2005. október 30. vasárnap 23:04

 

Versnyi hazám

versgyűjtemény

 

Versnyi hazám – Jékely Zoltán: A halál ünnepén

 

 

Jékely Zoltán:

A halál ünnepén

In memoriam D. Kosztolányi

 

Nagy ravatal a farkasréti hegyhát;
kopog esernyőnk ázott sátora,
szemünk kelyhében égnek síri gyertyák
s cipőnkön holtak péppé vált pora;
Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!

Lám, itt is ott is árnyak inganak,
fekete árnyak s ernyők feketéje;
ilyen lehet egy alvilági nap,
hol a lelkek örök, nyirkos sötétben,
akár mi most, fel és le inganak.

A sírokon gyertyák lepkéje rebben,
elsőt-utolsót; akár a halál,
úgy oltogatja nagy szakértelemmel
az őr el őket, vagy ha erre jár:
reves szeled, kutyaszagú November.

Hát itt vagyunk, mi, hozzátartozók,
hogy jó halottainkat felkutassuk;
elrejti őket a nagy sír-bozót
s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk;
iszonyatunkat, íme, elhozók.

Yorick, Yorick! - úgy állok siri fényben,
mint valaha az árva, schizofrén
királyfi a koponyával kezében,
ki nyirkosöblü, vézna tenyerén
magát az elmulást tartá, fehéren.

Yorick! - Komédiás emberi élet,
hát mind hiába orvos, patika:
a fintorokra, mosolyokra végleg
szörnyű facies hypocratica
maródik, mint örökérvényü réteg.

S a hangok tarkabarka spektrumából:
a dalból, hörgésből s a vad
sikolyokból, amelyeket a mámor
vetett ki - egy feketeség marad:
a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.

Bárcsak szólnátok, mind, mind, aki itt van,
ki életünkből egyszer idetünt,
s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan,
hivás nélkül bizony eltévedünk
ebben a sár-beton sír-labirintban.

Sírok, sírok, egyik akár a más,
megszámozott, szabályozott öröklét,
középkori, csontváz-egyenruhás -
jaj, elkerülhetetlen vak közösség,
mely már az életünkben megaláz!

Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön
cibáltattuk sebes széllel hajunk,
s kik énekeltünk erdőket betöltőn,
s voltunk avar, hun, inka, níbelung -
ó, e lapos hullatelep, e börtön.

Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok,
melyek között alkalmi kegyelettel
egy-két alak fel és le imbolyog,
megáll, meghajlik, indul, visszaretten,
gyertyát gyujt, sóhajt, könnyezik zokog -

Halál, nagy ur, ez a te birodalmad,
s ez a nap a te szentelt ünneped,
Napod: rossz mécs; madaraid: a varjak,
sorvadt gégével hurráznak neked,
hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.

S most itt vagyunk. Egy két szelid halott
vérünk felett megállunk, mint az árnyék,
- talán felettünk szálldos árnyatok -
ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még,
hogy az agyagban jól aludjatok!

Menjünk, menjünk! a gyertyák és a mécsek
lassan leégnek és elalszanak;
nem birnók azt a rettentő sötétet
s már szédit az esővert-gyertya-szag
mint valami avas, keserü méreg.

Bezárulnak a rácsos vaskapuk -
ó, rozsdamart, lándzsás sirkerti rácsok!
Jaj annak aki egyszer odajut,
hogy rabként kelljen bámulnia rátok:
nem nyitnak annak többet itt kaput.

Menjünk, mint két kisurranó madár,
kienged tán e fekete kalitka;
jól tudja, hogy mihelyt időnk lejár,
szegett szárnnyal hozatunk ide vissza
s nem lát bennünket többé a határ.

Lent a nagy úton villamos zokog;
sárgás fénytől lelkünk hiába fázik,
ezek a rendkivüli járatok
visznek bennünket mégis ma hazáig,
az alkalmi temető-járatok.

És vacsorázunk, bort iszunk s teát,
és harapunk, ahogy fogunk haraphat;
már nem gondolunk rá, hogy odaát
szegények milyen éhesen maradtak,
a jóbarátok, a jó nagymamák,

s a többi mind, ott, hol eltemeték,
a lyukban, melyből három kurta sing
kiránynak, koldusnak untig elég
- s elég lesz nekünk is alkalmasint,
ha ránktör az egetverő sötét.

Ott fekszik a sok holt, mint a hering,
a még oszló test, a már sárga váz;
ha életünk felettünk elkering
annál szorossabb lesz a nyúgovás,
mely végleg egyberontja testeink.
 

 

A versgyűjtemény nyitó oldalára

Vissza a kezdőlapra