2005. október 24. hétfő 22:11

 

Te mit tennél most, Fletó?

 

Azért ahhoz tagadhatatlanul sajátos bátorság és igazságosság kell (most kapom rajta magam azon, hogy a harmadik szlogen – nem jut eszembe. Úgy látszik, annyira el vagyok telve a saját, töviskoronás identitásommal, hogy hidegen hagy a mások identitás-keresése…). De hogy a tárgytól ne térjek el, már megint: sajátosan nagy bátorság kell ahhoz, mondom, hogy egy Kuncze Gábor kiálljon a 301-es parcella elé. És azt mondja: a szabad demokraták, amikor liberális elveik szellemében, soraikban 56 harcosaival, harcba szálltak a rendszerváltásért, majd az új alkotmányos rend kiépítéséért, a forradalom és szabadságharc nagy eszményeiért küzdöttek”.

És azzal folytassa: „Büszkék vagyunk arra, hogy 1989-et követően tevékeny részesei lehettünk az 56-os program, a szabadság és a demokrácia megvalósításának. Ne feledjük, október 23-án nemcsak a forradalmat, hanem a forradalom eszméit megvalósító harmadik köztársaság születését is ünnepeljük".

Mondta a Kuncze.

Hát, ha ez az ára, akkor én tényleg nem szeretnék politikus lenni…

Tudom, hogy nekünk ez már unalmas, de ha ezredszer hazudnak, akkor ezeregyedszer is el kell mondanunk: nem azzal van a baj, hogy amikor a szabaddemokraták harcba szálltak a rendszerváltásért, akkor úgy titokban mire is gondoltak, s hogy ott voltak-e a soraikban 56 harcosai, vagy sem. A cselekedeteink úgyis mindig hitelesítenek bennünket, visszafelé is… ha valamiért szégyenkeznünk kell, akkor azért szégyenkezzünk és próbáljuk meg jóvátenni. Ha valamire büszkék vagyunk, de azt rajtunk kívül a kutya sem vette észre, és nem tartja számon – akkor rejtsük mi is a véka alá. Ez ilyen egyszerű…

Mondjuk ki, ezredszer, tízezredszer: a rendszerváltásért vívott harc célja, ha az vértelen és békés is volt, nem a hatalom átmentéséről szólt. Nem az utódpárt legitimálásáról. Amely azért nem 1994-ben kezdődött – ezt is szögezzük le, a pontosság kedvéért. Hanem egy lényegében kikényszerített paktummal. Egy olyan „négy igenes” népszavazással, amely csak azt a cél szolgálta, hogy gyanakvást hintsen szét, viszályt szítson a rendszerváltás nagy céljáért akkor még kompromisszumokra kész erők között. Majd az első adandó alkalommal politikailag legitimálták a rendszerváltó kormány lejáratására szervezett taxisblokádot – mert hiszen hogyan másképp nevezhetnénk azt, ahogyan ott sürögtek-forogtak a tüntetők között, egyetértően? Végül, bár korántsem végül, háromévnyi aknamunka és médiabirodalmi építkezés után kormánykoalíciót kötöttek az utódpárttal. Persze, most azonnal elkezdődhetne a szokásos, maszatoló ideológiai álvita, hogy ez nem az utódpárt, hogy ez ilyen reformerekből, meg olyan reformerekből áll – de ne hazudjunk.

A forradalom és szabadságharc nagy eszményeiért küzdő Kuncze Gábor (pontos idézetet lásd fentebb) azzal a Horn Gyulával kötött politikai szövetséget, aki akkor és a mai napig is büszke arra, hogy az ellenforradalmat leverő karhatalmisták között harcolhatott. És azzal a Gál Zoltánnal, aki rendőreivel szétverette még 1988-ban is a Nagy Imre halálára emlékezni merő néhány ember tüntetését. Akik gumibotot szorítottak Orbán Viktor és Tamás Gáspár Miklós torkára; az őrszobán bakancsokban rugdosták a földön fekvő Hodosán Rózát; motorral hajtottak a Vörösmarty téri emlékezők közé; s ökölcsapásokkal bírták hallgatásra Mécs Imrét. Ezekkel vállalták a szabaddemokraták a politikai közösséget a rendszerváltó kormány ellenzékeként, s ezekkel léptek, az első adandó alkalommal, kormánykoalícióra.

Miről beszélsz, te Kuncze Gábor?

Sokkal nagyobb szégyent kell érezned akkor, ha 1989-ben még minden úgy volt, ahogyan most emlékeztetsz rá, beszédedben, mint ha már az is csak hazugság volt… Mert a politikai eszközökben lehet válogatni – ezt nem vitatom. De minden eszköz felfedi a célt is… Előbb-utóbb. Ideig-óráig kereshetjük az identitásunkat. Mondhatjuk, hogy nemzeti liberálisok vagyunk; szabadelvűek, modern szociáldemokraták, vagy tudom is én… Ám mindez összeomlik abban a pillanatban, amikor politikai szövetséget kötök azokkal, akik – személy szerint – tevékeny közreműködői voltak a nagy eszményeim elleni harcnak. Ettől fogva már nem lehet hazudni, Kuncze… Pláne, hogy nem is volt kötelező… 1994-ben még semmiképp sem. A szociknak egyedül is összejött a parlamenti többség; no persze, ha nincs koalíció, akkor hogyan fizették volna ki azt a szorgos munkát, amit a rendszerváltás kisiklatásáért tettek a szabaddemokraták, az első négy évben…? 2002 – már más tészta. Akkor, bizony, oda kellett állni, már a választás éjszakáján, a húsosfazék mellé. És oda júniusban is – amikor tizenegy-kilenc arányban szavaztak bizalmat a szabaddemokraták a szocialista miniszterelnöknek. Tizenegyen akkor formálisan is kijelentették, hogy megtagadják a forradalom és szabadságharc nagy eszményeit, tisztelt Kuncze Gábor úr. De ezt tette az a kilenc is – hiszen, másnap, egyikük sem lépett ki a pártjából.

Hazudni, a hatalomért, bármi áron…?

S ekkor kerül kényszerpályára Mécs Imre is. Aki – egykori halálra ítéltként – ugyanúgy lecsőcselékezi a 301-es parcella felháborodott emlékezőit, ahogyan egykor Gerő Ernő a tüntetőket. Mert, ki fölébük hág, már nem tartozhat közéjük… Minden egyéb csupán a lábjegyzetekre is vadászó történészekre és szépírókra tartozik… Ránk csak annyi, summázatként is – hogy nincs kérdőjel.

Hazudni. A hatalomért. Bármi áron. Ezt tettétek, teszitek.

Ez a válasz Gyurcsány álszent kérdésére is: az ünnep miért nem az örömről szól? „Soha nem fogom megérteni, hogy tizenöt évvel a rendszerváltás után az ünnep miért nem az örömről szól” - mondta mai napirend előtti felszólalásában, a parlamentben. „Lehet sokféleképpen látni ezt a ünnepet. De hogy van-e annak oka, hogy sértsék egymást emberek, hogy egymás tisztességébe gázoljanak, hogy elvitassuk azt, hogy van egy közös és fontos örökségünk, hogy Bozóki Andrást, aki a Fideszben kezdte, vagy Kóka Jánost, aki a 70-es években született, miért kell kifütyülni, (...), soha nem fogom megérteni".

Lehet, hogy még igazat is mond. Valóban sohasem fogja megérteni. A milliárdjait nem – de ezt a boldog tudatlanságot, bizony, néha irigylem tőle. S az meg, gondolom, egyikünket sem vígasztal, ha mindketten tudjuk: soha semmikor nem fog eljönni egy olyan kor, amelyben valaki odalép egy jeltelen sírhoz, ájtatos tiszteletet, meghatottságot, és megilletődöttséget mímelve, s azt kérdi – te mit tennél most, Fletó…?

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra