2005. november 03. csütörtök 20:22

 

Amit nem felejthetünk

 

(„Az alábbi vallomás magánbeszélgetésben hangzott el, valahol Magyarországon, több mint harminc évvel ezelőtt. Ajánlom azok figyelmébe, akik 2002-ben az MSZP-SZDSZ-t szavazták vissza Magyarországon a politikai hatalomba” – olvashatjuk az alábbi írás interneten keringő bevezetőjében. S ajánljuk mi is azoknak, akikhez nem jutott még el…)

Itt ül előttem egy ember, elnyűtt arcú, negyvenéves, elhasznált ember. Hentes volt otthon. Megszokta a vért és ez lett a veszte. 1954-ben lopás miatt tartóztatták le és öt évet kapott. 1956 őszének zűrzavarában szabadult a börtönből. 1956 végén megint visszavitték. Alig kuksolt néhány napig a hideg cellában, amikor egyik éjszaka kinyílt az ajtó és az irodába vitték. Három ember ült az asztalnál. Egy orosz egyenruhás magyar és két micisapkás civil. Rövid faggatás után azt mondták neki, ha elvégzi a feladatát, nem kell leülnie a hátralévő három évet.

-„Még el se rendeztem a fejem alatt a szalmapárnát, máris nyílt a cellaajtó és két fegyőr intett, hogy menjek velük. Előbb a raktárba vittek, ahol gumicsizmát húzattak a lábamra, meg két gumikesztyűt adtak. Nem tudtam, mit akarnak. Gondoltam, mivel hentes vagyok, valami disznótor félére visznek. Hogy vágjam le a disznókat. Ám azok nem olyan disznótoros idők voltak! A börtönök zsúfolva voltak szabadságharcosokkal: nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel. Még idős asszonyok és fiatal lányok is voltak.

Nos, uram, miután így felszereltek, gumibotokkal végig vezettek a folyosón, át az udvaron és le a pincébe. Ronda nagy földalatti homály volt az még nappal is. Nos, hát arrafelé vittek és mielőtt bementünk volna, az egyik őr géppisztolyával megverte az ajtót. Amikor a vasajtó kinyílt, majd hanyattestem a rémülettől! A küszöbön három ingujjra vetkőzött, pufajkás ÁVH-s állt, nyakig véresen. Az arcukról folyt a verejték, az oldalukon gumibot lógott, ugyancsak véresen, húscafatokkal.

Hentes vagyok, tudom… Pár szót suttogtak egymással, én meg csak álltam és azt gondoltam, hogy engem is azért hoztak ide, hogy agyonverjenek. De erre nem került sor, inkább adtak egy pohár snapszot, hogy igyam meg. Amikor lenyeltem, megint felvittek, de akkor már velünk jött az egyik hóhér is és a raktárból tucatnyi furnérládákat cipeltünk le a pincebejárat elé. Ezután megint megzörgették az ajtót és bemehettünk. Ahogy mondom: én henteslegény voltam, megszoktam a vért, a beleket, a mocskot. De ott akkor a pincében, a mocskos és véres kőpadlón feküdt össze-visszaságban 15-20 hulla. Nem is emberek voltak már, hanem csak húscafatok!

Álltam, és néztem, s akkor jöttem rá, hogy miért hoztak ide. Mert tudták a bitangok, hogy csöves vagyok és hentes, aki megszokta a vért. Amiket én öltem meg, azok állatok voltak, de ezek… ott lenn a pincében … emberek, olyanok, mint én magam is. Fiatal magyar gyerekek, bátor kis pesti srácok holttestei.

Az első éjjel 17 furnérládát raktunk fel a teherautóra. Ekkor láttam az arcukat: hadd lássam, kiket viszek ki onnét. Gyerekek voltak. Szétvert szájjal, kivert fogakkal bámultak rám, hogy majd rosszul lettem. Némelyiknek a szeme is kifolyt. Engem az egyik ládára ültettek azután elindultunk a temető felé, ahol már egy nagy kiásott gödör várt. Amikor a halottakat ládástól akartam lecipelni a sírba, rámszóltak, hogy ‘a láda még kell... Csak úgy görgessék be a gödörbe a „szivarokat” ’ – mondták. Ketten voltunk közbűntörvényesek, nem bírtuk a munkát és így később az őrök is segédkeztek. Az egyiket megismertem, Berkesnek hívták, aki hírhedt pofozó-pufajkás volt.

Amikor behánytuk a sírba a tetemeket, földet kellett rájuk szórni, de nem sokat, nehogy tele legyen a gödör. Másnap újabb hullákat raktunk rájuk. Tele lett a tömegsír, volt benne vagy négy rétegnyi ember teteme, s amikor teljesen megtelt a gödör, jól ledöngöltük a földet és gallyat, meg száraz füvet hintettünk rá…” /Történt mindez a Gyűjtőfogházban és a Rákoskeresztúri temetőben./

 

 .

Vissza a kezdőlapra