2005. november 24. csütörtök 19:54

 

Írók ne háborúzzanak egymással, mondja Joanne Harris

 

A hét elején Budapestre érkezett Joanne Harris, angol írónő, többek között a Partvidékiek, az Ötnegyed Narancs és a Francia Konyha című könyvek szerzője. Francia édesanya és angol édesapa gyermeke; anyai nagyanyját (jó) boszorkánynak, gyógyító asszonynak tartották, és a kis Joanne gyermekkorának nyarait úgyszólván egy családi cukrászdában töltötte. Később Cambridge-ben, a St. Catherine College-ban tanult francia és német irodalmat, modern és középkori nyelvészetet. Világhírű műve a Csokoládé című regény, melyből film is készült Juliette Binoche-sal és Johnny Depp-pel a főszerepben. Az írónő magyarországi látogatása alkalmából az Ulpius-ház Könyvkiadó két új művét jelenteti meg magyarul: a Francia piac című szakácskönyvet és a Szent bolondok című regényt. Joanne Harris-szel a Gellért Hotelben beszélgettünk.

- Angliában nemrég jelent meg Gentlemen and Players címmel az új regénye, nálunk pedig a Szent Bolondokat népszerűsíti, valamint a Francia Piac című új receptkönyvét. Sokat utazik, sok elfoglaltsággal jár ez a munka?

- Igen, rengeteggel. De megpróbálom egy még elfogadható szinten tartani a programokat.

- Hogyan ajánlaná a Szent Bolondokat a magyar olvasóinak?

- Mindenekelőtt ez egy hagyományos értelemben vett kalandregény. A sztori a 17. században játszódik, amely a hatalmas felfordulások, zűrzavarok és változások időszaka. Ezt a kort óriási háborúk, csatározások és intrikák kísérik; vallási tisztogatások, betegségek, járványok. Már mindenki az őrület határán jár. És ez, persze, egy végsőkig elszánt nő története is. Juliette egy vándorcirkuszban kezdi az életét, és a vallási üldözések miatt egy kolostorban lel menedékre. A történet a szerelemről és a bosszúról szól, és persze, egy hatalmas összecsapásról. Mint ahogy azt már korábban említettem, ez egy igazi, klasszikus kalandregény. Ha az olvasók szeretik Alexandre Dumas-t, akkor ez a regényem igazán nekik való. A Szent Bolondok a Három testőr-apácákkal.

- Majdnem minden regénye Franciaországban játszódik, bár ön Angliában él és néhány történetéhez angol helyszínt választott. Melyiket érzi magához közelebb?

- Nem szoktam ilyen alapon különbséget tenni, mint ahogy sem a francia, sem az angol oldalamat nem érzem dominánsabbnak. Apám angol, anyám francia származású, de én világéletemben Angliában éltem.

- Már két szakácskönyve is megjelent, Francia Konyha illetve Francia Piac címmel. Ilyen fontos számára a főzés?

- Hát, elég fontos, ez tény, de inkább azt mondanám, hogy anyám nagyon jól főz, és a francia rokonaim között is rengeteg kiváló szakács van. Nem terveztem soha, hogy a főzésről fogok írni, vagy hogy szakácskönyvet adok ki. Tudja, olyan hatalmas érdeklődés és igény volt erre, hogy jó ötletnek találtam kiadni ezt a két könyvet - egyfajta kísérőül a regényeimhez. Az olvasóim szerettek volna többet tudni a francia kultúráról és hétköznapokról, és persze annyit nyaggattak, hogy küldjem el ezt és ezt a receptet, hogy belefáradtam ebbe. Inkább összegyűjtöttem őket egy csokorba, és kiadtam könyv formájában. Persze, az sem mellékes, hogy a könyvek bevételét egy jótékonysági alapítvány számára ajánlottam fel, amelyet már régóta támogatok.

- Van újabb szakácskönyv készülőben?

- Nem, többet nem fogok írni. Már kifogytam a családi receptekből, és nem szeretnék egyfajta szakácshírességgé válni. Hatalmas nyomásnak vagyok kitéve azért is, hogy különböző főzőműsorokban szerepeljek, de én nem akarok ebben részt venni. Először is, nem vagyok séf, és amíg nem tudok valami újat mondani egy receptkönyvben, addig nem is fogok újat írni. Lehet, hogy valamikor majd támad egy fantasztikus ötletem, de addig nem akarom magamat ismételni - mint ahogy nem ismétlem magamat a regényeimben sem.

- A weboldalán olvastam, hogy a legjobban az Ötnegyed Narancs című regényét szerette írni, annak hősnője, az idős Framboise miatt. Miért szereti az idős karaktereket?

- Nagyon szeretem Framboise nyers modorát, a tüskésségét. Ő egy született túlélő, tetszik a kétértelműsége. Az, hogy olyan összetett karakter. Szeretem az ilyen embereket, nem szoktam és nem is szeretek olyanokról írni, akik vagy csak fehérek, vagy csak feketék. Az idős szereplők nagyon érdekesek, már az élettörténetük hosszúsága miatt is. Mivel a regényeim szereplőinek életében mindig kulcsfontosságú szerepet játszik valamilyen múltbéli esemény, ezért nyilvánvalóan jobb érett, felnőtt emberekről írnom, akik már megéltek szerencsétlenségeket, keresztülmentek és megtapasztaltak bajokat és nehézségeket. Egyszerűen hitelesebbek és erőteljesebbek ezek a karakterek.

- Tudom, hogy már rengetegen kérdezték Önt erről, de engem is borzasztóan érdekel: hogy tetszett a Csokoládé filmadaptációja?

- Szerintem nagyon jó film. Nekem igazából csak a szórakoztató rész jutott a film munkálataiból. Én voltam a film tanácsadója, ami persze valójában annyiból állt, hogy ide-oda mászkáltam a forgatáson. Valamennyit dolgoztam a forgatókönyvön is, de csak egy nagyon nem hivatalos alapon. Juliette Binoche felkért, hogy segítsek neki a szerepe végiggondolásában, és ezt persze szívesen vállaltam is. Egyszóval, az én részvételem igazából nagyon mellékes volt, egyáltalán nem kemény munka. A film promóciójában részt vettem, és elmentem az Oscar-díjkiosztójára is.

- Sok író számára jelent bélyeget egy sikeres regény; nehéz hasonlóan jó regényeket produkálniuk. Ön hogyan dolgozta fel a Csokoládé sikerét?

- Nem igazán okozott problémát, vagy nehézséget az írásban, mert amikor a Csokoládé megjelent és sikeres lett, a következő két könyvem már nagyjából kész volt. Néhány író számára ez valóban nagyon kemény tud lenni, hogy hogyan folytassák, de ez szerencsére nálam nem így alakult.

- A weboldalát nézegetve ráakadtam a kedvenc íróinak listájára. Nabokov, Dumas, Ray Bradbury, Rimbaud, Oscar Wilde, Jules Verne, Maupassant, Poe, Flaubert, Tolkien …- nem egy kortárs lista. Hadilábon áll a kortárs írókkal?

- Nos, hogy őszinte legyek, nincs túl sok kortárs, élő író, akik iránt nagy lelkesedést éreznék. Szeretem Ian Banks-t… Inkább egy-egy könyv iránt tudok lelkesedni. Tudja, vannak szórakoztató írók, akiket igazán élvezet olvasni. De Angliában igazi maffiája alakult ki az úgynevezett „intézményes szépirodalmi íróknak”. Közülük rengetegen hidegen hagynak engem. Részben azért, mert nagyon sokuknak az a célja, azon szorong, hogy megírja „Az Angol Regényt”. És „Az Angol Regény” – úgy tűnik - mindig az íróról szól. Minthogy idén tagja vagyok az Orange-és a Whitbread elnevezésű irodalmi díjak bírálóbizottságának, épp most fejeztem be száz kortárs angol regény olvasását, amelyek mind e díjak valamelyikére pályáznak. Sok tehetség van közöttük, de van egy hatalmas szakadék a könyvpiacon, amit az is jelez, hogy nagyon sok gyerekek számára író szerző ma már felnőttek számára is ír. Ha csak a különböző irodalmi díjak legutóbbi nyerteseit nézzük, megérthetjük, hogy az általános közönség nem feltétlenül akar olyan könyveket olvasni, amelyek az íróról szólnak. A közönség olyan regényeket akar, amelyekben történik is valami. Amikor az Orange-díj bírálója voltam, észrevettem, hogy a pályázó művek közül ötből egynek volt cselekménye. Mindegyikük gyönyörűen volt megírva, de nagyon kevésnek volt követhető cselekménye.  Ezért mondja manapság olyan sok angol, hogy nem szeret olvasni. Vagy legalábbis azt állítják, hogy nem akarnak olvasni. Ezért olyan népszerű a Da Vinci-kód, mert másképpen van megírva, és van sztorija. A Da Vinci-kód nekem személy szerint nem tetszett, mert én egy kissé más szempontok alapján értékelem a könyveket, mint az átlag olvasó. Dan Brown nem ír túl jól, de legalább nem is állítja magáról, hogy szépprózát akarna írni. Ő sztorikat ír, és fenomenális sikere is azt bizonyítja, hogy a közönségben igenis van igény arra, hogy jó történeteket olvasson. A kortárs irodalmi művek olyan nagy számban szólnak kizárólag az íróról, hogy ez mára már komoly szembenálláshoz vezetett arra nézve, hogy mi számít szépirodalomnak, és mi lektűrnek. A ponyvaregényekhez - úgy tűnik – tartozik egy cselekmény, a szépirodalmi művekhez pedig gyönyörű stílus, és nem túl sok mondanivaló. Én nagyon szeretem a jó történeteket és a szép irodalmi nyelvet, de a kortárs angol szépirodalom nyelve számomra egy kissé elavultnak tűnik. Ez a magyarázat arra, hogy miért is kedvelem jobban a régebbi írókat. Nabokov kiváló író, és semmi hibát nem találhat benne az ember. Ray Bradbury - bár kortársnak számít – szintén nagyszerű író. Ezek az emberek még tudták, hogyan kell írni, gyönyörű stílusban írtak, de észrevették, hogy az olvasó érdeklődésének fenntartásához ennél töbre van szükség.

- Tibor Fischer, a nemrég Magyarországon járt magyar származású író a Booker irodalmi díj bírálója volt tavaly. Neki is hasonló benyomásai voltak száz regény elolvasása után…

- Borzasztó fárasztó ennyi regényt olvasni, amit ráadásul mind ebben az évben adtak ki. Egyszerűen nem jut arra idő, hogy az ember élvezhessen is egy könyvet. És ez nagyon szomorú, mert egy könyvnek alapvetően szórakoztatnia kell, az olvasásnak élvezetet kell nyújtania. De sajnos ilyenkor a bírálóknak nagyon kevés idejük van, és amint befejeztünk egy regényt, máris belekezdünk a következőbe. Tibor Fischer egyébként kivételesen jó író, nála a jó stílus még cselekménnyel is párosul, de sajnos túlságosan is eladta magát a médiának. Kár volt belevonnia magát a vezető angol újságok által kezdeményezett médiaharcba. Ez egy borzasztó háború, amiben a napilapok arra kényszerítik az írókat, hogy kritizálják és degradálják egymást. Persze ez szórakoztatja az olvasót, de nem túl áldásos az író számára.

- Térjünk egy kicsit vissza Franciaországhoz. Tervezi-e, hogy valamikor oda fog költözni?

- Nem. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ugyanabban a yorkshire-i kis faluban élek a lányommal és a férjemmel, mint a szüleim és a testvéreim. A francia rokonaim szétszórva élnek Franciaországban, és még ha szeretnék is Franciaországba költözni, igencsak kivitelezhetetlennek tartom. Úgy tapasztalom, hogy nagyon nehéz - ha nem lehetetlen - egyszerre két országban kétlaki életet élni, már az iskola és a munka szempontjából is.

- Franciaországban hogyan fogadták, hogy egy angol nő angol nyelven ír a kultúrájukról?

- Nagyon sok példány fogyott a könyveimből. Nem értem, miért jelentene problémát, hogy félig angolként írok Franciaországról. A korábbi francia kiadóm részéről volt egy kezdeti neheztelés, amiért a saját, angol nevemen adom ki a regényeimet, de én ragaszkodtam a nevemhez, és így is sok példányt adtak el. Nagyon fontos számomra a francia piac, mert sok francia rokonom csak így tudja elolvasni a regényeimet. Emellett a kiadóm számára is nagyon kedvező és hasznos, hogy tökéletesen beszélek franciául. Ez nagyon megkönnyíti a francia promóciós körútjaimat, és a televíziós szerepléseket. Nem egy olyan angol írónő vagyok, aki még franciául sem tud, és ezt a francia közönség is láthatja.

- Mikor kezdett el írni?

- Nagyon fiatalon, gyakorlatilag már attól kezdve, hogy megtanultam olvasni. Sokáig kísérleteztem különböző stílusokkal, és végül megtaláltam a saját hangomat.

- És mivel kezdte, regényekkel vagy novellákkal?

- Tudja, Angliában szinte lehetetlen novelláskötetet megjelentetni. Az én eddig egyetlen novelláskötetem is már a regényeim után jelent meg. Furcsa, de az angol olvasókat és kiadókat egész egyszerűen nem érdeklik a novelláskötetek, kivéve, ha már egy híres író adja ki őket. És még akkor sem garantált, hogy jól fognak fogyni. Az amerikaiak és a franciák mások, ők szeretik a novellákat. Az angol kiadók nem fogadják szívesen a novellát, részben annak magazinos múltja, hagyománya miatt. Nekem szerencsém volt, mert az én novelláskötetem bestseller lett, ami egyébként nagyon meglepett. Tudja, a promóciós körutak rendszerint felolvasásokkal, dedikálásokkal és közönségtalálkozókkal járnak. Amikor a novelláskötetemmel turnéztam, úgy döntöttem, hogy nem csak részleteket fogok felolvasni, hanem az egész novellát. Nos, az emberek imádták, azzal jöttek oda hozzám, hogy már gyerekkoruk óta nem olvastak fel nekik, és hogy ez mennyire csodálatos. Akkor láttam, hogy az embereknek ez hiányzik a mai szépirodalmi regényekből. Hogy legyen egy cselekmény, legyen kiért izgulni, legyen kinek szorítani. Úgyis mondhatnám, hogy az izgalom hiányzik az olvasóknak. Grisham, Clancy, Stephen King mind ezt az igényt elégítik ki. És persze az én regényeimben is kulcsfontosságú a történet.

- Dolgozik-e jelenleg újabb regényen?

- Persze, de amúgy mindig egyszerre több dolgot csinálok. Ez egyfajta skizofréniás állapotot is eredményez. Angliában most promótálom a legújabb könyvemet, amelynek Gentlemen&Players a címe, itt, önöknél pedig a Szent Bolondokat. Ha ezeket befejezem, akkor végre folytathatom a mostani regénytervemet.

- Franciaországban vagy Angliában játszódik?

- Nem árulom el. Babonás vagyok.

Tamási Nina

   .

Vissza a kezdőlapra