2005. október 15. szombat 20:04

 

Hólégvár csodái

 

„És aznap este Gyurcsány Ferenc kikiáltotta a nemzetköztársaságot. Vaskos meglepetés volt, erre még mi sem számítottunk, bár, természetesen, nem ért bennünket váratlanul. Hiszen mi, akik közel álltunk hozzá, a harcostársainak számítottunk – joggal várta el, hogy minden azonnali gondolatában felismerjük a régi, közös érlelődés eredményét” – mondta nagyapa, s még egy hasáb fát dobott a tűzre. A Száz Lépés-őrs tagjai lázasan várták a folytatást… „Hosszú út vezetett odáig, bizony” – folytatta nagyapa. „Az ember, utólag, alig hinné, hogy csupán száz lépésből állt a nagy, hosszú menetelés… No, persze, képletes lépésekről beszélek; az irányítás állomásairól. Hogyan is foglaljam össze, hogy megértsétek”, pillantott a felhevült gyermekarcokra. Akik, persze, joggal voltak megilletődöttek, hiszen ritkán kerülhettek ilyen közvetlen kapcsolatba a nagy idők – s névválasztásuk eredőinek - tanúival.

„Nem volt könnyű akkoriban az élet”, vázolta nagyapa. „Elődeink nagyon sok rossz politikai döntésének következményei hárultak ránk. Bizonyára hallottatok az unióról”, kérdezte a gyerekeket. „Nos, az egy olyan elgondolás volt: az európai országok alkossanak egyfajta államszövetséget; közös gazdaság, közös pénz, mindenkit egyformán érintő működési szabályok. Nagyon rossz ötlet volt”, sóhajtotta nagyapa. „Kiderült, hogy az unió vezetői valóban mindenbe bele akarnak szólni. Bírálták a költségvetésünket, különösen annak emelkedő hiányát. Nem értették meg, hogy nekünk ez a legbiztosabb nemzetstratégia. Az indulónk is úgy szólt: egy a jelszónk: tartós hiány, unokád is fizeti ám… Mi köthet ennél jobban össze nemzetrészt és nemzetrészt, embert és embert, mint a közös adósság törlesztése? A tartozás összetart bennünket”, emelte fel mutatóujját nagyapa. „Persze, ezt ti is biztosan jól tudjátok, hiszen olvashatjátok mindjárt a tankönyveitek kezdőlapján, Gyurcsány-san arcképe alatt, a szállóigénket: a felvett hitel minden fillére ott van a nyugdíjatokban, s ott a munkabéretekben”.

„Mi az a nyugdíj”, kotyogott közbe Pétör. Aki egyébként nemrégiben került az osztályba, s már eddig is kiderült: ismeretei kissé hiányosak. „A nyugdíj”, kérdezte nagyapa. „Nos, az egyfajta káros jutalma a renyheségnek. Egy időben sokan szorgalmazták, hogy az emberek életük csak egy részét dolgozzák le; majd ezt már nem kell tenniük, de mégis kapnak havi járandóságot, abból, amit erre korábban befizettek. A szisztéma két szempontból is rosszul működött. Az egyik: amit erre a bizonytalan időre befizettek (hiszen senki sem tudja előre, hogy meddig fog élni, ugye), annyival kevesebbet kaptak akkor, amikor erejük teljében voltak. A másik: mindenkit az elvégzett munka, a cselekvés tesz hasznossá. És a nyugdíj kitermelte a sok-sok fölöslegesség-érzetet az emberekben. Ezt is orvosolnunk kellett – kimondtuk, az út egyik jelentős pillanatában, hogy mindenkit halála órájáig kell foglalkoztatni. Egy perccel korábban sem hagyhatja abba. A nemzetpolgári befizetés rendszerén természetesen nem változtattunk, hiszen ez a költségvetés durva átalakítását eredményezte volna”. Várakozóan jártatta körbe tekintetét, s nem kellett csalódnia. A gyermekek szinte kórusban mondták: „ekkor lépett érvénybe a sírhelymegváltási járulék”. „Így van”, nyugtázta elégedetten nagyapa.

„Na, de kezd elszaladni az idő”, ráncolta homlokát. „Nézzük csak – gyorsabban. Ez a bizonyos unió közös pénzt is akart. A mi jó forintunk helyett. De nem adtuk. Elődeink ugyan sorra megneveztek valamilyen csatlakozási céldátumot, s ezt, bizony (de ne terjesszétek) kezdetben még Gyurcsány-san is elfogadhatónak gondolta. Ám gyorsan a dolgok mélyére látott, és meghirdette: vagy euró, vagy sztráda”. Pétör, persze, azonnal lecsapott: „nagyapa, mi az a sztráda”? A gyerekek szégyenkezve pillantottak össze. „Nem baj”, nyugtatta őket nagyapa, „mindent senki sem tudhat. Ez, bizony, magára Gyurcsány-sanra is igaz volt ám – egy időben. Nos, a sztrádát az autóknak építették az emberek – amíg érdemes volt. De Gyurcsány-san titkos amerikai útján megbizonyosodott arról, amit addig is sejtett: a benzinkészlet véges. Néhány évtized, és elfogy; s akkor minden sztrádára költött fillért sajnálni fogunk. Ezért visszafogta azok építését; s ami elkészült, az is könnyen felszedhető anyagból… Nagyon okos húzás volt. De haladjunk”, váltott nagyapa.

„A lényeget ismeritek a tankönyvből. Mindenkinél itt van”? A gyerekek gyorsan felmutatták a vékonyka laplemezt, és ujjukra húzták a digitális leolvasó-gyűszűt. „Ne most”, szólt nagyapa, „csak tudni akartam. Tehát – mi jut elsősorban eszünkbe arról a korról? A szegénység. Hogy nagyon nagy szegénység volt. Ezt Gyurcsány-san is felismerte – s ez vezetett, végül, a nemzetköztársaság kikiáltásához. Amelyben mindenkit megillet a nemzetpolgárság fogalma, és a lelki összetartozás kinyilváníthatósága. Ez, persze, nem jogosította fel a mi jogaink gyakorlására azokat, akik korábban elhatárolódtak tőlünk”. Pétör zavartan megszólalt: „nekem valaki azt mondta, hogy nem ők tehettek róla. Mások határolták el őket tőlünk”… Nagyapa visszaszívta hirtelen nyelvére tolult kérdését. De megjegyezte magának: majd ne feledjen el rákérdezni erre a „valakire”, később, négyszemközt. Most csak annyit mondott: „a dialektika mindig lehetőséget ad az egyéni visszahatárolódásra. Majd, később, tanulni fogjátok, ’a létező identitás irracionalizmusa’ címszó alatt. De folytassuk egyszerűbb dolgokkal”, kegyelmezett meg a zavartan pislogó gyerekeknek. „Tehát – hatalmas szegénység volt. Gyurcsány-san édesanyja például nem engedhette meg magának azt, hogy a konyhában és a szobában egyazon időben égesse a gázt. Persze”, nevetett fel nagyapa, „egyszerre két helyen nem is lehetett, így tehát nagy botorság a gondolat is”… „Gázzal melegített és főzött Gyurcsány-san édesanyja”, szólt közbe, a jó hangulattól felbátorodva, Pétör. „Akkor ő nem volt olyan nagyon szegény”, pislogott a kályhában lassan leégő fahasáb látványára. „Mi egy ekkora hasábot csak június negyedikén este szoktunk otthon elégetni. Amikor felolvasunk egymásnak az Útközben-ből, Gyurcsány-san születése napján”… Majd, hirtelen azt is hozzátette: „nagyapa, igaz, hogy Gyurcsány-san idejében a június nyárra esett? És akkor nem volt ennyi jég, meg hó”? Nagyapa örült az alkalomnak, hogy az időjárás változásáról beszélhet, a gáz pocsékolásának látszata helyett… „Igen, igaz”, felelte, „de maradjunk a történelemnél. Akkoriban, bizony, a gáz már kezdett a luxuscikkek közé tartozni; ezért nem engedhette meg magának Gyurcsány-san édesanyja a pocsékolását. Magatartása megtanította Gyurcsány-sant arra: hogyan lépjen fel a szegénység ellen. Mindenek előtt meghirdette a földosztás programját. Azóta ki-ki saját kertjében termelheti a jégborsót, és a veremkrumplit. Majd elérhetővé tette mindenki számára, a földvásárlási hitelek után, a panelhitelek felvételét. Így az abban lakók további évtizedekre kötelezhették el magukat kedvenc bankjuk felé; persze, közvetve, a már említett „a hitel összetart bennünket” jelszó irányába, amely, mint tudjátok, a nemzetköztársaság alkotmányának második – és egyben utolsó - paragrafusa…”

A gyerekek buzgón bólogattak. „Ezért kellett dacosan nemet mondanunk az uniónak, és a közös pénznek is”, emelte ki nagyapa. „A közös pénz előbb-utóbb elértéktelenítette volna hiteleink kamatait; s felszívja annak értékstabilitását az elvesző árfolyam-különbség. S ez nagy kockázatot rejtett magában”. Mélyebben nem részletezte – s a gyerekek sem faggatták. Már kezdtek fáradni – s tűnődve pislogtak a határ felé. Elég-e a korcsolya, mint idejövet, vagy vissza kell csatolni a hótaposót, próbálták kitalálni. Nagyapa megérezte a hangulat változását, ezért ő is gyorsított az emlékek felidézésén. „Foglaljuk tehát össze”, javasolta. „Melyek Gyurcsány-san tanításai? A gyenge forint erősít – az árfolyam-stabilitás elgyengít. A mi országunk a mi költségvetésünk – ahhoz másoknak semmi közük. Mindenkinek saját földet, saját panelt, elfogadható adó- és járulékbevételt biztosító átlagjövedelmet, infláció-követő sírhely-járulékot. Kérdés”?

A rendbontó természetesen Pétör volt. „Azt hallottam”, kezdte, óvatosan, „hogy abban az időben dolgozott egy Orbán Viktor nevű ember is. Aki”… „Aki egy fasiszta kommunista”, hördült fel nagyapa. „A szádra se vedd a nevét. Egyszerre akarta restaurálni a Horthy- és a Kádár-korszakot. Zavaros, buta eszméi voltak a szeretetről meg az összefogásról. Hát hová vezet az”, legyintett nagyapa. „Tudod”, merengett el, „volt egy kifejezése: a milliárdosok aranykörét emlegette. Nyilvánvalóan Gyurcsány-sanra és társaira gondolt, a mi nemzetköztársaságunk alapító atyáira. Akik pedig csak a közjóért éltek, és cselekedtek… És aznap, amikor Gyurcsány-san kikiáltotta a nemzetköztársaságot, akkor, tudjátok, mit tett”? Várakozóan nézett körül. A gyerekek áhítatosan hallgattak. Tudták, hogy mi következik, de azt is tudták, hogy ez már a végszó… Meg kell hallgatni, és mehetnek hódara-várat építeni. Néhányan már előre melengették magukban a levegőt – gyakorolták a trükköt, ami nem is volt olyan könnyű. Amikor a kifújt lélegzet párája egy pár pillanatra összetartja a hókristályokat, s felépül a hólégvár tünékeny csodája… „Aznap tehát”, folytatta nagyapa, „Kóka-san ötven kiválasztott gyermeket vitt fel, egymás után, a légtérbe, a saját helikopterén. Gyurcsány-san pedig másik ötven kiválasztott gyermek előtt megnyitotta a villája kertjét és úszómedencéjét. Micsoda élmény volt ez a szegény gyermekeknek”… „Ahol most a ’gyurmauzóleum’ van, ott úszómedence volt”, csodálkozott Pétör. „Igen”, bólintott nagyapa. „Na, menjetek Ibolya hírével”, köszönt el a közismert fordulattal. „Te, Pétör, még maradj egy kicsit”… „Megvárjuk”, kérdezte szolgálat készen a Száz Lépés-őrs vezetője. „Nem kell”, söpörte le a felvetést nagyapa. „Pétörrel elég sok megbeszélni valónk lesz”…

Tamási Orosz János  

 .

Vissza a kezdőlapra