2005. október 09. vasárnap 22:33

 

Próbáljuk meg róka nélkül

 

Fürge rókalábak, surranó kis árnyak, fütyörészte Csattan, számomra érthetetlen derűvel. A magam részéről a pokolba kívántam jókedvét; hiszen épp azon morfondíroztam, hogy megkérdezem: eladó-e még az a porta, vidéken, a szomszédságában. Attól, hogy megvegyem, eddig az tartott vissza, hogy állandó szomszédokká válnánk – s miért terhelném hétköznapjait az én állandó depressziómmal? Hogy az övéről ne is beszéljek… De most, hirtelen, valahogy nagyon elegem lett a fővárosból – megértem én már a Demszkyt is, miért költözött el innen… Mit akar ezzel a rókával, mondja már, noszogattam. Nem fütyül maga ok nélkül gyerekdalokat… Jön az unoka? Miért, horkant rám. Nekem nem lehet? Olyan öregnek tart? Hát, végül is, vonogattam a vállamat, annyira még nem vén, hogy ne adnának egyet örökbe magának, nyugtattam meg. De lehetőleg még szülés előtt rendezze le a dolgot, mert magának az egynapos csecsemő is nemet mondana… Rám meredt, majd dacosan tovább trillázott: híres nagy vadászok, jobb, ha odébb álltok…

Na, nézze, esett meg rajtam a szíve. Hoztam egy faragaszt. Nem falragasz – konkrétan egy fára volt kitűzve, a mi erdőnk alján. Felnyögtem. Csak Dylan Thomast ne idézzen nekem, sóhajtottam. Pont maga. Kit, meredt rám. Valami angol? Ír, feleltem. Ő írt egy regényt az ifjúkoráról, azzal a címmel: A mi erdőnk alján. Csattan eltűnődött, majd közölte: nem ismerem. Németek vettek nálunk erdőt, eddig, meg egy holland házaspár. Meg valami ír is alkuszik mostanában a Gerendásék tanyájára – talán az lesz az? Már meghalt, szóltam elcsigázottan. Akkor meg mit idegesít, horkantott rám. S tovább fütyült, kiterítve elém a plakátot. Aha, mondtam, tettetvén a bölcset. Rókaveszély. No és? Csak nézze, szólt rám. A rókát – és csudát fog látni.

S valóban… Fél másodperc sem telt el, s a róka pofája átváltozott. Majd vissza. Rókából Gyurcsány, Gyurcsányból róka. No fene, rázkódtam össze. Ez valami holográf? Ilyen gazdagok vagyunk; már erre is telik az önkormányzatnál? Hát ne is ígérjenek nekik több pénzt, méltatlankodtam. Mert, konkrétan, eddig se nagyon adtak, ezt tudjuk… Ott csak egy róka van, váltott komolyra Csattan. A hiba a mi készülékünkbe settenkedett, barátom. Mert már mindenütt őt látjuk. Ha elég sokáig fókuszálunk egyetlen pontra – akkor ez a pont az ő arcával töltődik ki. Amikor ingyenes tankönyveket vásárol a gyermekeinek – akkor azok borítóján őt fogja felfedezni. Amikor beragasztja a bélyegeket az én kék könyvecskémbe a fűnyírásért, mert úgyis meg fogja venni a szomszéd portát, tudom én, de a rohadt füvét úgyis én fogom nyírni, akkor, nyálazás közben, az ő arca virít majd a bélyeg innenső oldalán. De tudja mit – én azért nem fogom olyan kéjesen nyalni azt a hátsót, mint egynémely főszerkesztő manapság… S amikor megkapja a gázszámlát, benne az értesítést, hogy nem a gáz lett drágább, hanem a csekk ára ment fel a százszorosára, akkor az egyre apróbb gázlángocskában az ő arca fog magában kékítőt oldani…  Amikor az étteremből a hátsó udvarra hívja magát a főpincér, hogy ott adja át neki, szigorúan tanúk nélkül, a borravalót, akkor mindketten érezni fogják: vigyázó pillantását ő veti magukra, valahonnan…

Beleborzadtam Csattan extázisába. Hagyja már, vetettem közbe fáradtan, mitől van ennyire kiborulva? Próbálta már nem rókával?

Tessék, hökkent rám. Mondom – nem rókával. Mert a vörös rókánál, na ná, hogy bejön ez a rémkép; de ezüstrókánál, vagy kék rókánál sem elképzelhetetlen, hogy ennyiben maradjunk. De – nem rókával is ezt éli át? Mert hát, maradjunk ugye, a rókánál. Egy magától értetődő azonosításról van szó. Amikor az emberben töredék-másodpercek alatt lepörögnek az azonosító jegyek, és kiugrik az ismert arc. Hogy mit is lát – valójában. Ez esetben, ugye, róka helyett a Gyurcsányt… Mert hát, adtam meg néki a kegyelemdöfést, gondoljon csak Phaedrus soraira. Tudtam, hogy belerezzen. Így is lett. Ilyen nevű sem jött még be a mi erdőnkbe, motyogta. Egy görögről van szó, világosítottam fel. Otthon eddig költészetből és dinnyetermesztésből élt; az utóbbi olyan jól bejött neki idén, nálunk, hogy elhatározta: ideköltözik. Meg akarja honosítani az erdei dinnyét… Csak viccelek, mondtam kétségbeesve, amikor láttam rajta, hogy elhiszi. Mi ebben a vicc, legyintett. Manapság bármit meg lehet nálunk csinálni – legfeljebb nem nekünk… Szóval, mit írt ez a Phaedrus? Állatmeséket, nyugtattam meg. Az egyik arról szól: a farkas feljelenti a rókát, azt állítva, hogy meglopta őt. A róka tagad. Ítéletet a majom mondott, imígyen: „Hogy téged megraboltak, nem valószínű; / S amit tagadsz, te róka, rólad felteszem”. Na, most nézzen a képre. Mit lát? Veszett rókát, vagy egy méltatlankodó tolvajt? Esetleg mindkettőt? Kapizsgálom, bólogatott. Csak a farkas helyett nyulakat látok. Önmagunkat… Esetleg, nem inkább hollókat, kérdeztem? A madarat, aki szerzett magának egy sajtot, de jött a róka, és madárnak nézte… Telebeszélte a fejét: milyen szép vagy, okos, s biztosan szépen is énekelsz? „A balga holló csőrét hangra tátva szét, / Leejti sajtját, és a róka nagy mohón / Szájába kapja csellel szerzett ételét”. Ne szavaljon már annyit, zsongította a szót Pál. Értem én… Vegyük csak végig, jöttem bele. Kit látunk a képen? Rókát? Nem. Azt, aki nagyarányú nyugdíjemelést, bérreformot, földosztást ígérget mostanában. Egyenes következményeiként a lendületes gazdaságnak, a tartható államadósságnak és alacsony költségvetési hiánynak. Mert, egyébként, nem megy, nemde? Na szóval, folytattam, nem adván szót a láthatóan lendületes mondatokra készülő Csattannak, ezt hallgassa meg: „A róka estebédre invitálta meg / A gólyát, és lapos tányérban híg levest / Szolgált fel éhes vendégének, melyet az / Még megkóstolni sem tudott szegény feje”.

Csattan kezdett mosolyogni. Na, majd most nevessen, szóltam rá. Látta a Gyurcsányt az amerikai magyarok elől menekülni? Felosonni a cselédlépcsőn; ami, persze, rendben is van, hiszen, amúgy, az ő szociálisan bátor és igazságos szemében annyit ér egy nem magyar, de magyar ajkú polgár, mint egy cseléd… Kiment, de nem tudott a szemükbe nézni… És tágítsuk a képet: emlékszik arra, amikor az unió nem fogadta el a költségvetést? Ő pedig felajánlotta: lemond a nekünk járó összegről a németek, vagy a britek javára… Jól kiröhögték. S hogy folytatta? Megpróbálta átverni az uniót egy kreatív költségvetéssel. Hadd süljön le a bőr a képünkről… Na, akkor ezt hallgassa meg a görögtől: „Szőlőlugasba ment az éhes róka, és / Ugrálva kapkodott egy dús gerezd után, / De el nem érte, s ily szavakkal távozott: / Nem érett még; fanyarra nincs is gusztusom”. S fűzzük ide, a vers két utolsó sora előtt, azt a vehemens keresgélést, amit manapság a szocialisták, élükön Gyurcsánnyal, az identitás körül folytatnak: „Ki szidja azt, amit elérni képtelen, / Mesém tanulságát magának vonja le”.

Csattan kedvtelve húzta vissza maga elé a veszett rókáról szóló felhívást. De belőlem még kiosont egy utolsó idézet… Írt ez a görög arról is: mi volt a véleménye a rókának a más tulajdonának megőrzéséről. A reánk bízott javak iránti felelősségről. Mert, hogy a mesét idézzem, elvetődik, barlangásás közben, egy mély üregbe. Amelyben a sárkánykígyó rejtett kincseket őriz. A róka megkérdezi: „…mily hasznod fakad / A munkádból, vagyis mit kapsz te majd azért, / Hogy itt szuroksötétben töltesz éjt-napot”?

„Semmit – felelte az -, a kincset Juppiter / Őrzésre bízta rám”. – „S magadnak nem veszel, / Másnak sem ádsz belőle”? – „Így rendeltetett”. / „Ne vedd zokon a véleményemet, de hát / Elátkozott egy életed lehet neked” – állapítja meg a róka… Hiszen nem lopni el a másét – hát azt meg hogy lehet? Ne bővítse, ne bővítse, értem én, kényelmesedett neki barna sörének Csattan Pál. Igaza lehet ezzel a plakáttal, tekintett fel, pillanat múlva, a krigli mélyéről. Ennek az alján egészen mást látok… Na, hát akkor ez lesz a legjobb. Hogy megpróbáljuk róka nélkül… De nem árt, bölcselkedtem, csak az utolsó szó megszerzése okán, észrevenni, ahol ott lapul, a dolgaink mögött settenkedő rókát is…

És koccintottunk a jégharmatos unicummal, a győzelemre.       

Tamási Orosz János    

 .

Vissza a kezdőlapra