2005. október 08. szombat 21:33

 

Fegyvertelenül

 

A feleségem még délben is rémülten mesélte: szombat reggel, félnyolckor, ráakaszkodott egy részeg férfi a kettes villamos megállójában, az Erzsébet-híd előtt. Fényes reggel volt, s a Duna-part teljesen kihalt; följebb, a Mátyás-pincénél jártak ugyan emberek, de – messze voltak. A feleségem is tőlük, s tőlük is a feleségem… A részeg nem akart semmi különöset, csak beszélgetni, de azt agresszív, sértő modorban. Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek, üvöltözött a feleségemmel, s válaszolj, ha kérdezek valamit, kiabálta. A feleségem félelmében válaszolgatott neki, s ránézett, de közben segítséget kérően pillantott körül. Mindhiába. S a villamos nem jött – úgy tíz percig. Végre befutott, s ő halálra rémülten felszállhatott – de a férfi is ezt tette. Az utasokat épp úgy letámadta; ugyanúgy követelve, hogy nézzenek a szemébe, amikor hozzájuk beszél. Azok pedig, legalábbis néhányan, szemrehányóan pillantottak a feleségemre. Miért nem tesz valamit? Mert bizonyára együtt vannak, hiszen együtt szálltak fel… Szerencsére csak egy megállót kellett mennie, az Akadémiáig.

Egy pedagógus-konferencián vett részt egyébként, amelynek – szerinte – annyi tanulsága volt, hogy a részt vevők nagyon egységesen adtak hangot annak: mennyire utálják a miniszterüket…

Így kezdődött a napja… Öt óra körül már együtt jöttünk hazafelé, az egyik Váci-úti áruházból. A Madarász utcában kissé rácsúszva álltam meg egy zebra előtt. Jobbról egy imbolygó kerékpárost figyeltem – miközben három, erősen ittas férfi érkezett, balról. Úgy gondolták, bár még messze nem kezdték meg az áthaladást, hogy veszélyeztettem őket? Vagy csak olyan kedvükben voltak? Nem tudom – de az egyikük, elhaladva a kocsim mellett, vasalt bakancsával belerúgott a hátsó ajtóba. Kiszálltam volna, de a feleségem nem engedte – vélhetően neki volt igaza. Túl sokra nem három, de egy pár vasalt bakancs ellen sem megyek – fegyvertelenül.

Tovább hajtottam – gondolatban hozzáírva a napi bevásárlás költségeihez azt a húsz-harmincezer forintot, amelybe a javítás kerül majd; mert hiába van Cascóm, az önrészem ennél messze magasabb. Ha elbírná, akkor bizony csak a biztosításra három év alatt kifizetném egy négy-öt éves autó árát… Így végződött hát a napunk – de közben, hogy a lényegre térjek (mert az eddig elmondottak önmagukban szóra sem méltó események a bátor, igazságos, biztonságos Budapesten…) – voltam egy könyvesboltban. Ahol azt láttam, hogy Gyurcsány Ferenc könyvére elegáns papírszalag került: második kiadás. Ezt nevezem…

A könyv tíz napja jelent meg. Igazából egy hete teríthették azt valamennyi könyvesboltban. S láss csodát: a mai könyvesbolti viszonyok között, amikor a terjesztők ragaszkodnak a minimum kilencven napos elszámolási időhöz, s a nyomdák kapacitása is véges – ezt a könyvet az emberek vitték, mint a cukrot. A boltok rémülten küldték el utánrendeléseiket, azt a kiadó összesítette, a nyomdában legyártatta, s hét végére már ki is szállította a második kiadást… Amelyben – apró szépséghiba – ez nincs feltüntetve; azt csupán a rajta átfűzött papírszalag tanúsítja.

Azért ez régen nem így volt… A könyves szakma talán még ma is ismeri a változatlan utánnyomás kifejezést – ez sem kicsiny rang. Sőt, többet ért, ér, mint a megjelenést követő néhány hónap múlva egy második kiadás feltüntetése szokott helyén, a belív negyedik oldalán…

Akár komikus is lenne – ha a bevezetőben említett két mai napi esemény nem adna szomorú keretet gondolataimnak. Amelyek egyébként már napok óta érlelődnek; ha ugyan nem évek óta… Valahogy kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből. Barátom szerint kiábrándult vagyok – s talán igaza is van. Egyre rosszabbul tűröm a hazugságok áradatát; s egyre jobban dühít a brosúra-propaganda. Gyurcsány és a második kiadás? Csak a példa kedvéért említem azt, amikor megjelent az Orbán Viktor beszédeit tartalmazó kötet. Hogyan is dedikált – ő? Megérkezett délelőtt féltízre a Várba, a Liteába, és este félhétkor még mindig tömve volt az utca emberekkel. Vártak az aláírására, a kézfogására, türelmesen, egész nap. Gyurcsányét viszont másfél óra alatt lezavarták – a látható érdeklődés tehát nem egészen igazolja vissza a könyv eladási statisztikáját… De ha már tömegeket nem tudunk hazudni – hazudjunk papírszalagokon… És adjuk ki egy napilap mellékleteként a Száz lépés programot, állítva, hogy ez a kiadó magánkezdeményezése. Aki az abban megjelent egy szál hirdetéssel, valamint a melléklet után tömegesen jelentkező új előfizetésekkel fogja visszanyerni a kiadásra szánt millióit… Egymillió példányt nyomtak. Számoljunk, csak egyetlen mondat erejéig – amennyiben ezt a számot beszorozzuk hárommal (mert a lapok ezzel szokták olvasottságuk mértékét jelezni), akkor a lehetséges olvasók száma hárommillió. S ha ennek egy százaléka dönt úgy, hogy e bátor melléklet-kiadás után előfizet a lapra – akkor az új előfizetések száma meg fogja haladni a lap jelenlegi nyomott példányszámát. Nem az értékesítettet, hanem a nyomottat… Bátor kiadói magatartás? Erre mondja a régi vicc: nem vak az a ló, csak vakmerő… Vagy bennünket akarnak vakítani? Még ezzel is…?

Akár még komikus is lenne – ha nem lenne bennem valami sokkal mélyebb aggodalom. Amit csak aláhúzott ez a szombati nap… Mert foglaljuk össze: hogyan is állunk? A munkanélküliek száma meghaladta a négyszázezret; és ennél is magasabbra fog kúszni az esztendő végére, hiszen a kis- és középvállalkozások eladósodása drámai méreteket öltött. Az úgynevezett körbetartozások sokuk számára jelent egyenes utat a csőd felé; hiszen egy néhány embert foglalkoztató cég nem várakozhat két-három hónapig is bevételeire. Útközben vagyunk, kedves Gyurcsány úr (hogy könyve „eredeti” címét idézzem) egy olyan gazdasági összeomlás felé, amely a nyolcvanas évek harmadik harmadától a kilencvenes évek közepéig tartott. Azzal kezdődött, hogy a politikai hatalom, nem látván további utat maga előtt, kifarolt az állam irányításának felelőssége alól; s mi kiengedtük őket a felelőtlen államvezetés felelősségre vonása alól. Ez, persze, politika – de milyen gazdasági helyzet is köszöntött ránk a kilencvenes évek elején? Munkanélküliség, összezuhanó kis- és középvállalkozások, elkeseredett kényszervállalkozások világában éltünk. A körbetartozások kitermelték az illegális adósságbehajtásokat (hogy így írjam körül a basaball-ütővel érkező, kigyúrt pénzbeszedőket). Nagyon sokan nem csupán addigi egzisztenciájukkal, hanem lakásukkal, egészségükkel fizettek a piacgazdaságért… Az ügyesebbek, persze, találtak kibúvót: mindenüket, az egész életüket, belevitték egy cégbe, majd visszalízingelték onnan. De azóta sem kérdezi meg senki azoktól, akik a mi életünket lízingelték vissza – hogy mikor fognak fizetni érte? S mert ezt senki sem kérdezi, hát nem is törődnek vele.

Azóta is, folyamatosan, visszalízingelik az életünket. Szépen hangzó, és a butaságra építő ígéretekkel. Földosztás. Honnan, kiét, miért? S még ha sikerülne is, villámgyorsan akár már októberben kiosztani néhány tízezer hektárt – a télire való krumplit már nem lehet abban megtermelni, elvtársak. Márpedig krumpli nem lesz – tessék ezt megkérdezni a vidéki körutakon. Béremelés. Hát persze. Lehívunk rá újabb egy-kétmilliárdos euró-hitelt valahonnan? S mikor érünk, végre, az adósságspirál végére? Nyugdíjemelés – korkedvezménnyel. Ügyes. De, drága nyugdíjasok, mennyit fog érni a nyugdíjatok tíz év múlva, egy olyan országban, ahol a gyerekeitek és az unokáitok évek óta, s még akkor sem, jutnak tisztességes munkalehetőséghez, megbízható vállalkozási körülményekhez? Annyit, amennyit a nyolcvanas évek végén ért – hiába minden korrekció. Mert, és ezt értsék már meg, kedves tizenkilencezer forintért voksoló emberek, hogy hiába minden korrekció – ha tízévenként elfogy a befizetett járulék, mert elviszi azt a kampány, az államadósság törlesztése, vagy csak a cica… Akire, persze, egyszer sem szóltok rá, hogy „ott láttam a bajuszodon, most lesz neked baj…”

Szomorú vagyok. Mert lassan betemet bennünket az ígérgetések havazása, de mintha senkit sem érdekelne: ezt néhányszor már eljátszották. Legutóbb éppen három esztendeje – s mire jutottunk? Azt folytatták, amit már a nyolcvanas években be kellett volna fejezni, s azt ígérik, amit csírájában fojtottak el 2002 nyarán. Úgy, summázva, ennyi. S épp úgy kezdünk gazosodni, ahogyan egy évtizeddel ezelőtt. Amikor, a közbiztonság miatt, arra gondoltam: vásárolok valamelyik aluljáróban egy túlélő kést, vagy egy lőfegyvert. Vehettem volna, szinte akárhol. Szerencsére nem tettem meg – mert ha lenne, ma este talán elővenném. Megolajozni, elsütőt ellenőrizni, tárat teletölteni… Mert hiába értem én meg a részeg, elkeseredett, kisemmizett embereket – ha amúgy fegyvertelen vagyok, még ellenük is.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra