2005. október 05. szerda 22:06

 

Hallottad? Hallottam. Mit csináljak? Félj.

Nem születésnapi beszélgetés Kállai Ferenccel

 

Ez most nagy divat lett, hogy tévéjátékok helyett interjú - interjú hátán… - dohogja, nem túl szigorúan, Kállai Ferenc. - Nem a gazdasági része érdekel - de az alakításaiban azért jobban ki tudja magát fejezni az ember. Nagyobb tömegeknek szól; valami móka, valami játék, valami munka. Mintsem, hogy úgy viselkedjen, mint aki okosakat is tud mondani. Én már leszoktam arról, hogy magamból felgyötörjek mindenféle bölcsességet. A hosszú élet hozadékaként leszüremlik valami; de rájöttem arra, hogy nem tud az ember elég bölcs lenni. Hogy lelkiismeret furdalás nélkül ki merjen valamit jelenteni. Utoljára Krisztus dolga volt ez; egy prófétáé. Csakhogy mi nem vagyunk próféták, csak civilizált emberek. Akik, olykor-olykor, a saját kárunkra, ebből vagy abból rájönnek arra, hogy ezt nem szabad, azt meg szabad.

- Erről szól az utóbbi évtizedünk. A demokrácia és a szabadság viszonyáról…

- Többek között… A szabadság kérdése megint egy nagyon bonyolult ismérv - ki hogyan, miként találja meg saját szabadságát. Ehhez, azt hiszem, valóban bölcsebbnek kell lenni az átlagnál, mert mindig mindenre rá lehet fogni, hogy „…ezt most nem engedik, ezt nem szabad, azok gazemberek, ezek a jobbak…”, de az idő aztán másképp felel a kibúvókra. Érdekes, hogy ma az országunkban - lehet, hogy ez általános, a demokrácia jegyében van – mindig mindenkit vizsgáztatnak. Kinyitod reggel a tévét, és azt hallod: maga hogy érzi magát ebben a futballcsapatban? Mennyit keres maga abban az egyesületben? Ha elhárítod, akkor kérdőre vonnak: miért nem mondja el? Feleltetések vannak, minden nap – mindenért. S ugye, a láncreakció szorongást, ilyen-olyan bilincseket rak az önfeledtségre, hogy szabadon, az akkori kedélyemből, amikor épp vizsgáztatnak engem, azt mondhassam: na és, mi van, mit akar? Általában célirányosan élünk, még akkor is, ha próbálok magamnak hízelegni, hogy „…én ezt lar’pur’lar csinálom, én megszállott vagyok...” Elterjedtek a hasznos, de épp úgy a haszontalan frázisok. És minden megfordul – mint a kaleidoszkóp, vagy, mint a szélkakas... Attól függ, hogy mi éri meg? Na most, ebben az egyén hátára rakott szabad-nem szabad korlátozó életben leszoktunk az önfeledt jókedvről; a barátságokról; de lehet, hogy én, mint öreg beszélek már; lehet, hogy a fiatalok buliznak még, szabadon, csapatosan. A mi időnkben még nem voltak megszervezett bulik, csapatok, csordák, falkák, hanem - harapdáltuk az életet. Nagy harapásokkal ettük a szerelmet; az emberiség nagy fogalmairól, hogy szabadság, barátság, hazafiság, még nem gondolkodtunk.  Nem találtunk ki semmilyen cicomás, romantikus válaszokat, hanem – éltünk. Éltük a szerelmet, a barátságot. „Komám, ezt nem szabad; miért tetted ezt velem?” – kérdeztük egyszerűen, szemtől-szembe, ha szükséges volt… Porhanyósabban, ember-közelibben éltünk, még akkor is, ha körülöttünk akasztottak. Különösen így volt ez a színészetben – egy kicsit mindent zárójelekbe tettünk. És idézőjelekbe. Mondtuk a viccet, ami rögtön, melegiben kijött a szemináriumról, hogy „mögöttünk a párt, fussunk”. És – futottunk…

- Kérdeznem sem kell, máris pontosan definiálja korunkat. Miközben úgy kezdte: nem akar bölcseket mondani…

Ezt csak amolyan bevezetőnek szántam…Úgy gondolom, ez mind-mind kérdőjelezett mondat. Mert állandó tusában állok magammal: vajon igazam van-e? Meditatív alkat vagyok. Ezért utálom a parlamenti didaktizmust. Azokat, akik ott felállnak, kinyilatkoztatnak, és azt hiszik, hogy tényleg igazuk van. Megszállottan hajtogatják a véleményüket. Persze, nem is lehet másképp. Úgy sejtem, azért kapják a fizetésüket, hogy így legyen. Csak így hitelesek. Sok esetben jobb lenne úgy feltenni a kérdést: „…én úgy gondolnám, hogy…” S akkor nem is gyűlölködne, ha egy másik ellentmond neki.

- Ezt a légkört közelről is megtapasztalhatta, hiszen nyolcvanöt és kilencven között szintén képviselő volt. Sokak szerint ez jóval izgalmasabb ciklus volt, mint bármelyik a rendszerváltást követően.

- Ugyanígy látom. Már maga az a tény, hogy én hogy kerültem oda – rejtélyes. Számomra legalábbis az, mert nem tudnék rá válaszolni… Hadd kanyarodjak egy kicsit vissza. Én olyan légkörben éltem, amelyről ma mindenki mindent tud, és tudni vél. A korosztályom különösen, a fiatalok pedig azóta megtanulták a karrierista öregektől, hogy úgy kell mondani: borzasztó volt. Holott csak arról van szó, hogy egy komplikált légkörű, nagyhatalmak által irányított, rendszerváltott állapotban kezdődtek újra az életek, negyvenötben. És mert megmaradtunk, nem haltunk meg a háborúban, megbocsátottunk mindent azoknak, akik agresszíven nekimentek a családunk nőtagjainak. Azért, hogy tovább éljünk, ha már a háború nem vitt el bennünket. Akkor bármi történt, mindenki azért a jelszóért, azért az újért lelkesedett, egyáltalán azért, hogy élünk; pláne a mi mesterségünkben a naivitás, az ilyen irányú tudatlanság, miegymás, csak arról szólt, hogy - élni, élni, élni. Ez elsatírozta a már akkor kezdődő problémákat, amelyek aztán most fölnagyítódtak. Azok szájából, akik nem élték meg őket. Ettől éretlenek ezek a fogalmazások a mai embernek; nem teszi őket nyugodtabbá, boldogabbá a tekintetben, hogy elkerülhetjük azt, ami akkor volt. Mert ugyanolyan hibákba esik bele a mai légkör, a mai intézkedések, állapotok, mint amelyek akkor voltak. Nem azt mondják, hogy „…jaj, akkor ez volt, az volt, itt hibáztak, ezt kerüljük el”. Na, ez nincs... A parlamentbe kerülésről azt is mondhatnám: sokáig „megúsztam”. Mert én ott, abban a rendszerben, lényegében minden kitüntetést megkaptam. Az elismerést, a vállveregetést… „Hogy van, Kállai elvtárs? Maga miért nem lép be a pártba, közénk? Hát maga pártonkívüli bolsevik…” Mindig azt feleltem: én jobban szeretek szerelmi kalandokban randevúzni, illegálisan. Szóval valahogy megúsztam; később a kiváló nyolcadik kerületi párttitkár, Nádasdinak hívták, mondta is: igaza van. Nem kell magának oda belépni. Na de akkor ő már pontosan tudta, mert átszeminarizált ember volt, hogy ez most rossz úton halad, tragédiába vezet.

- A nyolcvanas évek derekán, bizony, már sokan el-eltűnődtek a jövőn…

- Volt miért… Na szóval, az akkori Hazafias Népfront, Pozsgay Imrével az élén, ugyanezt tette. Gondolom, azt mondta valaki: itt ez a Kállai. Tegyük be őt is a harmincöt jelölt neve közé. Egyik napról a másikra jött ki, hogy na, ezek vannak benne. És olvasták a nevemet. Azelőtt senki el sem beszélgetett velem, hogy mit szólnék hozzá. Aznap jöttünk haza vendégjátékról, és egy barátom a repülőtéren így szólított, viccelődve: hogy utazott, szenátor úr? A feleségem pedig megkérdezte: miért nem mondtad, hogy képviselő akarsz lenni? Mondom: én…? Kezdi sorolni a neveket. Elég sok pap volt köztük; mondom: a társaság nem rossz. Mint minden normális ember, az egypártrendszerből én is mindig szerettem volna többpártrendszert. Úgy véltem: a többfajta vélemény majd csak fog olyan eredményeket hozni, amelyek miatt megéri. No, akkor végigszemléltem, a padsorban ülve, ezt a dolgot. Már ott elkezdődött… Egy-egy hang már akkor olyasmit ütött meg, amely nem konstruktív volt, nem jobbítani akaró, hanem a kor szellemének megfelelni akaró karrierista hangvétel. Gondoltam: ez majd elmúlik, elmarad. De gyanús volt… Még mindig azt mondtam: igen, a többpártrendszer. Majd harmonizálja az egészet. Rendbe teszi. Megfelelő koncepció alakul ki a több szólamból. De – nem úgy lett. A szabad szellemű, invenciózus elképzelések egyre inkább beszorultak a hatalom vigyázóiba. Elindult egy szószátyárság, egy agresszivitás, egymás ellen. Nem a jobbért, hanem a hatalomért. Arról már nem beszélve, ami a jelenlegi állapotokat elég kellemetlenné teszi a látóknak és a nem hallóknak is, hogy itt egyre több az egyéni haszonszerzési vágy. És meg is szerzik a hatalmat és a hozzá való pénzt. Rangot, állást, pozíciót. Ki miféle jelzőkkel ködösíti ezt a szerencsétlen országot. Vagy azzal, hogy ki a magyarabb, és akkor annak adnak állást, pozíciót, így tovább; a családja is jobban megkapja azt az állást, élethelyzetet, akkor is, ha valaki más jobban ért hozzá. Ezért egy ilyen nem túl nyugtató állapotban leledzik az életünk. Megélni már, félek, nem fogjuk, főleg a korombeliek; nem érjük meg, de majdcsak rend lesz itt. A valóban célirányos és érdekeltséggel megáldott helyzet törekvései. Mert ha nekem nem érdekem, csak parancsot kapok rá, hogy oldd meg - az már nem biztos, hogy fűszerezi azokat a gondolatokat, amelyek eredményre vezetnének.

- S vajon vannak-e valós érdekeink; vagy ez is csak egy történelmi kényszerpálya, amely egyirányú – de közben jól járnak a hatalom birtokosai.

- Vagy a hatalom birtoklói… Itt a kérdés. Nem világlanak ki pontosan a szándékok, több oknál fogva sem. Például: ilyen légkörben, mint mondjuk a választások előtt, csak egy kicsit kell kinyitni a szemünket, vagy megtörölgetni a szemüveget, és máris tisztán láthatjuk. Hogy pörögnek, forognak a köpönyegek… Mert félnek. Hogy mit fog szólni a másik. Egy nagyon kedves értelmiségi ismerősöm, akivel ötven éve járok-kelek, azt mondta nekem: ne haragudj, hogy megmondom, de nem szerettelek látni az MSZP kongresszusán. Mondom: nézd, meghívtak. Az belőlem nem törölhető el, hogy baloldali vagyok, mert akkor, az előző rendszerben azt mondták: aki szegénysorsban született, az nem lehet népáruló. Azóta megtudtam, hogy lehet az, de mondjuk, én mindig azokkal éreztem közösséget, akik nem flancoltak az életben, hanem meg is dolgoztak érte. Keményen. Ezt most nem fejtegetem tovább. De ott, a kongresszuson történt interjúban is elmondtam: én mindenhova elmegyek, ahova meghívnak. Most már különösen, mert érdekel. Talán az a zárt MTK-Fradi meccs kezd egy kicsit szűkülni és tágulni egyben; nem büntetnek meg azért például, mert elmegyek az MSZP kongresszusára. Kaptam én meghívót az SZDSZ-től is, csak az a baj, hogy a Nemzeti Színházba küldték, én meg a Gugger-hegyen lakom. És nyári szabadság lévén, nem járok be minden nap. Öt nappal később megérkezett, amire engem meghívtak, de akkor már késő volt. Úgy látszik, nem tudják a számomat. Szóval: nekünk, akik ott a reflektorfényben idétlenkedünk hellyel-közzel, a nézőink világnézete, pártállása osztott. Ez így rendben is van. Tehát engedtessék meg nekem, hogy én is, azt, amire azt mondom, hogy igen, azt én vállaljam. Anélkül, hogy feltételeznék rólam: én ettől bűnös vagyok. Az országunkban ilyen nagybetűs fekete-fehérben gondolkodó helyzetek vannak. Na mindegy; csak legalább azt megértük volna, hogy utólagos kérdés legyen, amikor már meghalt valaki, hogy ilyen vagy olyan világnézetű volt. Úgy is átjött abból, ahogyan ezt vagy azt játszotta. Ahogyan tréfából, vagy komolyan elmondott valamit. Ítéljék meg később az embert, mintsem előlegezzék, és szorosabbra tegyék az oxigénjét, a levegővételét.

- Mindezért „cserébe” ma már mi is rájuk nézvést kicsit következményekkel terhesebben ítélhetjük meg a politikusokat.

- Csakhogy én, például, hallatlanul szubjektív vagyok. Valakit meglátok és döntök: tetszik-e nekem, szeretem-e? Az utóbbihoz nekem több idő is kell. Ezért én - ilyen szempontból - beszámíthatatlan vagyok. Dávid Ibolya nekem azonnal szimpatikus volt, mert csinosan jelent meg, jól öltözött; de azt sem tudtam, amikor először megláttam, hogy melyik párt tagja. Tehát nem lehet engem ebben az ügyben kérdőre vonni, mert marhaság lenne. Rettenetesen szubjektív vagyok. Tetszik, vagy nem tetszik valaki – és kész. Az a mondat például, hogy békejobbot nyújtani, azért az nagyon tetszett nekem. Pláne egy csinos nőtől. Orbán Viktornak is tulajdonképpen van egy szellemi szexepilje. És leköt. Ezt most egy színész mondja… De sokszor azoknak, akik őt - néha erősebben és keményebben, számomra nem mindig ízlésesen - bírálják; sokszor talán igazuk van. A gyakorlatban – legalábbis ilyen hatást kelt… De ezzel azt, hogy én ettől vicsorogjak rá, azt nem tudják bennem elérni, mert a belső impressziómra – szimpatikus. A lényeg: a pillanatban, mi ketten, itt, a fa alatt, nem biztos, hogy el tudjuk dönteni: mi lesz jövőre. De feltevéseink lehetnek. Joggal. A valódi baj szerintem ebben a történelmi vetésforgóban, ami négyévenként jön, hogy lassan az emberek túlélési taktikája azt mondatja velük: te, ne buzgólkodj. Ne igyekezz, mert mindjárt itt a következő forduló, és ha itt sikered lesz, a következőben pórul jársz. Mert azt fogják mondani: aha, te jóban voltál az Orbánnal, vagy a Hornnal. Bajod lehet belőle a következő négy évben. Tehát - perspektívátlan a dolog. Nem úgy van, hogy megalapozod az életedet, mert jól végzed a dolgod a magad helyén, s megnyugodhatsz, hogy ezt fejlesztheted tovább; nem biztos, mert elirigyli azt - a saját jövője érdekében - a melletted ülő. Azt mondja: jól van, nem rossz munkás, na de nyalta a fenekét amannak a hatalomnak. Nevesíteni nem akarom, mert abban a pillanatban én kortárs leszek és nem a diskurzusunk egyik szeszélyes, megfontolatlan mondata hangzik el. Szóval én most még bénítónak érzem; nem ad elég tág teret a jövő szempontjából ez a négyévenkénti forduló. Mennyi infarktus, mennyi idegbetegség születik meg egy-egy ciklus alatt. Persze, mondják, hogy nem megy másként, mert a demokrácia - Churchill szerint is - a létező legjobb társadalmi forma. De a világ nincs megoldva. Az a baj, hogy a fordulókban a győztesek sem igazán mondják maguknak azt, hogy a világ nincs megoldva. Nem azt mondom, hogy reggeltől estig kísérletezzünk itt a rendszerek egészének a megváltoztatásával, na de a jobbító szándékot valahol fel kell mutatni. Az ember is, amikor lefekszik, összegzi a napot. Bele kellene gondolni, hogy a következő napon hogyan lépjen előbbre. Ha tényleg jó szándékkal van az emberiséggel kapcsolatban.

- Jó szándék, tisztesség. Mintha kicsit távol eső fogalmak lennének ezek a politika hétköznapi gyakorlatától.

- Ha nincs benne az erkölcsi érdekeltség; mint ahogyan az előző rendszer gazdasági állapotában az volt a legrettenetesebb visszatartó erő, hogy az egyenlősdi és az érdekeltség-nélküliség - tehát nem a differenciáltság - minősített és funkcionált. Az úgynevezett zord parancsokat teljesítették. Amelynek nem is volt köze a saját bőrünkhöz, mert egy nagyhatalom befolyása alatt állva kellett lavíroznia annak, aki éppen hatalmon volt. Mindezt természetesen csak a félelmek felkeltésével és egyéb drasztikus dolgokkal tudták megoldani. Most, amikor szabad a gyeplő, eluralkodott a szabadosság. Az önkritika és önismeretek nélküli, nem túl becsületes eszközökkel való karrierizmus. Ami elrettenti egy kicsit a szobatisztább embereket. Aki az apjától még azért kapott pofont, mert rosszul szólt valakire, felelőtlenül csúfolta a nyomorékokat, vagy hasonló. Az otthonnak a becsületre való nevelése hiányzik. Legyél mentül inkább szélhámosabb, felelőtlenebb, mert csak akkor tudsz karriert építeni. Ez nagyon rossz a jövő szempontjából. Én ezért általában, pártpolitikák ide vagy oda, az ember elsilányosodásától félek. Egyre inkább. Mondtam is talán már, hogy az az emberi agy, amely kitalálta, hogy röpdös az égitestekre, a Holdra, játszadozik a másik bolygókkal, az nem tud megmaradni egyetlen négyzetméteren sem - egymással. Az emberi együttélés silányabb; egyre kevésbé elfogadható. A tízparancsolatot nem is említem; de az emberi együttélés parancsainak megfelelően élni egyre lehetetlenebb. Nincs már olyan korlát, hogy ne bántsd felebarátodat. Ha azt mondom, hogy ne kívánd meg mások feleségét, s hozzá is teszem, hogy én ezt nem tudom betartani, az rendben van. De legalább bevallom; s azért a többi parancsolattal nagyjából jóban vagyok. Nekem nem olyan nehéz, hisz nem fűződik érdekem ahhoz, hogy lopjak, öljek. Ha csak fel nem bosszantanak; de akkor sincs hozzá erőm. Komolyra fordítva: úgy érzem, hogy én minden normál társadalomba beleférek. Nem robbantok szobrot, nem akarom a meglévő kormányt mindig szétrúgni, hogy mondjam – nincs bennem forradalmi lendület. Viszont megkívánnám, hogy – ha lehet – az egymás mellett élést ápolják, a becsületet minősítsék inkább, mint a gazemberséget; nem tehetek róla, de a gyerekkori órákon a főtisztelendő úr erre nevelt vidéken. Ez a vidéki természetem, úgy látszik, nem múlik el hetvenhét éve sem. Amit a főtisztelendő bácsi a katekizmusból elmagyarázott. Hittünk benne, hogy jónak kell lenni…

- Mintha csak Pelikán elvtárs naiv hitvallását hallgatnám… Aki végül a Nemzet Színésze lett.

- Ez így is van Az életemben sokszor előfordult, hogy az emberi alaptulajdonságaimból építettem fel valakit a színpadon is. Jónak lenni nem könnyű. Legalább olyan koncepció kell, mint a gonoszsághoz. Ha nem több - hiszen elviselni nehezebb, mint dühbe gurulva reagálni. Pedig eléggé szangvinikus is tudok lenni. Szereppéldában Ibsen Népellensége volt az, amelyet magamban hordozok. Mert olyasmiért szívesen küzdök, rizikókkal együtt, ami a jobbért történik. Az a baj, hogy a Nemzet Színésze kitüntetés is (ha már szóba hozta) úgy jött létre: ürügyet találtak rá egyesek, hogy szidják a jelenlegi kormányt. A mi úgynevezett örömünk, amire erkölcsi és gazdasági alapot is helyeztek, öt perc alatt elmúlt. Mert megbélyegzettnek éreztük, és érezzük magunkat. Megjelent mondatot idézek: befogták a szájukat ezeknek az öregeknek. Ezzel el lett intézve… Szeretnénk hinni, hogy nem ez az igazság. A szerencsétlen Nemzeti Színház épületével kapcsolatban is mennyire hitevesztett taposások voltak-vannak az emberekben. Kérem: lesz egy új színház Budapesten, amelyre azt írják fel, hogy Nemzeti. Vagy bármit. A tábla engem nem érdekel; az ott minősített munka érdemelje ki, hogy az legyen a nemzet legjobb színháza. Attól lesz Nemzeti Színház. Nem attól, amit gúnyként gyakran használnak azok, akik a gödörbe épült koncepciót védve „nem vállalom”-ot mondtak a felkérésekre. Nem vállalják a megnyitót. Milyen nagy luxus ebben az országban élni, nem? Világnézetileg sérti őket a dolog, és becstelennek érzik azt, aki vállalja, vagy hisz abban, hogy egy nagyon civilizált, technikailag tökéletesen kivitelezett színházban az új akarások kísérleti műhelye valósul meg. Nem; erre nemet mondott néhány rendező, talán színész is. Én – lehet: azért, mert gyomai vagyok, mert Pelikán vagyok – nem értem őket. Hívjanak butának, konformistának bár… Én ugyanúgy lelkesedtem a gödörnél is. Ott voltam az avatáson; jajistenem, végre lesz, gondoltam. Érdekes módon másnapra ellopták azt, amit oda be kellett tenni. Úgyhogy én tisztában vagyok az emberiségünkkel, az emberrel; csak ezt az állandó lövészárokharcot, ezt a csőre töltött politizálást – nehezen viselem.

- Azt is mondogatják egyre többen, hogy az Aczél-féle „három T” korszak tiltó sávja sem volt annyira keskeny, mint ma a támogatásé.

- Nagyon igaz. Ezzel abszolút egyetértek. És sokan értenek egyet; egyre nagyobb tábora lesz ennek a véleménynek. Az ember persze mindig hajlamos nosztalgiázni; szebbet gondolni arról, ami volt, ami elmúlt; az évekről, amelyeket átélt. A fiatalságáról. Sok tényezője van ezeknek a dolgoknak, de ha szigorúbban nézzük ezt a véleményt, akkor rávélhetünk az okra. Kádárt a kacsintásai miatt szerették az emberek. Mögé szőttek olyan dramaturgiát, hogy szegény nem tehet róla, mert nem ő intézkedik, hanem aki mondja neki reggel, hogy ezt kell tennie. Nem volt különösebben nagy sorsa; igazán a köszönet neki csak most jön elő. Hát, majd erről, ami most van és jön, s ami előhívta a Kádár nimbuszát, erről az idő, reméljük, majd szintén véleményt mond. Hogy igaza van-e az ilyen fűtött nosztalgiáknak, amely iránta érződik. Ennek a rendszernek a cselekvései csakúgy megmérettetnek. Ő valóban a legkeményebb problémát is kacsintva mondta el. És nem akart Einsteinnek látszani, mert tudta, hogy van neki négy elemije; ezzel együtt gondolkodhat, érezhet, agitálhat. Hát persze nehezebb volt akkor elmondani róla a hibáit, mert hiszen tudjuk, hogy voltak, tragikusak is, de most könnyebb. Nem tudom: ha ezen az úton megy tovább, akkor hogyan alakul az erről a rendszerről szóló általános vélemény… Nem lesz-e az emlékezésekben néhányakból „Dzserzsinszkij”…? Hát ezek, persze, egy ilyen fülledt nyári napi meditációk… Adja isten, hogy ne így legyen. De most több lehetőség van a tömegek megnyilvánulásaira – ha hagyják. Azelőtt úgy zajlott le egy államtitkár-változás, hogy mikor megtudta a színház, ki vált le kit, éjszaka csörgött nálam a telefon, Mányai Lajos hívott, akinek a Gáti Jóska telefonált: „…hallottad? Hallottam. Mit csináljak? Félj.” Reméljük, hogy ez így többé nem merül fel…

- Beszéljünk azért a pályáról is. Eszembe jutott néhány napja: találkozom majd egy zsenivel…

- …azt konkrétan tudom, hogy nem vagyok zseni. A zseni nem való a színészszakmába. Ez egy kollektív játék; a zseninek pedig vannak nagyon szeszélyes, egyéni megnyilatkozásai. Sőt, most az embernek több ideje van vizsgálódni, mert sokszor játsszák vissza a filmeket fiatal korából. Abban a szerencsében részesültem, hogy tizenkilenc-húsz éves korban rögtön Rómeóval indultam, s a legtehetségesebb időszakomban Falstaffig ért a pálya - ha csak Shakespearéban gondolkodom.. A magyar klasszikusok fiatal hőseit is említhetem: Csongor, Noszty Feri. Molier fiatal szerelmes naturbuschaitól a nagy tragikus hősökig; Tartuffe, Orgon. Van egy íve, nagy prezentje. Ajándéka az életnek, hogy ezt megérhettem. Ugyanakkor van lehetőségem a magam munkáit vizsgálgatva megállapítani, hogy bizony, a kezdeti lelkesedés minősítése rászorul ilyen-olyan kritikákra. Talán abból a hiányból fakadóan, hogy nem végeztem el az akadémiát, mert három hónap után kivettek és eljátszottam a Rómeót.

- Darvas Ivánnak sincs papírja arról, hogy ő színész. Nem került nagy hátrányba a pályán…

- Emiatt – valóban nem. Egy osztályba jártunk. Nézegetjük egymást távolról, néha közelebbről, sorshelyzettől függően, s azt mondjuk: nincs mit irigyelni. Mondjuk, nekem a börtönt; de ugyanakkor hozzáteszem: én talán nem is tudom, hogy egy ilyen szituációban mit tettem volna. Ha a testvéremet ki lehetett volna szabadítani. Nem akarom őt olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen hős, mert legyen hős, de én megkíméltem volna – mondjuk - magamat attól, hogy hős legyek. Miután szabadultak a foglyok, esetleg nem mentem volna oda lelkesedésemben; viszont annyi alkoholt fogyasztottam az ötvenhatos események alatt, hogy talán ez óvott meg az életben attól, hogy alkoholista legyek. A lelkesedésnek a tüzében… Szóval ez a fajta véleményosztás – barátságtalan. A színészetem egyébiránt nem ötvenhattól lett jobb, hanem egy nagy szerelemtől. Olyanfajta húrokat pendített meg bennem, amelyben másképp fogalmazódott meg egy-egy mondat; szerepek, amelyeket már játszottam, átértékelődtek, és amelyeket utána játszottam – mélyebb értelmet nyertek. Összehasonlíthatatlan nívókülönbség volt azután. Gyakran fogalmaztam úgy, hogy onnan számítódik az életem, a művészi önértékelésem; úgy, mint az időszámítás cezúrája a Krisztus előtt és Krisztus után kor. Csak én Krisztust a szerelemben fogalmaztam meg. A Szerelem volt pályámon a cezúra. A másik: örülök, hogy olyan körülmények közé kerültem, mint amilyen a Nemzeti Színház akkori atmoszférája. Csak épp Major az én akkor kezdődő népszerűségemet egy próbán tökéletesen tönkretette… Mindig mindent újra kezdtem a pályámon. Kemény, nehéz, sokszor sírásig menő próbahangulatban; de nem baj. Nem voltak egyértelmű menedzsereim sem a sajtónál, sem sehol. Sőt az ellenkezője volt; valaki miatt mindig be akarták bizonyítani, hogy én nem fejlődöm eleget. Ugyanakkor ma is köszönöm azoknak a kritikusoknak (Mátrai Betegh Bélának, Demeter Imrének, Hámori Ottónak, Nagy Adorjánnak, Illés Jenőnek, s még sokaknak az akkori generációból), akik effektíve neveltek a pályán engem. A kritikájukban nem éreztem azt a szubjektivitást, hogy „bármit csinál, nekem nem kell.” Hanem megmondták, hogy a beszédmodor, az érthetőség, satöbbi - hol hibádzik. Mindent, amit egy fiatal színésznek kötelező tudni és tudatosítani, hogy létezik. Tehát visszafelé mondanám, hogy a pályám lehetőséget adott olyan eredményekhez, mint mondjuk a Népellenség, de tegyük fel, hogy a Falstaffot is említeni kell. De kiemelhetnék sok minden mást, ha nem dicsekvésnek hangzana, mondjuk, ötvenéves koromtól. De az ember sosincs megelégedve; ha látok valamit, azért belém hasít: no, ezt ma másképp csinálnám. Ez minden kollégában benne van. Többnyire…

- Akkor úgy fogalmaznám meg: eszembe jutott, hogy találkozom majd egy valódi sztárral…

- …nem tudom, hogy sztárnak nevezhető voltam-e, vagyok-e, de ezek a mostani sztárjelzők egy kicsit demoralizálják ezt az egész szakmát. Nem hiszem, hogy annyi sztár lenne Amerikában, Hollywood környékén, mint ahány sztár itt ma, Magyarországon létezik. Azoknak, ha ötven százaléka sztár, akkor én egy mindenre elszánt statiszta vagyok… Annyi levegőt, buborékot, manipulációt látok egy-egy szakmában „létrejött” ember körül, hogy én ezt - nem igénylem. Ezért tudnak nehezen rávenni egy partira, például. Komolyan mondom: nem értem. Hogy nincs valakiben annyi szemérem, hogy a saját sorsában történő eseményeket (házasság, gyerek, stb) nyilvánosan tárgyalja...? Itt ez a – hagyjuk a neveket. De olvasom az egyik lapban (mindig megveszem őket, mert ebéd után jól esik emészteni ezekkel a szörnyű lapokkal), hogy tiltakoznak: nehogy lefotózzák őket együtt, mint jegyespárt, házasulandó párt, mert szeretnék titokban tartani. A másik lapban meg azt látom: sikerült őket együtt lefotózni, itt és itt lesz az esküvő, kétszáz meghívottra és kétszáz odakíváncsiskodó érdeklődőre számítanak, a menyasszony sminkje egy óráig tart; akár a Madonnát olvastam volna. De hogy ezt lemajmolja valaki itthon, amikor az ország háromnegyed része komoly egzisztenciális bajban van - ez nekem disszonánsul hat. Olyan, mint amikor egy tányért villával hasogatnak.

- Még konkrétabb leszek. Ön egyidős Jack Lemonnal, aki miatt – amikor meghalt – minden magára adó televízióban, szerte a világon, műsorváltozás volt. A filmjeivel emlékeztek rá. Kállai Ferenc viszont csak a mi színészünk.

- Ilyen van. A megélés kérdésére azt mondom, hogy - megszoktam. Megnevelődtünk. Szerénységre neveltek bennünket, keményen; annyira, hogy a sztárfotók gyártását, amelyeket kértek a nézők, a gyerekek, letiltották személyi kultusz elleni harc nevében. Azok, akik a személyi kultuszban lubickoltak… Nem volt ildomos feltupírozni a pályát, sőt, a gázsi-egyenlősdit úgy állapították meg, hogy aki sokat szinkronizált, annak nem kell emelni a fizetését. Hogy az egyenlősdi létrejöjjön, gazdaságilag és erkölcsileg. Leszoktattak bennünket arról, hogy sztárallűrökkel rendelkezzünk. Hogy habosítsák körülöttünk a légkört. Úgy látszik, ahogy említettem, hogy ezt úgy eltúlozta a jelen világ, hogy én már akkor sem engedném magamat szabadjára, ha volna egy menedzserem, aki állandóan dobolna mellettem.

- Azért, aki teheti, dobolás nélkül is számít Önre. Bujtor István is meghívta legújabb Csöpi-filmjébe…

- Nagyon profi rendező... No persze, nem azért, mert számított rám. Menedzser, producer, főrendező, színész. Minden jelző megilleti. Minden munkának vannak nehéz percei, valami vagy az én, vagy a rendező hibájából nyögvenyelősen jön létre, ilyen létezhet vele is. De a munka hangulata, az atmoszféra relatíve nagyon kellemes. Nem akar többet, mint ami; mindig szórakoztatni akar; és mindig segítségül hívja a Balaton szépségeit. A kettő együtt hangulatosan szórakoztatja az embereket. A forgatás jó volt, de reggel kilenctől este hatig a legnagyobb napsütésben ott kellett lennem a gép előtt. A karom le is égett, itt-ott látszik a karomon a hámlás. Korábban négyszer is sokkolták a szívemet, mert ritmuszavaraim voltak, de Bujtor nem mondta, hogy halasszunk. Mert a pénz nagy úr. Én sem akartam volna. Ez az életünk, ezt kell cselekedni. Ha meg van írva a sors forgatókönyvében, hogy a munka miatt hamarabb távozom, ez akkor is egy bocsánatos bűn.

- Ha felkérnék rá, eljátszaná-e a Tanú 3 főszerepét?

- Amennyiben Pelikán József megokosodva jelenne meg - akkor szívesen.   

 .

Vissza a kezdőlapra