2005. november 04. péntek 22:39

 

Novemberek radikalizmusa

 

Kettőezeröt október huszonharmadika és november negyedike között Magyarországon felerősödött, és - ezzel párhuzamosan - nyílttá vált a gulyáskommunizmus visszarendeződése; vagy, ha úgy jobban tetszik, a gulyáskapitalizmus államrenddé válása. Tudom, persze, hogy ez sehogy sem tetszik; erre szokás azt mondani, hogy barokkos túlzás, valamint a demokrácia patakvérétől cikornyákos blaszfémia. És ezzel máris el van intézve; a kézlegyintés csak ez után következik. Megint ezek az eltúlzott indulatok – holott azt sem tudja, hogy akkor hát melyik a kettő közül?

Kezdjük az utóbbival. Mármint, hogy melyik is… Valóban nem tudom – de csupán azért, mert udvarias vagyok. Készséggel elfogadom azt az egyre jobban terjedő magyarázatot a létező szocializmusról, amelyet Tamás Gáspár Miklós sommásan így fejez ki: valójában „az is a kapitalizmusnak egy alvariánsa, mert nem szűnt meg benne a bérmunka, nem szűnt meg a munkamegosztás és az elidegenedés. Amit itt szocializmus címen átéltünk, az lényegében az állami kapitalizmus volt, végrehajtotta azt, amit Nyugaton a polgári forradalom: létrejött az urbanizáció, végrehajtotta az iparosítást, a szekularizációt. Antifeudális parasztforradalom volt, nem más”. További részleteket lásd az idézett szerző és követői újabb kori életművében; én most, ismétlem, készséggel elhiszem nekik, hogy nálunk – ezek szerint – lényegében sohasem volt államhatalmi tényező a baloldali értékrend. Hisz Fejtő Ferenctől (és sokan másoktól) néhány hónapja már megtanulhattuk, hogy az ötvenes évek diktatúrájának irányítói sohasem voltak kommunisták; s a fentiek szerint pedig Kádárék sem voltak soha szocialisták. Üsse kavics – maradjunk a gulyáskapitalizmusnál; amely kezdetben lopakodva, de az utóbbi hetekben már döngő léptekkel érkezik vissza.

Persze, lopakodására is felfigyelhettünk – de ettől nem tört meg annak magabiztossága. Mert, ha felfigyeltünk is, csak bámultunk, mint borjak a régi kapura…

Tíz évig játszottunk itt szembeköpősdit s szembekötősdit, tíz évig építgettünk káromkodásainkból katedrálist, mindhiába. A tíz évre valóságos pofonzuhatag felelt, mindannyiunknak. S mi még mindig azt hajtogatjuk: az a legény, aki állja… Hát nem. Elég volt.

Elég volt? Nem mondtuk ki ezt kellő határozottsággal a kilencvenes évek végén sem. Amikor az akkori (baloldali? szocialista? vagy simán antigazsista?) ellenzék árnyékkormány-üléseket tartott, kriminalizált és démonizált, centit vágott, végül – a választási kampány kezdetén – eljutott a nemzeti jelképek tisztelőinek egyszerű lefasisztázásáig. S győztek is; győzelem, ha van, kérdem, az ország állapotára pillantva, József Attilával… Mert milyen győzelem ez? Falainkra kúsztak a praediktatúra baljós árnyai… Immár nyíltan véve semmibe a demokrácia közösségi és emberi méltóságát. De, ha kell, készek ezt ellentételezni, személyenként, élősúlyban, kilóra fizetve… Elég volt. Elég volt?

Csak halkan kérdezem – félve a választól. S beszélek inkább a tényekről. A nemzet ünnepének estéjén a magyar miniszterelnök élő adást imitált a közszolgálati televízióban; a riporter készséges asszisztálásával. Ennek lényege: a miniszterelnök már aznap délután tudta, hogy este nyolc körül teátrális mozdulattal eldobja majd előre megírt beszédét. S nem az volt a lényeg, hogy ezt miért teszi (majd), hogy mitől kerül (majd) rossz hangulatba; hanem az, hogy miért hazudta ezt spontenaitásnak? Ahogyan néhány nappal korábban is az volt a lényeg: miért állított olyasvalamit az Egyesült Államok elnökéről, ami nem volt igaz? S ebben, kísérteties módon, ugyanúgy a sajtót használta fel. Hiszen közvetlenül a találkozó után azt nyilatkozta: teljes mértékben azt tapasztalta, hogy Bush neheztelően tartja számon a 2001-es magyar kormány állítólagos negatív magatartását. Ha ez valóban így van, ennek egy kis ország szempontjából is messzemenő diplomáciai következményei vannak – önmagunkra nézve. Nem a bal- vagy a jobboldal, hanem a nemzet önérzete fogalmaz meg ilyenkor jogos kérdéseket; mármint akkor, ha valóban van – ilyenkor. De nem volt.

Előkerült viszont egy olyan titkos diplomáciai háttéranyag – amely, valójában, semmit sem bizonyított. Legfeljebb összefoglalt olyan amerikai véleményeket, amelyek hangoztatói (amennyiben konzekvensek) saját hazájukon belül jóval szókimondóbb ellenségekre lelhetnek. Konkrét tényeken alapuló, a diplomácia síkján ellentételezendő valós veszélyt ez a jelentés sem rögzített; ami azt illeti: tartalmában jóval visszafogottabb volt sok olyan magyarországi publicisztikánál, amelyek Bush vezetői adottságait jellemezték – még az elnökválasztás előtt, vagy az alatt… A lényeghez visszatérve: a tartalomnál sokkal fontosabb a forma. Miként kaphat nyilvánosságot egy volt diplomata titkos jelentése? Úgy, hogy a kormány illetékesei kiemelik azt egy rendelkező törvény hatálya alól; szelektíven, önös érdek által vezérelve. Ez a lopakodó diktatúra rendkívül súlyos tünete. Ehhez hasonló egy biztonságra törekvő jogállamban – nem fordulhat elő. Különösen akkor nem, ha az adott ország még korábbi dokumentumaival, vagy annak látszó hamisítványaival sem tudott megfelelően elszámolni. Létrejött egy olyan helyzet, amelynek látszata szerint az egykori ügynökkérdés valódi tisztázása senkinek sem érdeke, mert az lehetetlenné tenné az ebben rejlő manipulálások és besározások taktikáját. A konkrét kérdés, persze, ennél egyszerűbb és bonyolultabb; egészen más jellegzetességei vannak; s ráadásul immáron végképp oka fogyottá vált. Hiszen a jelenlegi kormány bebizonyította: nincs szüksége a rendszerváltás előtti dossziékra – ha kell, a mai magyar diplomáciai élet szereplőit is bármikor kész, önös érdekei által vezetve, kínos, kellemetlen helyzetbe hozni. Precedenst teremtett valamire – amely, ezek után, minden volt, jelenlegi, és majdani köztisztviselő számára elgondolkodtató lehetőség.

Érdemes-e, a személyemet övező titkosságban bízva, a legmegfelelőbben végezni a munkámat? Nem biztos, hogy a válasza: igen… S itt az újabb ügy: immáron a Nemzetbiztonsági Hivatal mai tevékenységének kérdése. A történet közismert: állítólag nyomozás folyt egy vélt magyar kém tevékenysége okán; ennek kapcsán állítólag telefonlehallgatások is történtek, az ügybe egy volt és egy jelenlegi miniszter keveredett bele, valamiképp – s legújabban pedig már arról olvashatunk, hogy az illetékes államtitkár feloldotta a nyomozásról szóló összefoglaló jelentés titkosságát. Sőt, már magát a jelentést is olvashatjuk – amely, természetesen (mi mást tartalmazna…?) három ellenzéki politikus összesküvéséről rántja le a leplet. „Okkal feltételezhető, hogy az ügyben a nemzetbiztonsági szolgálatok műveleti tevékenységéből származó, államtitoknak minősülő adatok politikai céllal történő felhasználására történt kísérlet" - állapította meg a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) és a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (NBSZ) eddigi vizsgálatai alapján Tóth András politikai államtitkár.

Tegyük fel a legegyszerűbb kérdést: miért volt szükség az említett szolgálatok műveleti tevékenységére, s olyan, államtitoknak minősülő adatok gyűjtésére, amelyekből hasznot egyedül és kizárólag a jelenlegi ellenzék húzhat? Mert pontosítsuk, akinek kell: az erre illetékesek lefolytattak egy nyomozást (ok nélkül), lehallgatták legkevesebb két miniszter telefonbeszélgetéseit (ok nélkül), készítettek egy összefoglalást (ok nélkül), majd mindezt „a kormány munkájának ellehetetlenítésére használja fel” három ellenzéki képviselő. Érti ezt valaki? Ám ennél is súlyosabb a lopakodó diktatúra újabb tetten ért tünete. A kormány, önös érdekei által vezérelve, immáron a mai Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársainak munkája fölött lebegteti a politikai megfeleltetés kényszerét. Miután a Kulcsár-ügyben precedenst teremtett arra, hogy a neki tartalmilag nem megfelelő jegyzőkönyveket megsemmisíttesse, most arra teremtett precedenst, hogy a titkosság jóhiszeműségében készült jelentések bármikor nyilvánossá tehetők. Ha a kormány érdeke úgy kívánja. Ettől csak egyetlen lépésnyire van az: vajon melyik precedensnek van nagyobb ereje? Akkor is nyilvánosságra kerül-e ez a jelentés, ha annak nyomán nem keverhető gyanúba három ellenzéki képviselő; ergo: vajon nem eleve egy ilyen tartalmú jelentést kellett-e készíteni?

Foglaljuk össze. A jelenlegi kormány tevékenységének főbb jellemzői: ha kell, saját első emberüket is készek félreállítani. Szabadon szemezgetnek a napjainkban készülő diplomáciai jelentésekből; a Nemzetbiztonsági Hivatal ok nélküli tevékenységeket folytat, de arról „okos” jelentéseket készít; ugyanakkor sietve zúzzák be a még nyomozati szakban lévő ügyek dossziéit. Maradva a kormánynál: láttuk, hogy hatalmuk megtartása érdekében milyen szintre süllyedt gátlástalanságuk. S mi van a mérleg másik serpenyőjében? Egy ugyanolyan gátlástalan – ám filléres – osztogatás. A napokban benyújtott állami költségvetésről nem csupán az ellenzék (amelynek ez a mainál békésebb időkben is úgymond „hivatala”), hanem a gazdasági élet szereplői és több külföldi elemző is leírta: nem a hiánycsökkentést szolgálja. Ettől kezdve semmiről sem érdemes beszélnünk, hiszen az út vége világos: egy olyan gazdasági összeomlás, amelyhez hasonlót már átéltünk a nyolcvanas évek második felében. Savát-borsát, persze, a kilencvenes évtized elején; hiszen a társadalom számára akkor vált világossá az, amit addig eltitkoltak előtte. Ma ugyanoda tartunk.

El lehet, persze, húzni – akár tíz-húsz évig is. Hároméves, ötéves, hétéves tervidőszakokkal hitegetni az embereket; az mondani, hogy nem lesz gázáremelés („hány évre ígérjem meg? Tízre? Húszra?” – ugye, ismerős még a mondat?), majd azt mondani, hogy a lakossági fogyasztást nem emeljük – a közületi pedig nem érinti őket. De mondták ezt a péknek is? És lehet munkahelyteremtő óriás-beruházásra hivatkozni; épp csak e pillanatban sem tudjuk: mennyibe fog ez nekünk kerülni? A gazdasági miniszter még nem hozta nyilvánosságra a szerződés adatait (ami már önmagában is elgondolkodtató); amit tudunk, az annyi: nem megnyertünk egy „tendert” a szlovákok és a lengyelek előtt, hanem ők léptek vissza. Mert ők sokallották a koreaiak által kért állami szubvenció mértékét. Mi valóban ennyivel jobban állnánk náluk? Summa: növekvő államadósság, átláthatatlan állami beruházás-politika, lebegtetett euró-csatlakozás, s ami az ígért béreket illeti: azok átlaga az évtized végére is legfeljebb négy-ötszáz eurót ér majd. Feltéve, persze, azt, hogy a konkrét valuta-váltás pillanatában nem az utcán fogjuk összesöpörni a „millforintos bankókat”…

Súlyos időket élünk ismét. S a jelenlegi kormány felelőtlenségét, arroganciába csomagolt súlytalanságát Lendvai Ildikó ma ismét bebizonyította. „A Fidesz határozza meg, milyen magatartást vár el szövetségeseitől” – mondta egy mai sajtótájékoztatón. „A radikalizálódó hangvétel megmérgezheti a közélet levegőjét. A radikalizálódó hangvétel aggodalmat kelt, mert radikalizálódó tettekhez vezet” - közölte, hozzátéve: „a vasárnapi szövetségi gyűlés alkalmat ad a Fidesznek arra, hogy tisztázza ezt a kérdést”.

Amelynek, Lendvai szerint, az ad aktualitást, hogy Bognár László, volt MIÉP-es politikus belépett a Fidesz nyíltan vállalt szövetségese, a KDNP tagjai közé…

Az emberben ilyenkor óhatatlanul feltolul a múlt megannyi tisztázatlansága. Elcsodálkozunk az egykor volt november radikálisainak meghökkentő lamentálásán… De még ennél is jobban eltűnődünk azon: az arcátlanságnak már valóban nincs határa? Ideje, hogy félresöpörjük illúzióinkat… Ideje, hogy felidézzünk néhány régi gondolatot – azokból akár még egykori megfogalmazóikhoz képest is bátrabb következtetéseket levonva. Tűnődjünk el például Bozóki András 1988 tavaszán feltett kérdése fölött: „Felújított omnibuszokon közlekedünk; nem csoda, hogy visszaköszönnek a régi-régi hangok. De vigyázzunk, hisz reformkorunk se jött még el! Vagy elmúlt, mielőtt eljött volna?”.

Így lenne? Elmúlt?

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra