2005. október 20. csütörtök 22:33

 

Tíz igaz embert keresve

Bitskey Tibor az igazakról és a dühösekről
Nyírő-premierre készülve

 

Miközben Bitskey Tiborra várok, azon gondolkodom: meg fogja-e őt ismerni a fotós? Akivel még én is csak telefonon beszéltem, s azt tudom róla: nagyon fiatal. Rá fog-e ismerni Rákóczi hadnagyára? S tovább pörögnek gondolataim: ha nem láttam volna őt nemrégiben, a Tizenkét dühös emberben, akkor én megismerném? Mert mikor, miben is szerepelt utoljára? Még néhány éve kapott Kossuth-díja után sem élénkült meg körülötte a levegő. Vajon miért? Időközben megérkezik. Pontos. Kezében Nyírő József darabjának szövegkönyve. Az új feladat. Nem állom meg, hogy el ne mondjam kételyeimet: remélem, a fotós ránk ismer majd…

 

- Gondolom, igen… Bár… - tűnődik el Bitskey is. – Még ha olyan fiatal is, kell, hogy ismerjen. Mert elég sokszor mennek ismétlésben ezek a Jókai-filmek… - üt át hangján az enyhe szarkazmus. – Három is készült. Egyszer nyilatkoztam, hogy ünnepi színész vagyok - minden nagyobb ünnepen az én filmjeim mennek. Mert, sajnos, a rendszerváltoztatás óta nem igen szerepeltem filmekben, kivéve a Széchenyit, és a Honfoglalást. Slussz, passz… De akkor, furcsa módon, politikailag ez érdekes volt; sok ilyen nagyon szép, hazafias filmet forgattak. A Rákóczi hadnagyát, ugye, például, ami egy fantasztikus siker volt. Jártunk vele Szlovákiában, de nagy filmes körutat szerveztek mellé, az összes hazai városban bemutattuk, és utána beszélgetések a közönséggel; fantasztikus, döbbenetes élmény volt számomra…

…Ránk köszönnek. Megérkezik a fotós. Választ kapunk a kérdésre – s én, ettől, valami elégedettséget érzek magamban. De Bitskey Tibort ez sem hangolja át…

- …de azóta valóban ritkán filmeztem. Amióta ez a csodálatos rendszerváltoztatás megtörtént, s bekövetkezett hazánkban a vadkapitalizmus, azóta nem nagyon készítenek igazi, magyar, tősgyökeres filmeket. Csak nagyon, nagyon, nagyon, nagyon elvétve… De miért? Elfelejtettünk magyarok lenni? Hogy van ez? Mik vagyunk tulajdonképpen? Persze, beléptünk az EU-ba. Európaiak vagyunk. Na de eddig is európaiak voltunk, tudomásom szerint, és érdekes módon az elmúlt évtizedekben jobban voltunk magyarok is, mint az utóbbi tizenöt évben. Ez félelmetes. Roppant félelmetes. És fájdalmas. Sürgősen változtatni kellene rajta. A Rákóczi hadnagyát említettem – fantasztikus találkozásaim voltak, utána, a közönséggel. Az egy olyan film volt, ami tényleg a tiszta magyarságot sugallta. És hiszem, hogy erre ma is fogékonyak lennének az emberek. De miért nem ezt a fogékonyságot szolgálja a kultúra? Ez a hiányosság egyszerre tesz mostanában szomorúvá és dühössé…

- Akkor alkalmas pillanatban talált Önre a Tizenkét dühös ember rendezője, Kovács István.

- Pista nagyon jó barátom, ugye, Az egri csillagok óta, meg hát játszottunk is együtt egy színházban, néhány évig, úgy, hogy nagyon szeretem őt. A darabot annak idején sem láttam. Sajnos, mert hát akkoriban szinte minden este játszottam, magam is… De tudok, tudtam róla sokat, hogy egy nagyon különleges mű, semmihez nem hasonlítható ügy. Hallatlanul izgalmasan van megfogalmazva… S most egy csodálatos társulat jött össze, komolyan mondom. Ez volt a zseniális Kovács Pistától, mint rendezőtől: hogy ilyen remekül válogatott össze bennünket. Balázs Pétertől Nádas Györgyig… Olyan tökéletes illúziót keltettek minden figurában; én nem tudom, hogy a Pista honnan szedte az ötleteket, hogy kit kell erre és erre a figurákra meghívni, de zseniálisan osztotta ki a szerepeket. Kivételesen jó előadás született. Nagyon boldog vagyok, hogy benne lehetek.

- Amely, ráadásul, a legkomolyabb aktualitásokat hordozza.

- Igen. Igen. Itt van a rasszizmus problémája. Fölvetődik, ugye; az egyik esküdt erősen rasszista beállítottságú, és pontosan én vagyok az, aki ellene szegül. Mert ilyen alapon nem lehet eldönteni a dolgokat - ki honnan származik, s milyen körülmények között élt. Nem lehet, nem szabad általánosítani. Aztán a törvénykezés hiányosságai is kiderülnek, s bizony, ez is alkalmat ad a mai értelmezésre. Hogy nem eléggé alaposan, átfogóan kezelik az ügyeket; sokszor valóban azt érezhetjük, hogy nem igazságszolgáltatás, hanem jogszolgáltatás van. De rejtőzik a darabban egy talán még mélyebb párhuzam a mára: a hallgatás. A csönd. A kivárás. Mert gondoljunk csak bele: ott ül tizenkét ember, és kezdetben, bizony, csak egy-kettő dühös közülük. Jellemzően azok, akik, persze, eleve egy felületes véleménnyel, s a fejükben „kész ítélettel” ültek az asztal mögé. A többiek csak lassan, óvatosan nyílnak meg. Idő kell, amíg merik vállalni a véleményüket. Mire levetkőzik azt a belső félelmet – ami, bizony, itt, közöttünk is kezd eluralkodni…

- De aztán megnyílnak. Elég karakteresen – az ember azt is mondhatja, hogy igazán nincs is mit rendezni a darabon. Csak „összeereszteni” a karaktereket…

- Hát ehhez kellett, például, Kovács zsenialitása. Megtalálni ezt a tizenkét karaktert. Mert talán valóban a színészi nehézségek uralkodnak a darabban; a sok, apró, bevágásos félmondatok, negyed-mondatok, szavak, és végszavak. Gesztusok és hangsúlyok… Ezek megértése, a darab ritmusának az átvétele, bizony, ez mind nagy nehézséget okozott. De szépen megoldotta a társulat. Úgyhogy fantasztikus volt. Pista jól vezette a színészeket. Voltak, akik látták a régi előadásokat, vagy egyet-kettőt belőle, és esküdnek rá, hogy a mi előadásunk volt a jobb. Ami azért fantasztikus dicséret – mert én például Uray Tivadar egykori szerepét formálom meg. S azért az szívet melengető, ha azt mondják – hozzá képest sem okoztam csalódást… Ismétlem: ez a Pista érdeme is; mert vigyázott arra, hogy ezek a szövevényes összefüggések stimmeljenek, és egymáshoz kapcsolódjanak, tehát a fogaskerekek, amelyek ott zúznak a darabban, puhán, mégis kőkeményen, azok - szépen működjenek. Meg kellett valósítani, tökéletesen - és sikerült.

- Tudom, hogy egy kicsit értelmetlen kérdés, de a színpadról nézve érezni lehetett valamit abból: hogyan fogadja a közönség a darabot? Mint egy klasszikust, vagy egy kicsit átérezték annak mai aktualitásait is?

- Azt hiszem, hogy igen. Kiválóan együtt éltek az egész történettel. Ott reagáltak, nagyszerűen, ahol kellett. Jól vették a darabot… Azokról beszélek, persze, akik ott voltak – és ez nem egy rossz paradoxon a részemről. Csupán arra gondolok: magáról a társadalomról azért egy kicsit negatív véleménnyel vagyok. Legalábbis a társadalomnak egy bizonyos rétegéről; arról, amely ma sem akar többet az ilyen-olyan agymosásnál. Valamikor régen volt a színészetben egy remek mondás, az öregjeimtől hallottam, a mi öregjeinktől, hogy a közönség ízlését nem lehet eléggé lebecsülni. Na most – majd minden napról tudnék olyan „kulturális eseményt” mondani, amelynek kapcsán azt gondolom, hogy itt a legmélyebb pont. És másnap kiderül, hogy – van még ennél mélyebb szakadék is… Folyik az agymosás, bizony. Ez rettenetes. És - nagyon hatásos, az a baj. Iszonyú baj. Úgy látszik, hogy az emberek ízlését valóban nem lehet eléggé lebecsülni. De hangsúlyozom, az embereknek csak egy rétegéről van szó. Mert azért hál’ Istennek van egy húsz százalék, vagy huszonöt százalék, amelyet nem lehet meghülyíteni, mert megvan az önálló véleménye. Eléggé intelligens, eléggé értelmes, eléggé művelt. Eléggé tisztességes ahhoz, hogy a saját véleménye alapján dönt a kérdésekről, és ítélkezik azokról. De, sajnos, kevesebben vannak. Ez a baj. Úgyhogy ezt a réteget kellene szélesíteni, és azt a másik réteget, azt a negatív réteget, ugye, azt meg egy kicsit följavítani. Megokosítani. Ám ehhez – hogy is mondjam – politikai akarat kellene. S ez valahogy nem nagyon jelentkezik manapság. Teljesen – hogy is mondjam – szabadjára vannak engedve a dolgok. Ez valóban egy következmények nélküli ország. Itt, tulajdonképpen, majdnem mindent meg lehet csinálni büntetlenül, és ez borzasztó. Ezen kellene sürgősen változtatni.

- Ennek egyik eszközéül az evangéliumok hite is szolgálhat. Bitskey Tibor mai közössége.

- A lelki és a testi közösségem. Az Evangélium Színház – mert hiszen gondolom, erre utal a kérdés - lényegében művészileg megmentette az életemet. Ezt nem félek kimondani. Udvaros Béla a protestáns egyházak támogatásával hozta létre; emlékszem: a taxis-blokád idején volt az első előadás. Lessing Bölcs Náthán-ja. A Villányi úton, egy gimnáziumban tartottuk. Most már tizenöt évesek vagyunk. Sík Sándor István királyát például, egy csodálatos darab és szerep, életem legnagyobb élménye, azt most már öt éve játsszuk. S hamarosan új premiert tartunk. Nyírő József Prófétáját visszük színre. Az abszolút hit, a Krisztus-keresés története; a szépség, jóság, tisztesség iránti vágy. Nagyon aktuális… Keresztelő Szent János mártíromságát mutatja fel, ami egy csodálatos életforma volt. A szép, szent ügyekért érdemes meghalni. Így, ahogy Keresztelő Szent János. Mert a hit példája fennmarad és évszázadokon át hat az emberekre. Remélem, át tudjuk adni… Biztos, hogy valahol az emberek lelkébe valami kis magot beleültet egy ilyen darab. S hát ez a kötelességünk, nekünk, művészeknek, hogy a szépet és a jót, a nemeset, a tisztességest és a tisztességet beültessük az emberek lelkébe. Aztán vagy megfogan ez a mag, vagy nem fogan meg. Nyilván nem egyformán reagálnak az emberek rá. Van, akinek az életét, vagy a gondolkodásmódját, vagy a magatartását változtatja meg, olyan erős hatást gyakorol rá, de van, akit teljesen hidegen hagy a dolog. Legfeljebb tetszik neki, tapsol, meg minden, de utána folytatja a saját életét. Mert semmiféle változást nem idéz elő benne… Nagyon apró lépésekkel lehet az embereket jobbá, nemesebbé tenni; de biztos, hogy bizonyos magokat el lehet ültetni, és nyilvánvaló, hogy ha tíz embert meg tudunk termékenyíteni e gondolatokkal, akkor már nyert ügyünk van.

- Tizenkét dühös helyett tíz igaz embert találni?

- Nem helyette. Mellette. De akkor már nyert ügyünk van. Igen. Ha tíz igaz embert találunk, akkor megbocsátunk.
 

Tamási Orosz János

 

 

 

 .

Vissza a kezdőlapra