2005. december 07. szerda 20:21

 

Nem a pénztárcánk, az elveink sérülnek

Gondolatok a brit elnökség javaslata kapcsán

 

Csatazajtól hangos az Európai Unió. A brit elnökség felkavarta az amúgy sem csendes vizeket. Megszoktuk már, hogy az Unió vitái a pénzről szólnak. Látszólag most is erről van szó. A nagy befizetők már régen megmondták, hogy teherviselésük határa a nemzeti összbevétel egy százaléka. Sokan támadják ezt a korlátozást, egyrészt morális okokból, mint teszi ezt Luxemburg kereszténydemokrata miniszterelnöke, aki szintén sokkal többet fizet be az Unió kasszájába, mint amennyit kap belőle. Mégsem írta alá a "hatok" levelét, mert szerinte, akinek több van, annak többet is kell adnia, s most, hogy a bővítés bekövetkezett, az igények nem csökkennek, hanem nőnek. Mások önérdeküket féltik: hiányozna az eddig megszokott magas támogatás. A kettő között találhatók azok, akik az Unió jobb, hatékonyabb működésében érdekeltek, akik meg szeretnék valósítani a közösen kitűzött célokat. Ők úgy látják: a megnövekedett feladatok az eddigieknél többe kerülnek, de ez a többletráfordítás olyasmi, mint egy befektetés: az idők folyamán kamatozni fog.

A célokkal mindenki egyetért. Ki ne akarná, hogy teljes foglalkoztatás legyen az Unió egész területén? Ki ne szeretné, ha a fejlesztések és a tudományos kutatások terén a világ élvonalában lennénk, s ha megőriznénk az európai gazdaság mai szerkezetét, a kis és középvállalkozások sokaságát? Ki ne örülne, ha a az Unió elmaradt térségei gyors ütemben felzárkóznának a fejlettebbekhez? Ki ne helyeselné, hogy a Föld egyik legjelentősebb térsége a maga erejének és képességeinek megfelelő módon kivenné a részét a világ ügyeinek intézésében?

A legerősebbek azonban vagy nem hisznek a közös cselekvés erejében, vagy csak afféle szlogenként kezelik a fentieket, s a maguk saját bajaival vannak elfoglalva. Szarvashiba, ugyanis ha együtt megvalósítjuk közös céljainkat, olcsóbban érjük el azokat, s sok más hazai gond is megoldódik. Önzésből még senki nem épített katedrálist.

Az Egyesült Királyság miniszterelnöke soha nem szállt szembe ezekkel a célokkal. Amikor átvette az Unió soros elnöki posztját, a fő hangsúlyt a versenyképességre helyezte, aminek a javítását részben éppen a kutatás, fejlesztés nekilendülésétől várta. Most viszont beterjesztett egy javaslatot, amely semmit, de semmit nem tesz a nemes célok megvalósulásáért, de egy kívánságnak eleget tesz: csökkenti a tagállamok befizetési kötelezettségeit. Még ezt is el lehetne fogadni, ha a csökkentés nem sértene az érdekeken túl alapelveket. Az Uniót ugyanis az alapító atyák, a boldoggá avatása előtt álló Robert Schuman, Konrad Adenauer és a Fokoláre mozgalommal szoros kapcsolatban álló De Gasperi többek között a szolidaritást megtestesítő intézményként képzelték el. Vajon mi, a nagy európai kereszténydemokraták méltatlan utódai, elfogadhatjuk-e azt, hogy a terheket a leggyengébbek nyakába tegyék. Ha ebben nem tudunk valamiféle megoldásra jutni, akkor nem marad más, mint az egésznek a legélesebb elítélése, s legalább annyi nem szavazat leadása, amennyi csak lehetséges.

Szeretném világossá tenni, hogy nem a pénzről van (elsősorban) szó. Ha a számok úgy maradnak, ahogy most a brit javaslatban állnak, akkor Magyarország 2007 és 2013 között mintegy 22 milliárd eurót kap fejlesztésre. Ez folyó áron több mint évi 771 milliárd forint. Ha ehhez képesek vagyunk hozzá tenni évente mintegy 136 milliárd forintot, akkor évente 900 milliárd forintos fejlesztést valósíthatunk meg. A veszteség a nyári un. luxemburgi javaslathoz képest majdnem napi 200 millió forint. nem kis pénz, s egy szegény országnak felelőtlenség lenne lemondani róla. Ám a veszteség mértéke nem indokolná a teljes elutasítást. Hiszen miféle jogilag behajtható kötelessége volna a francia, a német vagy a dán embernek az, hogy az általa megtermelt értéknek egy részét nekünk adja? Semmi más, mint a szolidaritás, amelyet a keresztény szóhasználatban nyugodtan nevezhetünk felelős szeretetnek.

Ehhez az elvhez kell ragaszkodnunk, nem magához a pénzbeli támogatásokhoz. Ezért akár ugyanez az összeg is megszavazható, ha a terheket mások is viselik, nemcsak a leggyengébbek. Ez lehet az egyetlen helyes magatartás, s ez az indoka annak a heves harcnak, amelyről mostanában naponta értesülhet az érdeklődő európai.

Surján László

 .

Vissza a kezdőlapra