2005. október 28. péntek 23:49

 

 

Higgadtnak maradni

 

Próbálok én higgadt maradni, de nem hagyják. Nem hagyjátok… Illetve, mégis, nem hagyjátok… Mert egyszer abba kell hagyni a baráti bratyizást, a mutyizó tegeződést. Veletek… Akik lesvájcisapkázzátok a Magyar Koronát és lefasisztázzátok utólag Göncz Árpádot, és – jelen időben – mondjuk, a Nemzetbiztonsági Hivatalt. És megtehetitek, mert nem szakad le rátok az ég… Tagadjátok?

„Tudatlanság, vagy mérhetetlen cinizmus a XXI. században turulos emlékművet állítani az értelmetlenül halálba hajszolt magyar katonáknak, a meggyilkolt magyar zsidó és nem zsidó civileknek” - állította Demszky, a minap, hangsúlyozva: - „nem az áldozatok emlékének ápolását, hanem meggyalázását jelenti napjainkban a turulos emlékműállítás”. Na most, persze, konkretizálni kellene, hogy mit jelent Demszky szerint a „napjainkban” kifejezés. Hiszen, mint arra fentebb céloztam, és nem vagyok ezzel egyedül, a kilencvenes évek elején még minden további nélkül lehetett Turul-szobrot helyreállítani; s azt ünnepélyes keretek között, Göncz Árpád tisztelgő főhajtásának kíséretében felavatni. Tatabánya fölött, a Magyarországot Nyugat-Európával összekötő autósztráda mellett. Lehet, hogy akkor, a rendszerváltó kormány alatt, még lehetett; de ma, a Gyurcsány-kormány alatt ez már gyalázat.

Nem tudom… Lehet, hogy erre gondolt… Miért ne…?

Hát miért is. Persze, hogy tudjuk a választ, mindannyian. De higgadtak maradunk. Nem kérdezünk vissza, hogy akkor most, utólag, meg kell-e köveznünk Göncz Árpádot, azért a szoboravatásért? És hogy vajon szégyenkezve kell-e elautóznunk azon a sztrádán, Nyugat-Európa felé, amelynek Németországa és Olaszországa büszkén invitál nemzeti múltjának Pantheonjaiba; épületek, szobrok, jelképek rengetegébe. Itália gazdagságát, a germán, bajor, szász kultúrát nem szégyenítheti meg ott tíz-húsz év szégyene, rettenete… Ezt csak nálunk, csak tőlünk várják el.

Nem kellene. Nem kellene havonta, hetente ürügyet találni a békétlenség felszítására – mert békétlenek leszünk. Ma még csak elégedetlenek vagyunk. Példának okáért a főpolgármesterrel. Regnálása alatt a magyar főváros lakhatatlanná vált; a jövője perspektívátlanná. Ezt elismerik a szocialisták, hiszen egyre erőteljesebben bírálják a város vezetését, és elismerik a szabaddemokraták – hiszen „nem cáfolják és meg sem erősítik” azt, hogy Demszkyt jövőre Kókára cserélik… Na hiszen… Kókadtabbak már vele sem leszünk; bár azt tagadhatatlan élmény lesz látni, amint Kóka reggelente megérkezik helikopterén a Városházára. Majd énekelhetjük, hogy leszállott a páva a Vármegye házára… És elégedetlenek vagyunk a miniszterelnökkel. Miért is? Tényleg – részletezni kellene…?

Megtesszük, elégszer. De ha kell, megteszem, most is. Lassan mondom, hogy mindenkihez eljusson: nőtt a munkanélküliség. Emelkedtek az árak. Miközben bevallottan a béremelések miatt nőtt az államadósság, és bevallottan a választási költségvetés miatt úszott el az euró 2010-es bevezetése. Bár szerintem ebben ez a költségvetés már csak az utolsó csepp…

A lényeg: úgy tűnik, hogy ingünk-gatyánk rámegy erre a négy évre. Erről kellene beszélni; beszélnetek. És nem úgy, ahogyan Egerfai József szocialista városatya tette: a Turul-szoborról folyó közgyűlési vita „hevében” neonáciknak nevezte az ellenzéket. Amiről, persze, kevés szó esik. Mondhatni, lényegtelen. Kicsúszik ilyesmi az ember száján, a „vita hevében”, nemde bár…? Ha nagyon forszírozzák, akkor, gondolom, majd kényszeredetten elnézést kér. Mint Zuschlag. Sőt – magam elé képzelem, amint Bűnbánó Egerfai vezeklő közmunkára jelentkezik a Terror Háza Múzeumban. Miért – Zuschlag is felajánlotta értékes közreműködését a Holocaust Központnak…

Próbálok én higgadt maradni – látjátok. Szívesen beszélek egészen másról is. Például arról: hová tűnt a szabaddemokraták oly hangzatos jelszava az önkormányzatok több jogáról, és szabadságáról? Mert azért, lám, most milyen hevesen bújnak a megtalált kifogás mögé: hogy felháborítónak tarják az engedély nélküli, törvénysértő emlékműállítást. „Egy jogállamban igen rossz üzenete van annak, ha egy demokratikusan választott vezető, egy polgármester a törvények betartása helyett azok semmibevételére buzdít” – olvasom, nem kis megütközéssel.

Én, bizony, fennakadtam ezen az aprócskának tűnő kifogáson… Nem szabad jogellenesen közterületen építkezni, mondjátok. Pedig ezen az úton kellene ám elindulni az önkormányzatok hőn áhított és követelt szabadsága felé – mondom, igen csöndesen. Hogy egy polgármester és az általa vezetett testület szabadon eldönthesse: mivel akarja gazdagítani az általa irányított „közterületet”. Lehet, hogy belebukik a törekvéseibe. Lehet, hogy többségre talál. De azt semmiképp sem kellene oly lelkesen propagálni, hogy „több kötelességet az adók kivetésében, kevesebb jogot az adóforintok elköltésében”. Mert ez, bizony, ellentmondás.

A már annyira megszokott szabaddemokrata önellentmondás…

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra