2005. december 15. csütörtök 20:13

Tekintettel arra, hogy a Hitel folyóirat internetes oldalán
közvetlen linkkel nem érhető el az alábbi írás, a szöveget átvettük,
de az oldal alján megadjuk az az eredeti lelőhely linkjét.

 

TASNÁDI GÁBOR

 

Kodálynál, Galyatetőn

 

A fehér csillogás mögött a sötétkék ég sziporkázóan ragyogott. Ő kiskabátban, kucsmában, eltörpülve az óriás fák mellett, mint egy hegyi pásztor állt ott, és integetett. Távozó látogatóinak, Forrai Katalinéknak. A hideg, kemény csend a hegyi éjszakák sejtelmes nyugalmát, a ragyogó égbolt az angyalok glóriáját és a karácsony ujjongását idézte…

A galyatetői Nagyszálló építkezése 1939-ben fejeződött be. Kodály Zoltán és felesége már a következő év elejétől szívesen tartózkodnak itt. Nyomon követhetik a közelben a kápolna építését, amely Jankó Gyula tervei alapján készül. Szürke andezit kövekből, kapcsolódva a nagyszálló tájba illő épületéhez, a helyi hagyományokhoz. 1941. szeptember 8-án, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelik föl. A harangot később az egri érsek ajándékozta, felirata „hős honvédeink” doni tragédiájára emlékeztet. A karzaton ma is meglevő – napjainkban is használatos – harmóniumnál komponálta Kodály a Csendes misét. Többször helyettesítette a gyöngyösoroszi kántort, főleg télen, nagy havak idején. Tréfásan ezért galyai segédkántornak nevezte magát.

A Csendes mise orgonaművet 1944 májusában Pécsi Sebestyén mutatta be Budapesten, a Szent István Bazilikában. Kompozícióját a Mester utóbb szólóhangokkal és vegyes karral bővítette ki – megszületett a Missa brevis in tempore belli, azaz Rövid mise háború idején. Művét végül hangszerelte is. Ezt a nagyzenekari változatot először a worcesteri székesegyház 1948. évi kórusünnepén angol énekesek és zenészek adták elő; vezényelt Kodály Zoltán. A Missa brevis – Eősze László szavaival – betetőzi Kodály egyházzenei alkotásait, és összefoglalja […] az európai egyházi muzsika értékes hagyományait. A kis mátrai templomból elindult misét azóta a világ számos katedrálisában bemutatták, fölvételei széles körűen ismeretesek. Vigaszt és békességet hirdetnek jelennek, jövendőnek.

A galyai templom gótikus ablakainak színes üvegein Árpád-házi szent királyaink és más szentek – Sztehló Lili alkotásai. Az európai hírű üvegfestőművész munkája a Kodályné emlékét megörökítő Szent Hubertus-ablak is a szentélyben, hiszen Emma asszony a kezdetektől a kápolna nagy adományozója volt. Az újabb idők színes üvegablakait Csiby Mihály készítette 1987–89-ben, így a Missa brevisre emlékeztetőt ugyancsak a szentélyben és a bejáratnál levőket: a Boldogasszony Anyánk című történelmi tablósort.

A belső falon helyezték el Miletits Katalin szobrászművész Kodály-domborművét. A bronzba öntött emléktábla 1982-ben, a zeneművész századik születésnapjára készült el; Kodály második felesége, Péczely Sarolta támogatásával. Avatásakor a jeles zarándok gyülekezet e Kodály-kápolnát – a mai Magyarország legmagasabban fekvő templomát – nemzeti szentéllyé nyilvánította. Tóth Sándor lírai útirajzában (A Mátra könyve, 2003) a kápolnához vonuló ünneplőknek, centenáriumi tisztelgőknek is emléket állít. Tódult a hegyek aljáról a sokaság, fejkendős nénik – Kodály egykori dalmondói – búcsús énekeket zengedeztek, és a szakadó esőben sem csitult lelkükben a tűz. Tudták, kihez jönnek. Ahhoz, aki a zene, a művészetek, az imádság és a talentumos magyar lélek által hitet oszt, erőt sugall. […] A hideg kövön Bárdos Lajos és Rajeczky Benjamin térdelt akkor, s az idős Fasang Árpád hajtott fejet. Három XX. századi zenei nagyság.

Nem véletlen tehát, hogy 1991. június 30-án, miután az idegen katonai megszállók utolsó képviselője is távozott az országból, a magyar honvédelmi miniszter épp e falak közül köszönti – a rádió hullámain keresztül is – a szabadság napjának eljöttét. A kivételes, ünnepi beszéd helyszínének kiválasztásakor eszébe juthatott Für Lajosnak az is, hogy az 1956-os forradalom idején Galyatetőn rekedt Kodály éppen e mátrai magaslatról próbálta latba vetni tekintélyét, világhírnevét – forradalmunk védelmében, Magyarország függetlenségéért. A Petőfi Párt napilapja, az Új Magyarország második (egyben utolsó) száma adta hírül, 1956. november 3-án: „Lapzártakor érkezett híradás szerint a vidéken tartózkodó Kodály Zoltán orosz nyelvű levelet intézett a szovjet zeneszerzőkhöz, amelyben közbenjárásukat kérte, hogy a Szovjetunió ismerje el Magyarország függetlenségét és semlegességét.”

Az emlékezetes vasárnap reggelen, mikor a miniszter a kápolnába lépett, nem csak Galyatetőn, de az ország valamennyi templomában megszólaltak a szabadulásunkat hirdető harangok. Für Lajos fohászban végződő szavakba foglalta, hogy történelmünk utóbbi négyszázötven éve szinte szakadatlan küzdelmek sorozata – állami szuverenitásunk, nemzeti függetlenségünk helyreállításáért. Ezért a szabadságért véreztünk 1956 drámai napjaiban is – hangsúlyozta. Az ünneplőkkel megtelt galyai templomba, jelen eseménnyel, maga az élő történelem vonult be. Itt nemcsak a történelmi pillanat nagysága, de a hely szelleme is kötelez bennünket – mondta az első szabadon választott magyar kormány képviselője. – Annak a kápolnának a szelleme, amelyik Kodály nevét viseli, és Kodály szellemét őrzi. Azét a Kodályét, aki a történelmi magyarságnak egyik hatalmas, nagy géniusza volt. S aki nagy műveiben történelmi sorsunkat foglalta halhatatlan alkotásokba. Olyanokba, amelyek csakugyan a sorskérdéseinkről szólnak. Közülük itt most kettőre emlékezünk: a Magyar zsoltárra, amelyik éppen rabságba vettetésünket énekelte meg, siratta el csodálatos zengésű zenében. És emlékeznünk kell a másikra: a Budavári Te Deumra, amelyik az ellenkező pólust örökíti meg. […] A török rabságból való szabadulásunkat foglalta halhatatlan műbe. […] Csodálatosan zengő zenéje szinte idehallhatóan szól ma is a nemzethez és a mindenható Istenhez:

Szabadítsd meg Uram néped,

Áldd meg a te örökséged,

Te kormányozd, te vigasztald,

Mindörökké felmagasztald!

Azt kérjük Uram, Mindenható Atyánk, úgy áldd meg, úgy kormányozd, úgy vigasztald ezt a sokat szenvedett népet, hogy az elkövetkező évezredben is egyik valóban felmagasztalt népe legyen a világnak a magyarok nemzete. Legyen! Most és mindörökké. Ámen.

 

Az 1942. karácsonyi Magyar Zenei Szemlében, majd a kolozsvári Pásztortűz folyóirat húsvéti számában egy hasonló tartalmú, hosszabb Kodály-nyilatkozat olvasható. Utóbbi Beszélgetés Kodály Zoltánnal a Galyatetőn címmel. Mindkettő Bartók János (1912–1992), Bartók Béla unokaöccse, ismert folklorista, később fonetikus közléseként, saját észrevételeivel. A rendhagyó interjú Kodály szavait sokszor áttételesen közvetíti. Ezért írásainak, beszédeinek és nyilatkozatainak háromkötetes nagy gyűjteményébe e riporttá szélesedett beszélgetésnek csak egyes részletei kerültek (Visszatekintés, 3, 1989). Most a Kolozsváron megjelent – s azóta csaknem elfelejtett – változatából (Pásztortűz, 1943. április 15.) merítsünk hosszabban. Becses dokumentumról van szó; még 1942 őszéről. Változatlanul időszerű, napjainkban is létfontosságú gondolatokkal, amilyeneket Kodály például a hazai iskolai oktatás gondjairól, pedagógiánk kívánatos tartalmáról mondott. Vagy éppen az Amerikába távozott Bartók munkájáról. Külön érték, hogy a tudósító műhelytitkokat, ritka pillanatokat is fölvillant: szem- és fültanúként éli át a hatvanéves Mester orgonára írt új műve keletkezésének több mozzanatát, az elsők között hallja a Csendes mise egyes részleteit.

Hűvös szélben léptem ki Galyatetőn az autóbuszból – írja a fiatal Bartók János. – Azonnal elkezdtem érdeklődni Kodály felől. […] Valaki azt mondta, hogy menjek a kápolnába, ott ma az ünnepen, a déli kismisén orgonálni fog. […] Ott már gyülekeztek a déli istentiszteletre; a várakozás csendjében lábujjhegyen mentem fel a kórusra. Felém háttal, egy kis harmónium előtt ült Kodály, és olvasott valamit. Zajtalanul mögéje álltam, és a kottatartóra tekintettem, melyen egy kis jegyzőfüzet volt kinyitva, rajta hangjegyek Kodály keze írásával. A környezet és a csend s a helyzet ritkasága különleges gondolattársításokat, mondhatnám víziót keltett bennem. […] Már Kodály mellett álltam néhány másodperce, mikor megfordult és rám nézett. Néma meghajlással üdvözöltem. Arcán semmiféle meglepetés nem látszott. Visszafordult és tovább tanulmányozta kéziratát. Pár perc múlva a mise megkezdődött, Kodály az elejétől kezdve a végéig harmóniumozott. Hol az időközben előkerült kántort kísérte, hol pedig kéziratából játszott egyes tételeket. A mise után azonnal a gyaníthatóan új Kodály-műről érdeklődtem, melynek egyes részleteit elsők között hallhattam.

Csendes miséken, ahol ének- és zenekar nincsen, az orgonista végigimprovizálja a misét. Nálunk, Magyarországon ennek az improvizálásnak semmi kapcsolata nincs a liturgikus misével. Ugyanis a magyar egyházi zeneirodalomból, szemben a franciával, az orgonamise hiányzik. Orgonamisét egyedül Liszt írt (elég unalmasat, ezért nem játsszák) a magyar szerzők közül.

Kodály tájékoztat az orgonamise különleges követelményeiről és az orgonamisét író zeneszerző speciális feladatairól. […]

Mielőtt kérdéseimmel előhozakodnék, Kodály Galyatetővel ismertet meg engem. […] Éppen 35 évvel ezelőtt járt erre először. Pásztó és Gyöngyös között az út a Mátra-gerincen keresztül 10–12 óra. Az út a Galyán keresztül vezet. Ezt az utat többször megjáró Kodály egyik alkalommal az itteni lyukas tetejű menedékkunyhóban ázott meg, mikor ott töltötte az éjszakát. Nemcsak itt, hanem az egész Mátrában szállónak híre sem volt (a Kékes tetején vastorony állott), a középosztály a külföldi hegyeket kereste fel, mikor pihenni ment. […]

Kodály sok népdalt gyűjtött a Mátrában, a Mátrai képek dallamai is innen valók, és minthogy Kodály nemrégen itt Galyán a környékről való és a szállóban alkalmazott két lánytól 60 dallamot, köztük ritkább darabokat is gyűjtött, megkérdeztem, hogy a mátrai községekben tudják-e még azokat a dallamokat, melyeket húsz évvel ezelőtt gyűjtött ottan?

– Az állomány a húszas évek óta nem változott. Népzenéről van szó.

Afelől is érdeklődöm, hogy mik a tapasztalatai a Zeneművészeti Főiskolán a kötelező melléktárgyként tanított népzenetanszakon, melyet Kodály mint nyugdíjas, továbbra is elvállalt. […]

Kodály Zoltán nemcsak a legnagyobb ma élő zeneszerzők egyike és egyedülállóan felkészült zenetudós, hanem éles ítéletű művelődéspolitikus is.

– A pedagógia idegen szellemű volt, mert a régi osztrák iskolák tanítási rendszerét vették át teljesen az akkori vezetők. A civilizálódás vágya gyors munkát eredményezett; idegen átvételeket, fordításokat; nem volt idő organikus fejlődésre. Javulás azonban van: sokat jelentett már Klebelsberg intézkedése a magyar nyelv jobb tanításáért, a mai miniszter is ilyen irányban hat. Mindenesetre csak iskolán keresztül lehet segíteni, a vezetőkben a legjobb szándékok mutatkoznak, és remélni lehet, hogy eredményes is lesz ez az igyekezet, és a meglevő formák magyar tartalommal telítődnek.

[…] Kíváncsiságom ezután arra irányul, hogy miként vélekszik Kodály a közvetlen szomszéd népek zenei törekvéseiről? Lehetne-e és miként lehetne azokkal rendszeres kapcsolatokat kiépíteni?

– A rádió már elkezdte az ilyen cserehangversenyeket. Román est még nem volt, pedig mennyiségileg és minőségileg közvetlen szomszédjaink közül a legjelentősebbek. Nyilván – elég sajnálatos – a politikai viszony erre nem teremtett kedvező atmoszférát. […]

Bartók 1940 októbere óta Amerikában van. A legutóbbi évben semmi hírünk nincs működéséről. Megkérem Kodályt, mondjon valamit Bartók amerikai munkájáról.

– Jelenleg hangversenyezés mellett a Columbia Egyetem megbízásából folklorisztikai munkákat végez.

[…] A Tanár úr asztalán korrektúra lapokat láttam, új kompozíciók megjelenése várható legközelebbre?

– A most közreadott Bicinia Hungarica IV. füzetén kívül még másik három, ifjúságnak szánt gyűjteményt fejeztem be, melyek az utolsó két év folyamán keletkeztek. A gyermekeknek szánt zene mai körülmények között nálunk fontosabb, mint a felnőtteknek írt kompozíció, mert az formálja a jövő közönségét.

[…] Kodály a hegytetőre vezetett, és onnan sorra nevezte meg a Mátrában fekvő községeket. Az országban éppen olyan jól tájékozódik, mint amennyire egyedülien biztosan látja a magyarság összes sorskérdéseit…

 

Kodályék kétszobás lakrésze – erkéllyel, ablakokkal a Kékesre s háttérben a homályba vesző magyar Alföldre – a nagyszálló első emeletén volt. (Ma már fák takarják a kilátást.) Az ötvenes évek elejétől állandósult helyen, a 108-asban. Ide a szálloda bejárata és az alagsori uszoda egyaránt közel esett. Ragaszkodtak hűséges pincérükhöz, Samu bácsihoz is, aki mindig egészséges, változatos ételeket ajánlott, mivel a Mester a reformkonyha híve volt.

Látogatók gyakran érkeztek hozzájuk. Nádasi Alfonz bencés rendi tanárt azonban hosszabb időre és dolgozni invitálta Kodály. Együtt, eredetiben olvasták a Szentírást és az antik klasszikusokat. A köztük levő régi lelki és munkakapcsolat értékes megnyilatkozása a Mi mindenre emlékezett Kodály? című Nádasi-könyv (Miskolc, 2000). A tudós pap ebben írja: A forradalom alatt felhívott Galyára. Vittem a Szentírást, Plutarkhoszt, szótárt, és úgy dolgoztunk, mintha semmi sem történnék. De ez csak látszat volt. Még az addigiaknál is gyakrabban álltunk meg. Egy-egy jelentéktelennek látszó mellékmondatnál is rögtön megérezte az egész gondolat súlyát, és máris mondott egy-egy nevet. De mindig a forradalommal kapcsolatban! A legfeltűnőbb és nála teljesen szokatlan szókinccsel egyszer csak azt mondta, szinte kiáltva és megrendülten: „Már két éve megmondtam!” […] Eközben ismételten bejött a másik szobából első felesége, Emma, és könyörgő hangon kérlelte: „Zoltán, ne vállalj semmit!” A külföldi rádiók sorban azt mondják: „Kodály legyen a magyar állam elnöke.” – Kodály szelíden válaszolt két alkalommal is: „Hagyj bennünket dolgozni!” Amikor már harmadszor is kijött, és még aggódóbb hangon könyörgött, Kodály letette a szemüvegét, szokása szerint egy másodpercig hallgatott, majd felesége aggódásától megrendült lélekkel válaszolt: „Megírtam a Te Deumban: Non confundar in aeternum, nem rendülök meg sohasem.” A felesége némán kiment. Többé nem jött be. Az egész forradalom foglalata volt ez a mondat!

A november 4-e utáni hetekben az államelnökség kérdése az ország veszett ügye ellenére sem került le a napirendről. A forradalom alatt megalakult értelmiségi nemzeti bizottságok még reménykednek, helyesebben: menteni akarják a menthetőnek látszót… Főtanácsot alapítanak, és Budapesten, november 21-én Kodályt a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának elnökévé választják. Ott elhatározták, hogy Kodály Zoltánt, aki fönt volt akkor a Galyatetőn, le kell hozni, mert őt kell a Magyar Köztársaság elnökévé tenni – emlékezik utóbb Keresztury Dezső, aki az írószövetség küldötteként volt a gyűlésen jelen (Így láttuk Kodályt. Szerkesztette Bónis Ferenc, 1994). – Engem jelöltek ki arra a célra, hogy hozzam le a hegyről. Az Akadémia egykori elnökhelyettesével fel is mentem; ő az Akadémiára szerette volna leinvitálni. Kísérteties volt, hogy az óriási galyatetői szállodát teljes üzemben tartották, pedig csak két vendége volt: Kodály Zoltán és felesége. Érdeklődésünkre azt mondták: a tanár úr most éppen mindennapi úszógyakorlatát végzi. Vártunk; feljött tarka fürdőköpenyében. Megbeszéltük, hogy ebéd után megtárgyaljuk a megtárgyalandókat. Fölmentünk hozzá, ő visszavonult az Akadémia képviselőjével, én meg leültem beszélgetni Emma asszonnyal. Darabig hallgattunk; egyszerre megszólalt és azt mondta: „Dezső, kérem, ne vigye el Zoltánt […] ez az idő nem arra való, hogy Zoltán most elmenjen.” Mondom én: „Engem tényleg azért küldtek, de én azért jöttem, hogy ne vigyem el, hogy inkább lebeszéljem; mert az a dolga, hogy bárki jön érte, akkor is maradjon a Galyatetőn.”

A karácsonyt is fenn a hegyen töltik, s csak 1957 januárjában térnek Budapestre vissza, hogy aztán nyártól kezdődően újra hosszú galyai hónapok következzenek. Felesége elvesztése utáni egyedüllétében is főként Galyatetőn keres vigasztalódást. Aztán a hatvanas évek – új házasságának köszönhetően – ismét derűt hoznak életébe. Sok munkával, utazással, világjárással, amelyek fáradalmait többnyire a megszokott hazai magaslaton pihenik ki. Utoljára 1966 végén – halála előtt alig több mint három hónappal – tartózkodik a Mátrában Kodály, ezúttal is Sárikával. A november 10-én Galyatetőről küldött, alighanem utolsó képeslapjának (Sárosi Bálint fiatal népzenekutatónak írt rajta eligazító szavakat) hátoldalán az ekkor kereken negyedszázados kápolna fényképe látható.

E templom fennállásának első huszonöt éve – jelképesnek tekinthetjük – csaknem napra egybeesik Kodályék Galyatetőhöz szorosan kötődő időszakával. Csupán a háborús esztendők kényszerűségében, majd az újrakezdés sokasodó teendői miatt maradnak hegyi otthonuktól huzamosabban távol. Képzeletben persze ekkor sem szakadnak el Galyától, hegyi kápolnájuktól. Emma asszony említi egyik Budapesten kelt levelében a Galyatetőn pihenő Szabó Ferenc zeneszerzőnek, 1949-ben: Benéztek-e abba a kis jéghideg kápolnába, ahonnét K. kompozíciót (Missa), K-né pedig tüdőgyulladást hozott haza? Utóbbi kerülendő, előbbi követendő.

 

2004-ben a szállodát szépen fölújították. Azonban a Kodály-emlékszobát – korábban különleges értéket, egyedülálló színt s szellemet kölcsönzött az egész üdülőhelynek – a mai vendégekkel és látogatókkal együtt hiába keressük. Úgy hírlik, az egykor kiállított képek, tárgyak jórészt még megvannak. A Mester zongoráját a billentyűknél lelakatolták, és egy kiszélesedő folyosó falához tolták. Rátették a mellszobrát. Föliratok nincsenek, pedig a szálloda e helyén sokan megfordulnak. Kodály Zoltán nevét – a szállóhoz vezető sétányon kívül – napjainkban az egyik konferenciaterem viseli, egy másik ülésterem „mesetermő” hőséét, Háry Jánosét. Egy harmadikat pedig Vidróczkiról, a Mátrai képek kórusműve híressé lett betyárjáról neveztek el.

Néhány percnyire a nagyszállótól, 960 méterrel a tenger fölött magasodik a Péterhegyese-kilátó. Sok lépcsőjét Kodály – Bónis Ferenctől tudjuk – hetvenöt éves korában is fürge léptekkel mászta meg. Leginkább verőfényes napokon, ősztől tavaszig, mikor a Magas-Tátra hófödte vonulatának páratlan látványában gyönyörködhetett. Ám 2004 őszén csak a kilátótorony zárt vasajtaja fogadta a turistákat…

Piszkés-tető felé, a gerincen indulunk tovább. Egy darabig még az öreg bükkös évről évre fogyatkozó, hatalmas fái között haladunk. Aztán az első leágazásnál balra térünk, s a mai sportpálya mellett húzódó nyírfaliget elején máris a Kodályról elnevezett emlékfa tűnik föl: egy fekvő S alakú, nagyon öreg nyír (Betula pendula). Az üdülőtelep központjában elhelyezett térképes, nagy tájékoztató táblán ezen „élő emlékmű” sajnos nincs föltüntetve, de a mátraszentimrei önkormányzat – ahová Galyatető tartozik – legújabb honlapján, annak térképén is szerepel: „A hagyomány szerint e fa alatt pihent meg Kodály népdalgyűjtő útjai során” – olvashatjuk.

Noha a környéken minden idősebb fa, erdő a Mesterre emlékeztet és emlékezik, a névadás mégis helyénvaló. Egyfelől, mert a fiatal Kodályt úgyszintén idézi, e tájjal való igen régi kapcsolatára utal, de az emlékfának egyéb művelődéstörténeti vonatkozásai is vannak; másrészt pedig ritka természeti érték.

Vajda Ernő természetfotós és botanikus a hazai növények, tájak mesteri megörökítője volt, kivált az öreg fáké, erdőké; de az Alpok, a Riviéra és a dalmát szigetek sajátos növényeit is fényképezte. Nevét A magyar növényvilág képeskönyve című albuma (1956) határainkon túl szintén ismertté tette, hiszen a könyv három világnyelven is megjelent. Vajda Ernő a Kárpát-medence tájait örök terepének tekintette. Egyszer a virágzó négyfogú napmagocskát fotózza a Poprádi-tónál vagy éppen Bugacon a magányos vadrozst. Másszor a kivételes alakú és korú galyai nyírfákat járja sorra az ottani erdésszel – aki Kodálynak szintén jó embere volt –, s róluk minden érdemeset följegyez. Azután több alkalommal, más-más évszakokban, visszajön ide a kedvükért – fényképezőgépével.

A tudományos dokumentálás mellett Vajda a művészi képalkotás kimeríthetetlen lehetőségeit kereste a Galyatetőn is: a nyírekről értékes fotók sorát készítette. Végül hármat emelt ki közülük, a védelemre legméltóbb fák legtöbbet mondó-sejtető fényképeit. Egy viharvert, nagyon öreg – azóta elpusztult – nyírfáét, amelyik a galyai gerincút egyik tisztásán állott. Emlékét a Fák, ligetek, erdők című Vajda Ernő-könyv (1962) őrizte meg. A másik kiválasztott fölvétel alighanem az ország legidősebb nyírfájáról készült, 1951-ben. Korát kétszáz év körülinek tartották. Sajnos ez a fa sem él már. A harmadik a mai Kodály-emlékfa fényképe. 1952 nyaráról való, amikor a fát százesztendősnek becsülték, s az előző képpel együtt a fotóművész Öreg fák albumának (Natúra, 1969) ékessége lett. E könyv társszerzője Devecseri Gábor, aki minden egyes fához külön verset írt. A rejtelmes fotók később Juhász Ferencet késztették írásra (A fák, 1970).

Kodály mindhárom fát jól ismerte. Mikor először – 1907-ben – Pásztóról jövet erre járt, már fölfigyelhetett rájuk. A mátrabérci régi turistaút ugyanis a Galya-csúcs (965 m) és a Péterhegyese közötti nyírfás-rétes fennsíkon keresztül fordult Gyöngyös felé. Nem kerülve így el az egykori vándorok és hegyi emberek által különösen kedvelt, megbecsült öreg fákat. A már akkor tekintélyes korú nyírek vonzhatták a többször is erre kiránduló, majd a húszas években ide ismét visszatérő Kodályt. Csodálatos, az időjárás viszontagságaival dacoló lényükkel, a magányosan álló – fénykedvelő – fák nagyszerű látványával, s mert földre hajló, hosszú ágaikkal lengő pihenőpadnak kínálkoztak. Péterhegyesén a kilátó 1934-ben épült föl, ekkortól a turistaút kissé eltávolodott a fáktól.

Nem így Kodály, időskori sétái során. A szállodából kilépve, majd áthaladva a balkézről eső Kiserdő (ő nevezte el így) akkor még fiatal fenyvesén, mindjárt a kedves nyírfáinál lehetett. Gyakran jött, levegőzött erre. Vajda Ernő fényképezéseinek időszakában különösen sokszor, hiszen az ötvenes évek elejét leginkább a Galyatetőn töltötte. Nem csekély a valószínűsége annak, hogy mindennapos útjain az öreg fáknál találkoztak egymással. S mit is említett volna Kodály a kiváló fotográfusnak először, mint e nyírfákkal való igen régi ismeretségét. (Vajda mellesleg ügyvéd is volt, aki Bartók Béla hagyatéki eljárásán sikerrel képviselte a család és a magyar állam érdekeit.)

A két nevezetes öreg nyír versbe foglalásakor Devecseri Gábor aligha sejtette, hogy az egyiket majdan Kodály-emlékfának nevezik. De az bizonyos, hogy képzeletében a Galyatető névhez azonnal Kodályé társult; tudatában volt: az itteni légkörtől, környezettől a nagy zenész alakja és szelleme halála után is elválaszthatatlan. Tudta ugyancsak, hogy errefelé a fákhoz érzelmileg is kapcsolódott Kodály, akit különben már a hatvanadik születésnapján épp egy famotívumokra épült versével ünnepelt. Miként az a nagy fa, / az az égig érő, / úgy vagy te közöttünk / egymagadban erdő… – írta 1942-es köszöntőjében Devecseri. Negyedszázad múltán, amikor Vajda leendő könyvük fáiról mesélt barátjának, a galyai nyíreknél szóba hozhatta Kodály Zoltánt, a mégiscsak megtörtént találkozásukat. A költőben talán az is fölmerült, hogy az idősebbik fát korábban kivágták, a hatvanas évek Kodályát már nem láthatta. Ez a másik nyír viszont sétáinak még az utolsó években is közeli szemlélője lehetett, a Mesterrel huszonöt éves korától élete végéig – vagyis kerek hatvan esztendőn keresztül! – jó ismeretségben volt; s azóta pedig az emlékét őrzi…

Akárhogy volt – erről az utóbbi fáról szóló vers mintha Kodályról, életútjáról is vallana.

Kelet s nyugat felé törekszik,

mint rajtoló futóbajnok, a nyír.

Tán a földgömböt vágyik átölelni.

Benne a lendület.

Ha befutja és visszaér magához,

kicsit liheg, s aztán mesél

minden bejárt vidékről véghetetlen:

hogy átszáguldva rajta, mit tapasztalt,

míg önmagára újra rátalált.

Napjainkra e Kodály-fa, a maga több mint százötven évével, Magyarország egyik legöregebb – ha nem a legöregebb – nyírfájává lett. Fiatal korában a két elváló, hullámosan hajló törzse az ókori líra hangszer tulipán formájára emlékeztetett. (Hegytetők erős szélviharainak kitett „lírafái” – lantfái – innen kapták nevüket.) A törzsek aztán szétnyíltak, évek-évtizedek múltán földre hajoltak, de „lendületes” alakjukat megtartva, sőt hangsúlyozva fejlődtek tovább. Ellentétes irányban. Jól mondja a vers, ez a fa kelet és nyugat felé törekedett egyszerre. De mindig földközelben maradt, az uralkodó szelek ellen így is védekezve. Akárcsak a mi fánkról írta volna Vajda Ernő: …a Galyán gyakran dúló viharokkal folytatott küzdelem nyomait viseli. A tetőn végigsöprő vad szelek irányában nőtt, ágainak csavarodottságával mintegy az élni akarás jelképe.

Vihar, villám, jégverés, kártevők, kórokozók, emberi gondatlanság s persze a múló idő a maga kíméletlenségével – az emlékfát sem hagyták nyomtalanul. „Nyugati” törzse – és annak tövénél egy fölfelé csavarodva fejlődött, derékvastagságú ága – sajnos már csak a régi fényképen látható. A megmaradt, kelet felé törekvő fatörzs azonban ma is él: vastagodik, hosszabbodik, minden évben égre törő, egészséges lombozatot nevel. Némi gondozással, elsősorban az odvasodásnak indult részek kezelésével, életét akár néhány évtizeddel is meg lehetne hosszabbítani. Védelmet érdemelne tehát. És legalább egy kisebb fatáblával történő megjelölést. (Mint amilyent például épp e nyírest határoló, jelenleg is változatlanul Mező Imre nevét viselő út kapott az önkormányzattól, a közelmúltban…)

 

Kodály galyai napjaihoz, a szokásos reggeli úszás és a rendszeres tornászás mellett, a hosszabb séták mindig hozzátartoztak, sokszor délután is. Nyári időkben hol a Nyesettvárra néző hegyoldali málnásban, hol a piszkés-tetői erdőszélen kötött ki, ahonnan fonott kosárkába szedett friss málnával tért vissza a feleségéhez. Olykor pedig kis vadvirágcsokorral.

Télen pedig, egészen hetvenöt éves koráig, felcsatolta a síléceit. Leginkább a Lengyendi-Galya hosszú és lankás, itt-ott hullámzó sífutópályáit kedvelte. Illyés Gyula jegyezte meg élcelődve, amikor egyszer közös mátrai telüket idézte, hogy előbb ismertem őt – símesternek, mint karmesternek.

Nyári útjain, hogy talpát a természetes körülményekhez szoktassa, levette cipőjét. A fűzőknél lazán összekötve átvetette vállán. A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten, / túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett… – jutnak eszünkbe Csoóri Sándor e tájékon fogant versének szép sorai. Kodály és egész élete, egész műve a szabad levegőhöz, a földhöz, a tájhoz, de főleg a hegyekhez kapcsolódott – írja Szabolcsi Bence. – Közte és a hegyvidék között titkos és szoros összefüggések, mély rokonsági szálak szövődtek… Sokszor volt ott Kodálynál a szétnyitható, kis turistaszéke. Arra telepedve hosszan figyelte a hegyi világot. Szinte belefülelt a naplementébe, ha valamelyik hegy tetején voltunk – emlékezik Nádasi Alfonz. – Ahogy csendesedett a világ, és hanyatlott a nap, annál zengőbb lett ő belül. […] Ilyenkor érezte az ember, hogy egyetlen szót sem szabad hozzá szólni. Lefelé jövet, az élmény befejeztével szólalt meg: Micsoda harmóniák! Így imádkozik a természet!

Kodály Zoltán nemcsak meghallotta, hanem meg is szólaltatta a hegyek hangját. A szöveg nélküli Hegyi éjszakák öt női karából a három középsőt 1955–56-ban, az utolsót pedig 1962-ben mátrai élmények, látomások sugalmazására komponálta. A zümmögő, tiszta kórushangok, szüneteikkel, a hegyek világának titokzatosságát, ritka lobbanásait, a holdfényes éjjelek időtlenségét és végtelen nyugalmát idézik.

Most dél felől szűnni nem akaró, igen kellemetlen motorzaj veri föl a csöndet. Arra vesszük az irányt, mi történik itt, a Mátra szívében? A Kodály-kápolna mögötti és a kápolnával keletről szomszédos telken mintha a mesebeli Fanyüvő járt volna: valamennyi fát s bokrot kivágták már. De az irtás folytatódik. Méghozzá a templomkertben! E percekben éppen a kápolna lépcsőinél vigyázó – a templom megszokott képéhez hozzátartozó – utolsó fenyőfaóriásokra vettetett a fűrész. Róluk az éjszaka hullott friss hó a nyakunkba szóródik, miközben a motorbúgás és a benzingőzök elől a kápolnába menekülünk.

Kijőve, a fölvezető lépcsők két oldalán s a templom elejénél, tucatnyi ledöntött szálfa mélyen elszomorító látványa fogad. A sekrestyénél nőtt gyönyörű lucfenyő törzskerülete eléri a két métert. Tönkjének még csaknem meleg vágásfelületén néhány híján félszáz évgyűrűt számolunk meg. Vannak fiatalabb fák is közöttük. Mind egészséges példány, sötétzöld gallyakkal. Fölöttünk megrémült madarak köröznek. Sírni tudnánk. A kivégzés utáni némaságot valamelyik hegyek alatti falu fölhallatszó harangszava töri meg. Dél volt, 2004. november 10-én. Szerdán. (Huszonöt nappal a lesújtó eredményű országos népszavazás előtt.) Az imádkozó Kodály Zoltán tanúi, meghitt társai nincsenek többé. Nem díszítik már a templomkertet, nem adnak majd hűs árnyékot forró nyári időben, nem szolgálnak örökzöld menedékhelyül a madaraknak. Nem köszöntik az idelátogatókat, nem őrzik, nem védik már tovább a kívül-belül amúgy is eléggé pusztuló nagybecsű épületet. Hátul, ahol eddig sem óvták fák a falakat, a repedésekben cserjék telepedtek meg; az egyik támasztópillér kövei megindultak… Belül a kápolnában omladozik, hullik a vakolat.

Szokolay Sándor írja: …önhittségben élünk, hogy túljutottuk rajta, pedig utol sem értük. Kodály szellemi óriás volt, akik vele vitatkoznak, nem partnerei. Kodály Zoltán nevét szimbólumnak érzem. Ő a magyar kultúra szimbóluma. És a magyar szellemi felemelkedés szimbóluma. Egy műveltebb és igazabb Magyarország szimbóluma.

Galyatető felől, a magasból most is figyel minket. Szigorú tekintettel. 

Forrás: Hitel novemberi száma

 .

Vissza a kezdőlapra