2005. november 06. vasárnap 22:40

 

Adyt olvasva

 

Ady tárcájában olvasom: „Polgárságunk zöme korrupt s különben is gyenge: a sajtó bakóinak szörnyű szándékát csak az intellektuelek s a munkásság érzik szinte testi fájdalomként. Valóban, siessenek a sajtótörvényükkel a bűnös szándékok kiküldött pribékjei, hadd verődjék össze az a nagy tábor, mely a félignéma sajtó egy messze szavából megérti, hogy van világosság, lámpa és lámpavas.” (Szabad Gondolat, 1913)

Ady tárcájában olvasom: „Régi formák, régi viccek, régi kényelmek, régi unalmak, régi úrhatnámságok: körülbelül ez a mai magyar népképviselet. És természetesen a régi virtusok... S a legkeserűbb pedig az, hogy most, talán a tizenkettedik órában, ez az ország se fölkészülve, se fölkészítve nincsen eléggé, hogy más parlamentet, jobb rendet s új politikát rendeljen magának.” (Világ, 1911)

Ady tárcájában olvasom: „Ez az ország nem volt forradalmi ország s amikor az urai csináltak valami forradalomfélét, azt már jóelőre eladásra szánták. Úgynevezett megtartó erő pedig itt hagyományosan az elzárkózás, a passzivitás, a rezisztálás kirgíz módszere.” (Világ, 1910)

Ady prózai írásait olvasom; újra s újra rácsodálkozom friss, eleven, ma is aktuális mondataira. Vajon hányan emlékeznek rájuk? A kérdésben semmi bántó szándékom nincs; őszinte tiszteletem most azoknak, akik sértetten kapják fel fejüket, mondván, hogy gyakori olvasmányuk, de higgyék el: tapasztalataim szerint – nagyon kevesen vannak. Ady, a költő, jól ismert mindenki számára. Tippelni nem nagyon merek, de úgy vélném, az érettségizők harmada-negyede az írásbelin Léda iránti szerelméről, a fekete zongoráról, a szürkék hegedőséről, az álmodó nyomorról értekezett. Közismert verseit a kvízműsorokban azok is felismerik, akik amúgy a középiskola óta nem olvastak költeményeket. Mondom: a költő neve (hogy József Attilát is idecsempésszem) "áruvédjegy"; azonban sokan máig sem tartják eleven emlékezetükben Ady profetikus esszéit, tárcáit, tanulmányait. Kőkeményen haragudott nemzetéért, országáért; nem is bocsátották azt meg neki „kegyelmesék...” Az írástudók néha előkapják egy-egy vádló mondatát, ám többnyire hiába. Pusztába kiáltott szó volt; pusztába kiáltott szó maradt. Azt sem állítom, hogy más lenne itt az élet, ha bibliaként forgatnák azokat. Vizet prédikálni és bort inni e tájon játszótéri, bölcsődei feladat már rég... Mégse adjuk fel: vegyük elő otthon, s olvassuk közösen Ady tárcáit, például ezen sorokat: „Itt már csak ezután is mindörökké így lesz: kacérkodnak a kultúrával a semmiháziak s meghalnak a kultúra hasztalan vágyától a kultúrára alkalmasak.” (Budapesti Napló, 1907)

Így legyen? Így maradjon...!?

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra