2005. október 22. szombat 08:33
Hallgatni több, mint nem beszélni
Az embert meghaladhatják az elvei, de az ember nem haladhatja meg az elveit. S amennyiben azok eléggé szilárdak, akkor az ember alkotta közösségek nem veszítik el megtartó erejüket: az erkölcsöt. Az élet, lényegében, ennyire pofonegyszerű. Mégis keveseknek adatik meg annak lehetősége, hogy ezt ne saját kárukon, saját lelkiismeretük súlyát érezve értsék meg; érezzék át. E kevesek egyike volt, a legendák szerint, Sir Thomas More, „ismertebb” nevén Morus Tamás. A legendák szerint, mondom, mert hiszen vannak olyan történelmi idők, amelyekben, és amelyeknek, könnyű megfelelni. S ami még ennél is szomorúbb – a történelmi időkről utólag mindig nagyon könnyű példabeszéd-szerű regényeket, színdarabokat írni. Robert Bolt munkája is ilyen; valahogy túl egyszerűen oldja meg konfliktusainak sorozatában a jellemek bonyolult ütközéseit.
Legalábbis valahogy így maradt meg emlékeimben ez a darab, úgy negyedszázad távolából. S most már ezért is némi távolságtartással ültem be a Tivoli nézőterére (premier ma este); sőt, még azt is bevallom: ha nem Eperjes Károly a címszereplő, talán ki is hagyom a tegnapi sajtófőpróbát…
Kezdjük a végén: sem régi emlékeimben, sem Eperjes Károlyban nem csalódtam… A darab egy elég lassan és körülményesen alakuló első felvonás után tartalmából fakadóan pörög fel a folytatásban; itt már eléggé elronthatatlan dialógusokat eredményeznek az ismert szituációk. S akkor már arra is választ kap a néző: vajon miért is vélte időszerűnek ezt a darabot a színpadra állító Goldstein Imre? Illetve – ez nem is olyan biztos. Mert a darab ajánlójában így fogalmaz: „mert a jelenlegi politikai színen a hozzá hasonlók olyan gyakoriak, mint a fehér holló”. És, bizony, ez a mondat egy nagyon súlyos értelmezési hiba; amely, hál’Istennek, nem köszön vissza az előadásból… Amelyben, kit is látunk magunk előtt? Egy olyan embert, aki élete során lámpással sem talál önmaga körül nem, hogy tíz, de egyetlen igaz embert sem. Mindenki elárulja, de mindenkinek megbocsátja ezt… Szerettei, persze, jóvátehetik kisebb-nagyobb megingásaikat; no de akkor ez már nem sokat számít… De, hogy mondandóm elejére kanyarodjak: némiképp ezért nem jó darab Bolt írása. Túlságosan nyilvánvalóvá teszi azt, ami, persze, a hit szemszögéből valóban nyilvánvaló, de a hétköznapok világában már nem annyira. Sovány vigasz, hogy az élet minden bűnöst megbüntet, kivéve a legnagyobb árulás elkövetőit; s hogy az erős jellem által megigazulunk.
Úgy gondolom – ezt érezhette ki Eperjes Károly is. Hogy ez, önmagában, nagyon kevés. Nota bene: adott esetben a jellem kivételes ereje még lehet egy olyan isteni adottság, amely szükségszerűen – az erre rendelt pillanatban – hőssé predesztinál bennünket; csak ezért szentté avatni, és példabeszédeket írni rólunk, nem igazán ildomos. Tovább bonyolítva: fölösleges parabolát beleképzelni minden történetbe, de parabola nélkül bármit is írni – épp oly fölösleges… Tehát: mit is tesz Eperjes Morusa? Megpróbálja a lehetetlent: még miniszteri tisztséget is vállal királya szolgálatában, de eleve tudja, hogy van olyan kompromisszum, amelyet nem lesz hajlandó a rang birtokosaként sem megkötni. De, talán, abban reménykedik: a belőle sugárzó sziklaszilárd erkölcs megingatja az uralkodót. Nem jön be… Lemond hát, de addigra túlságosan hangossá válik hallgatása; s ettől a perctől kezdve már a történet minden szereplője kényszerpályára kerül. Morus civil polgárként, otthonában olvasgató, és senkivel semmilyen polémiát lefolytatni nem hajlandó értelmiségiként sem maradhat ki a kor politikai-túlélési játszmáiból. Vannak, akikben félelmet gerjeszt csöndje; mások viszont erőt merítenek belőle.
Rangot s hatalmat is vállalok hát, ha az erkölcs erejét képviselhetem, de
mindkettőről lemondok inkább, ha ezt az erkölcsöt lojalitássá próbálják
silányítani. Ezt mondja Eperjes Morusa – s hirtelen belénk hasít: áll-e,
él-e még s már ez a civil erő korunk rendszerváltó utópiájában? Hol vagy,
polgári erkölcs? Te, akinek hallgatásába beleremegne a politika; te, akit
muszáj megsemmisítenie, de akinek a megsemmisítésébe mindenképp belepusztul…
Az előadás szikrája – ez a gondolat. Eperjes Morusa azt mondja nekünk: az
igazi hétköznapokat a politika nagynak tűnő játszmái jelentik; életünk
maradandóságát, folytathatóságát, és földi megigazulását azonban az a
picinyke lélekdarabka hordozza, amelyet – jobb híján – erkölcsnek nevezünk.
Jobb híján, mondom, mert ezt, ennek lényegét, a Morus-i üzenet sem tudja
megnevezni, csupán megkísérli. Amikor értelmezni próbálja azt: nem puszta
gesztus, mondja, annál… S itt megakad. Mert nem több, nem kiválóbb, nem
nemesebb – csupán valami más.
Amelynek nem a Morus-i kiválasztottakban kellene életre lelnie, hanem a
Hétköznapi Emberben. Így, nagybetűvel írom, mert ő egyébként Bolt darabjának
másik főszereplője, a közember, aki hol inasként, hol fogadósként, hol
foglárként, hol révészként, hol esküdtszéki elnökként – teszi a dolgát.
Elárul, meglop, lenéz vagy hajbókol; titokban kineveti a hatalmat gyakorló
politikusokat, de kiszolgál minden hatalmat. Horváth Lajos Ottót látjuk, e
számtalan alakban; oly tökéletes az alakítása, hogy az már-már arculcsapás.
Azért is, mert eddig nem jegyeztem meg a nevét, s azért is, amit olyan
hitelesen ad vissza, hogy ettől válok igazán kétségbeesetté. Vajon hogyan
tudjuk valaha is legyőzni, meggyőzni őket…? S most, az ilyenkor szokásos
módon, valamennyi szereplőre ki kellene térnem – de nem teszem. Legyen annyi
elegendő: valamennyien nagyon jók voltak – de számomra eldönthetetlen, hogy
azért, mert így akarták, vagy azért, mert Eperjes mellett nem lehet
másképpen… Mindenkit naggyá tett önmaga körül a színpadon; sikerült neki az,
ami Morus Tamásnak máig sem.
Mert az utóbbi máig sem tette naggyá az embert. Talán a lárma, a fecsegés zaja nagy; de mintha sehonnan sem hallanék annyira fenyegető csöndet, mint amilyen az övé… Volt.
Tamási Orosz János
.
Vissza a kezdőlapra