2005. augusztus 13. szombat 21:07
Dyptichon Öcsiért
I.
Halála előtti heteit iratai rendezésével töltötte. Egyedül, csendben. Fiókok mélye, dossziék tartalma fölött ült, tűnődve, s döntött: mi az, amit apró darabokra tép, mert véle annak értéke is elmúlik, s mi az, amit a helyén hagy, mert szüksége lehet arra még gyermekének, unokáinak. Végül új dossziékat nyitott; megélt tapasztalatai által diktált sorrendbe rakva fontosnak ítélt okmányait, feljegyzéseit, céduláit.
Utódai hetekig nem bolygatták az iratokat őrző fiókot. Hiszen azt, ami valóban fontos volt, még életében átadta; nem volt hát miért fokozni a fokozhatatlan s megszokhatatlan fájdalmat. Különben is – tomboltak a kilencvenes évek; zúgó, zaklatott hetek s hónapok gördültek át az életben maradottakon... Minek most a múlt fiókjait húzogatni!?
De sor került erre is. Valamiért csak bele kellett nézni a dossziékba; s ez a pillanat végül egészen más miatt lett torokszorító, fájdalmas seb az életen. Az iratok sorrendje: ez volt az, amire senki sem számított; bár, utólag, pokolian logikusnak tűnt.
Hogy legfelül a szülők, nagyszülők és dédszülők születési anyakönyvi kivonatai – néhány csak hat, hat és fél évtizeddel korábban beszerzett hiteles másolatban – hevernek majd. Mint a legfontosabbnak ítélt dokumentumok. Egy középeurópai, haldokló férfi értékrendjében. Míg élt, szó nem hangzott el róluk; aktív figyelemmel már nem követte a változásokat hozó évek eseményeit, bár a tüntetések és ellentüntetések heteiben tekintetébe aggodalom is vegyült; másfajta aggodalom, az állandó búcsúzás szomorkás hangulata mellé. De nem szólt; csupán rendezte iratait – megfelelőnek ítélt sorrendjébe...
A származást bizonyító papírok alatt, a következő cédula: egy belépőjegy. A Népstadionba szólt, 1954 május 23–ára. Tízes szektor, felső tribün, jobb oldal, nyolcadik sor, hármas szék. Angol – magyar; a Visszavágó. Amelyre, mint tudjuk, az angolok "...egy hétre jöttek, hét eggyel mentek..." Nagy ünnep volt.
Talán ezért jutott most is kiemelt hely a meccsjegynek. Mert évek, évtizedek örömeiről mesélt a búcsú pillanataiban. Amikor...; igen. Voltak csapatok, focisták, gólok; amikor Luigi a Vezúv alatti kocsmában, a hatvanas évek elején, a család első turistaútján "puszkaszpuszkasz" kiáltással hozta neki, lobogva, a vörösbort; amikor...; igen. Amikor, amúgy, remélni sem lehetett azt, hogy egyszer majd – annyi másról most nem is beszélve! – futballország legjobbjai érkeznek a Népstadionba, itt – itthon – köszönteni a világ egykori legjobb labdarúgóját, hetvenedik születésnapján.
Öt éve már annak, hogy Lajos bácsi meghalt; bár egy évvel többet élhetett a hetvennél, ezt a napot valóban nem érte meg. Talán jobb is. Nem látta az üres lelátókat; mert nem gyűltünk össze, telt házzal köszönteni "Puszkaszt" – első és mindmáig egyetlen világútlevelünket. Ha a mai "csapatnak" nem is, de neki kijárt volna – tőlünk – ez a gesztus!... És nem látta; de hagyjuk. Húsz éve nem járt már stadionba; gyakran még a tévé elé sem ült le; épp ezért...
Halála előtti heteit iratai rendezésével töltötte. Egyedül, csendben. Szortírozott. A helyébe képzelem magam, s tűnődöm: vajon így fogok–e tenni, akkor, majd!? Milyen iratokat helyezek; milyen iratokat kell helyeznem a dosszié tetejére? Ugyanez lesz–e az én sorrendem is...!?
Nem; ez utóbbi – nem valószínű. Hiszen nekem már nem lesz mementóként örökíthető, legendás – – meccsjegyem.
II.
Nyolc év telt el, a fenti sorok írása óta. Tele új sebekkel; felszakítottakkal; és be nem gyógyultakkal. Bár ma este legalább telt ház lesz a Stadionban; hogy a focinál maradjunk… Amely, azóta már, róla van elnevezve. Ismét a világ legjobbjai jönnek el, köszönteni Öcsi bácsit. De már ez a név is… Valahogy természetessé vált legendás becenevéhez illeszteni a bácsit – pedig ez valahogy nem természetes. Slózi, Bamba, Púpos, Csikar és Titi – nem öregszenek bácsivá az emlékezetben. Ahogyan Öcsi sem… Öregen, betegen, a világtól kizuhanva sem. S milyen jó, hogy a világtól kizuhanva él már…
Nem kell azon tűnődnie, amin például én töröm a fejem, hetek óta. Hogy végül is miből és miért kerekedett ez a botrány az Ő meccse körül? Már a kiindulópontot sem értem. Mert az még valahogy rendben van, hogy jöjjenek el időnként a világ legjobbjai hozzánk, és tisztelegjenek a futball élő legendája előtt. Pláne tegye ezt meg az a klub, amelyben Öcsi olyasmit vitt végbe, amiből a legnagyobbak közül is kevesen képesek. Megkettőzte legendáját. De miért merülhetett fel az, hogy a meccs bevételének akárhányad része jótékonysági célokat szolgáljon? Hozzájárulást a gyógykezeléséhez? Miért?
Már ennyire szegények lennénk? Miközben a magyar miniszterelnök (egyben az utolsó sportminiszter; hiszen ezt a tárcát ő maga számolta fel…) napi háromszázötvenez forint per fős (igaz – reggelivel…) horvátországi üdülőbe ruccan el, kipihenni a szószaporítás fáradalmait. Igaz, a költségeit ő maga állja, jelentette be a kormányszóvivő – no de már a horvát sajtónak is szemet szúrt, hogy kormányüdülőikben magyar politikusok utaznak, magáncéllal… Helikofferes milliárdos miniszterünk pedig gazdasági tervezetet lobogtat, hogy ugyan, írja már alá minden politikai párt; de minek? Attól, amit eddig csináltak, muszáj lesz eltérni – ha nem akarunk egy emberöltő helyett kettő alatt odaérni az unió átlagához.
Nem vagyok, és nem is akarok demagóg lenni; és eltérni sem akarok a meccstől. De összefügg – mert vajon milyen lehet a mai kormányban megbújó valódi szolidaritás akkor, amikor az Évszázad Sportolójának gyógykezeltetéséhez jótékonysági meccset kell szervezni? Mert, állítólag, elmaradt a kórházi számla fizetésével. Miért – egyáltalán kiszámlázták neki? Ország-világ előtt „bevállaljuk”, hogy nem tudjuk méltó körülmények között gondozni azt az embert, aki a világ legnagyobb részén még ma is egyet jelent a magyar szó fogalmával? Ez a valódi szégyen, kérem, nem az, ha – esetleg – a szervezők valóban csak egy aláírt labdát akartak elárverezni a javára; vagy más módon képzelték a bevétel elosztását. Ez sem szép – no de messze nem akkora gyalázat, mint egy kórházi szoba és gyógykezelés kiszámlázása – Öcsinek.
S amúgy, maradva a focinál – milyen jó, hogy Ő már a világból kizuhanva él. Mert vajon lehet-e örülni manapság a focinak? A válogatott kispadján egy olyan ember ül, aki szinte már mindenkit vérig sértett a magyar szakemberek közül. Rendben van – egy százötvenszeres német válogatottról van szó. Sokszor megmutatta, hogy „van benne tüdő”. De hogy jön ahhoz, hogy „beszóljon” a Szőke Sziklának, és – legutóbb – Nyílnak? Mészöly és Nyilasi az én szememben nem csak játékosként, de edzőként is ér annyit, mint ez a német, aki még egy meccsre sem tudta ugyanabban az összeállításban pályára küldeni a válogatottat; aki még ma is „keresi” és „építi” a csapatot; s aki még egyetlen egy tétmeccsen sem tudott egyértelmű edzői elképzelést, taktikát felmutatni.
No persze – érdemes-e dohogni a fociért? A kupaselejtezők mérlege alapján, bizony, nem. Jó – a Debrecen. Akik rendesen odatettek egy Hajduk Splitnek; épp csak az a baj, hogy ettől a Hajduk emléktáblája még nem kerül le a prágai U Fleku faláról. Hogy ott jártak, négy esztendeje… Valahogy nagyon egyértelműnek tűnik, hogy a Hajduk életében ez egy nagyon fájdalmas kisiklás. De rendbe fogják hozni. Mert ez így nem járja… S hol lesz öt év múlva a Debrecen? Ahol három év után a Manchestert verő Zalaegerszeg. És jó, ha legalább ott megkapaszkodik. Ettől függetlenül – nem lenne szabad ennyire lesajnálni őket. Mert milyen könnyen tudomásul vettük azt, hogy Halmosi gólját nem adta meg a bíró. Pedig szabályos gól volt – de nem vitatjuk. Bezzeg Tichy gólját; bezzeg Farkas második bombáját – ugye, a meccseket nem is kell mondanom? Pedig eltelt már majdnem negyven esztendő…
Na persze – és ha megadja a bíró? Ez a Debrecen – amely, hiába állítják az ellenkezőjét a játékosaik, mindent kihozott magából, és semmivel sem voltak rosszabbak önmaguknál, sőt… - nem tudta volna kibekkelni a felpörgő Manchestert. Akik eleve úgy léptek pályára – nem követték el tehát azt a hibát, hogy csak kilézengenek a pályára. Ott voltak fejben is – még visszavenni is volt miből… Így még pontosabban láthattuk a különbséget.
A szomorú valóság az, hogy idejön egy ukrán csapat – hogy a Sopronról is beszéljünk – és sima hármast rúg idegenben. Közben megtudjuk róluk, hogy elképesztő pénzt ölnek arrafelé a sportba. Na ja… A Fradit legalább egy csóró csapat ütötte ki…
Szóval – ma este kint leszünk, legalább teltházzal. Ünnepelni Öcsit és Zizut; és emlékezni arra, hogy valaha rég nekünk is voltak csapataink. Sőt – nem is olyan rég voltak álmaink stadionrekonstrukciókról, Európa-bajnokságról, sőt, budapesti olimpiáról. Merjünk kicsik lenni, hirdette akkor az ellenzéki kórus. Amelynek ma, kormányra kerülve, már nincs annyi közpénze sem, hogy kifizesse „Puszkasz” gyógyszereit.
Ezt hívják lesállásának. Remélem, elegen leszünk majd ahhoz, hogy beintsük…
Tamási Orosz János
.
Vissza a kezdőlapra