)magyar. Satöbbi-magyar. Mi itt az alapvető tévedés? Az, hogy a polgár – nem politikai fogalom. Kizárólag gazdasági tényező: politikaivá akkor válik, ha egy rendszer jogfosztottá teszi vagy „csak” ellehetetleníti. Amely utóbbira bármely politikai trend képes... A polgár: fogyasztó. Úgy a gazdasági, mint a politikai és a szellemi javaké.

Választ.

Életkorától és habitusától függően konformista vagy nonkonformista. Igazából két életelve van. Egy: az én házam az én váram. Kettő: élni, és élni hagyni. Ha e kettőben megzavarják, akkor válik befolyásolható tömeggé, kellő uszítással akár csőcselékké is; akkor válik a politikai ideológiák játékszerévé. Mindebből következik a nyilvánvaló tény: polgár volt, lesz, és természetesen: van. Csak nagyon szeretné azt, ha észrevennék őt végre. Ne sérelmi politikák, idejét múlt ideológiák, és tőle alapjában véve idegen kasztkreálások borzolják, hanem ésszerű és racionális jövőképek hozzák őt helyzetbe. És általában: hozzák már végre őt is helyzetbe. Hadd utaljak itt egy félig-meddig elfeledett XIX. századi gondolkodó, Trefort Ágoston 1840–ben papírra vetett szavaira: „Honunkban, ha a sokféle érdekek kiegyenlítése nélkül ki nem kerülhető kríziseket elmellőzni kívánjuk, az anyagi érdekeket s mindazt, mi kifejlésöket feltételezi, mindenekelőtt pártolni kell. E szükség azon férfiaktól, kik honjokat s korokat ismerik, mélyen éreztetik, sőt öntudat nélkül a tömegtől is, mely helyzetének könnyítése s jólét után vágyódik."

Megszívlelendő sorok – különösen olyan politikusok számára, akik nem egymással, hanem egy országgal – Az Országgal – keresnek szövetséget.

De hol vannak ilyen politikusok, ilyen politikai képződmények? Az MSZP néhány éve még a boldog emlékezetű Szabad Kezdeményezések Hálózatára emlékeztetett. Amelyben a szalonellenzékitől a komoly teoretikus rendszerváltókig terjedt a skála; egyedül a közös nevező hiányzott belőle. Azóta ez a „stich” is felszívódott: ma már kizárólag az tekint komoly elvárásokkal, és behódolói alázattal, a szocialista pártra, akiben visszatértek, vagy kifejlődtek a hetvenes évek gulyáskommunizmusának kliens-reflexei. Az SZDSZ? Minden hatalmi konstellációra van megfelelő stratégiája, frakciója, embere; épp csak a megosztott hatalom gyakorlásához nincsen. Se kint, se bent... Jelesül megtanultak visszaélni azzal, amit alapvetésüknek választottak. A liberalizmus fogalmaival ugyanis kellően megzsarolható egy nemzetépítő céljaitól megfosztott, összezavart, egymásra uszított társadalom. A liberalizmus nem más, mint mellérendelt szolidaritások összessége; felelős társadalomban nem alkalmazható néhány önkényesen, vagy nagyon is tudatosan, kiragadott szolidaritási elv más elvekkel szembe állító, pozitív diszkriminációja… Az MDF-ről már mindenki mindent elmondott. Többnyire jogosan. Itt és most, tőmondatban, úgy lehetne ezeket összefoglalni: mindenkori álláspontjuk szerint lehet, hogy vannak problémák, de lesz majd egy országos gyűlés. Ahol legfeljebb lemondok – de addig kellő távolságot tartva minden irányzattól, készségesen együttműködünk az önmeghatározás káoszában vergődő szocialistákkal. A kérdés csak az: ha két tisztázatlan célt és identitást összerakunk, abból kisülhet-e egy nemzetépítő stratégia?

Vigyázzatok…

És hogy mi az, ami kell – szerintem? Egy jobb kor, természetesen. Ami el fog jönni. A világ körülöttünk és bennünk előbb-utóbb (egy következetesen végig vitt rendszerváltás után) rátalál a talán egyetlen lehetséges kivezető útra: a – bár a definíciót még toldozgatjuk–foltozgatjuk... – modern magyar demokráciára. Arra, amely nem kozmopolita módon liberális, és nem soviniszta módon nemzeti. Arra, amely nem a hagyományos baloldaliság és jobboldaliság mentén (és itt van a kutya elásva…) strukturalizálódik. Ezért nem is „vevő” az ilyen fogalmakat konzekvensen, mindent ezzel behelyettesítően használó pártokra.

Egy szűk évtized még, és mi is átesünk azon a mélyökologikus társadalmi stresszen, amibe a világ „fejlettebb” része már beletorzult. Akarjuk vagy sem – a sok lúd–elv alapján ez elkerülhetetlen. Igen: van abban valami végzetesen komikus szervilizmus, ahogyan politikusaink a nem létező osztályok osztályharcát vívják, miközben az (állam)polgárok többsége már ma is a négyszögletű kerek konzumerdőben bolyong. És korántsem válik itt mindenkiből konzumidióta. A többséget inkább technopolgárnak nevezném – aki megpróbál most, mint annyi évezreden át, megfelelni saját kora, az új demokrácia új kihívásainak. Termel, elad, vásárol; vanságában nyer, vagy veszít. Elsődleges cselekvési programja a túlélés, másodlagos a gyarapodás, s ha mindkettőn túl van, akkor – és csak akkor – figyel bizalommal, félelem nélkül a mindenkori vezetőkre. Élve egy nyitott, toleráns demokráciában, amelyben jelenlétük nem ennyire sarkítottan körvonalazódik; amelyben nem azzal érdemelhet ki állampolgári jövőt, hogy megtagadja, elhazudja a múltját.

De meghaladja azt – ha kell, a sárdobálókkal szemben is kiharcolva ezt a jogot.

Amely jog ma csak egyetlen módon szerezhető meg…

Mindenki tett?

Quo vadis, Polgártárs!?

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra