2005. november 15. kedd 22:58

 

Haverokról szavak nélkül

 

Azt, hogy komoly baj van a mai magyar médiával, épp az abból látszólag kitörni vágyó szereplők akciói bizonyítják. Mint például Obersovszky Péter, aki a héten indítja útjára Kulcsár & Haverok című vígjátéknak aposztrofált dokumentumfilm-kísérletét. Hogy vígjáték, azt ő maga is felkonferálta a bemutató előtt – nos, ennek halvány nyomával sem találkozik a néző. Ha csak azon nem kellene nevetnünk: hogyan mond csődöt az oly nagy elánnal beharangozott riporteri, tényfeltáró bátorság…  S tulajdonképpen arra sem kapunk választ: mi volt Obersovszky Péter valódi célja? Ha csak az nem, hogy elvigyen bennünket egy igazi nyugat-balkáni tíz emeletes „toronyházba”; azt a pincétől a hetedik emeletig jó alaposan becserkéssze, tőle telhetően megpróbál minden sarokba odavilágítani, majd elmondja: a lényeg, tudják, a három felső szint. De oda egy másik folyosóról, egy másik lift visz…

S tétován visszafordul… Mert útja ugyan következetesnek látszik, de arról nagyon sokszor téved le izgalmasnak látszó, de félúton valahogy megunt mellékösvényekre. Kiindulópontja: valóban el kell-e hinnünk azt, hogy Kulcsár Attila a kitervelője és egyedüli végrehajtója a nevéhez fűzött brókerbotránynak? Persze, hogy nem, siet kijelenteni, de ennél tovább, lényegében, nem merészkedik. Mert azokat az álkísérleteket, amelyeket sejtetései megalapozására prezentál – nem fogadhatjuk el komoly teljesítményeknek. Annak látszataival, hogy a szervezett bűnözés és a politika valahol időnként mintha egymásba érne – eddig is találkoztunk. Hogy a politika olykor mintha ösztönözné is a hivatali korrupció megjelenését – dettó. Ezt látványosan sejtetni; összesomolyogni, a mindentudás ajakbiggyesztő pózával – édeskevés. Az ügy felszínével, s a felszínen ismertté vált szereplőinek kilétével mindenki tisztában van; így most eltekintenék a „kályhák” megismétlésével.

Lássuk inkább a sajátos szakmai hibákat. Obersovszky Péter több alkalommal is becsönget a történet valamely szereplőjéhez, a kaputelefonba belemondja, hogy „független filmes vagyok, szeretnék önnel interjút készíteni”, majd az elutasítás után szinte diadalittasan közli a néző felé fordulva: lám, nem akar velünk szóba állni. De nem tudjuk, hogy előtte bejelentkezett-e? Ha igen, akkor mi volt a válasz? Ha akkor is elutasították, akkor milyen indokkal? Mert egyébként annak, ha valaki épp nem nyit ajtót egy független filmesnek – számtalan prózai oka is lehet. Az elutasítást egy dokumentarista jellegre törekvő filmben minden esetben úgy kellene bemutatni, ahogyan az a szocialista párt székházának kapujában tett sikertelen akciók esetében történt. Itt Obersovszky elmondta egy titkárnőnek, hogy miért kellene legalább egyszer írásban is elutasítaniuk az interjúkészítés lehetőségét. S ez, ebben az egy esetben, meg is történik – épp csak azt nem tudjuk meg, hogy a riporter mit akart kérdezni, és kitől? Mert a nevet több alkalommal is gondosan kicenzúrázza saját mondatából. Miért…?

S visszatérve, egy mondat erejéig, ahhoz a jelenethez, amikor például becsönget Rejtő E. Tiborhoz. Hosszasan álldogál a bejárati kaputelefon előtt, szomorúan néz a kamerába az elutasítás után, majd elballag. S nem említ meg valamit – ami pedig kézenfekvő lenne. Hogy-hogy nem lépett hozzá, ezen idő alatt, egyetlen egy rendőr sem? Hiszen az, akit keresett, a hírek szerint házi őrizetben van; az ember úgy gondolná, hogy legalább egy-két közelben posztoló rendőr feltűnik a képben. Mint például Michael Moore filmjében; aki mindössze Szaúd-Arábia nagykövetségét filmezte, háttérképnek, de azonnal odalépett hozzá néhány tevékenysége iránt érdeklődő biztonsági ember. De nálunk, egy házi őrizetes villája előtt, ez elmarad – aminek, persze, szintén lehet prózai oka; de ami mégis kihagyhatatlan lehetőség egy „pikírt” hangvételűnek szánt filmből…

Mit látunk még? Hogy Kulcsár megbukott matekból nyolcadikban – már csak ezért sem lehetett olyan ügyes bróker. Ebben sok igazság van, ugyanakkor önmagában semmit sem bizonyít; elég sok Nobel-díjasról olvashattuk már, hogy milyen rossz tanulók voltak zsenge gyermekkorukban… Ami nem azt jelenti, hogy Kulcsárnak is inkább Nobel-díj járna – épp csak egy kicsit jobban kellene dokumentálni korabeli üzleti tevékenységeit. Szívós, valódi tényfeltárással talán sikerül; s talán még úgy sem. Megengedem. De a felszínt végeredményként tálalni – talán mondtam már fentebb, hogy nagyon kevés… Ugorjunk. Nézzük: kiket szólít meg Obersovszky, egyfajta független szakértőkként? Egy kivételtől eltekintve olyan közismert politikusokat és politológusokat, akik – így vagy úgy – már elveszítették a függetlenség „hamvas báját”. Eddigi megnyilatkozásaikból – amelyekkel óhatatlanul befolyásolták a közélet megítélését – már kirajzolódott valamely irányú elfogultságuk. S e pillanatban mindegy, hogy hozzám melyik vélekedés áll közelebb – azt bármelyiküknek nehéz elhinnem, hogy a politika és a közélet deformitásairól alkotott véleményük objektív és pártatlan szemléleten alapul. (S ebből még én is azonnal kilépek, nehezményezve: komoly szakmai hibának tartom Obersovszkynál azt is, hogy engedi összemosni a két nagy politikai elithez tartozó politikusok indulásának körülményeit. Mert nem igaz az, hogy a rendszerváltás előtt nem volt vagyonfelhalmozás, ezért mindenki, aki a politikai újgenerációba érkezett, kénytelen volt valahogy felzárkózni nyugat-európai kollégái életszínvonalához. S ezt emészti oly nehezen a köznép. Ahogyan az sem igaz, hogy azzal a felkészültséggel, amivel rendelkeznek, a rendszerváltás nélkül az egyik miniszterelnök ma legfeljebb traktoros-legény lenne, s a másik sem vitte volna többre… Most akkor mégsem igaz, hogy az ellenzék „a mi pénzünkön szerezte oxfordi diplomáit”; vagy a rendszerváltás előtti mezőgazdaságban a traktorozás oxfordi diplomához volt kötve?...)

Zárójel bezárva – mert nem az a fontos, hogy az ilyen vélekedésekre kifutó gondolatok sorjáznak a film riportalanyainak szájából, hanem az, hogy a riporter – mintegy együtt kvaterkázva velük – elsiklik az ilyen összemosások valódi súlya fölött. S ezért talán már tudatosnak is mondható az, hogy mintha nem is akarná meglátni a fától az erdőt; mintha megelégedne azzal, hogy elmondja: a haverok ismeretlenek maradnak. Pedig ott jár tőlük egy-két lépésre – de még csak sejtetni sem engedi az így körülrajzolható képet. Nem érti Medgyessy Péter megengedő magatartását a bankszférán belül sejthető korrupcióval szemben, mondja; s nem érti azt sem, hogy Tóth Károly miért avatkozott bele, hivatali hatalmával vélhetően visszaélve, egy nyomozás folyamatába; miért semmisíttette meg például az ominózus lehallgatási jegyzőkönyveket? Ezt a történet fejleményeit olvasó nagyon sok ember eddig sem értette; de arról, meglehet, e nagyon sok ember többsége már jóval kevesebbet tud, hogy mind a két említett politikus, de nagyon sok egyéb szereplő is (akár olyanok, akiknek a neve még sejtetve sem hangzik el…) már a rendszerváltás előtt is egyazon politikai és/majd ehhez kapcsolódó gazdasági érdekkörben dolgoztak. Mindezt a vonatkozó tények tárgyszerű felsorolásával fel lehet villantani; s egy jóval mélyebb sejtetést az útjára lehet engedni – egy valóban dokumentarista vállalkozásban.

Amely, persze, már túlnőtt volna a Kulcsár-ügy konkrétumainál. De vállalható – ha már a riporter a kilencvenes évek közepére (’95, ’96) teszi a történet kezdetét. Nos, ha a valamilyen teória alapján összekapcsolható érdekszférákat vizsgáljuk, akkor a történet sokkal korábban kezdődött; ha viszont a konkrét ügy tényeit, akkor bizony az akkor kezdődött, amikor a Medgyessy-kormány lehetővé tette állami pénzek bankpiaci (tőzsde és egyebek) kalandoztatását. Talán azt sem ártott volna megvizsgálni egy tényfeltáró munka során: erre a törvényre miért volt szükség? Érintett-e egyéb összegeket is, ilyen nagyságrendben, vagy csak ezt a konkrét tizenvalahány milliárdot? S ha már mozifilm-terjedelem: talán azt sem lett volna érdektelen felfűzni erre a gondolatmenetre, hogy a kilencvenes évek közepén lezajlott bankkonszolidáció során „jóváírt” néhányszáz milliárd – hová tűnt? Ez, bizony, nem mellékszál, abban az esetben, ha, mint független filmes, egy immáron másfél évtizede zajló, olykor igen különös bankpiaci tevékenység összefüggéseit vizsgálom. Miért van az, hogy az egyik bank csődje alkalmas a lakossági pánik felkeltésére, a másiké viszont – megváltozott politikai konstellációk közepette… - csupán szappanoperává torzul…?

Tudjuk – az átpolitizált, szakmai szempontból tökéletesen devalválódott média. Amely szintén megkapja a magáét Obersovszkytól, nem is egészen érdemtelenül (sőt, még enyhén is bánt vele…) – no de itt is verődik olykor a számtalan kihagyott lehetőség furcsa visszhangja bennem. Mert, bizony, kérdezzen csak rá. Ki miért vesz részt benne? Csöngessen be a cikkeit átpolitizáló, a lényeget elbagatellizáló kollégához, és kérdezze meg tőle: miért? S mutassa be a nézőnek azt, amikor nem válaszolnak, vagy mellébeszélnek. Vagy talán, még az is lehet, hogy elmondják. Sohasem lehet tudni… De kérdezze meg, konkrétan: te, cimbora, miért szajkóztad olyan készségesen azt a rendőri verziót, hogy Szász Károly, meglehet, önmagát verette meg…? Az a Szász Károly, akivel kapcsolatban egyébként ismét csak a sors furcsa fintorain tűnődhetünk el: mert épp Obersovszky filmjének sajtóvetítése napján szüntette meg ellene, bűncselekmény hiányában, az eljárást az ügyészség. A PSZÁF egykori vezetőjét a felügyeletnél 2000-2001-ben kötött megbízási szerződések miatt gyanúsította meg a Nemzeti Nyomozó Iroda kétszázkilenc rendbeli felbujtóként elkövetett magánokirat-hamisítással; a nyomozás még Szász Károly 2003. július 16-i bántalmazása után nem sokkal - Keller László akkori közpénzügyi államtitkár feljelentése alapján - indult. A feljelentés szerint a PSZÁF-nál megbízási szerződések alapján teljesítés nélküli kifizetések történtek a belső munkatársaknak.

Szász Károly az eljárás során mindvégig tagadta a terhére rótt cselekményeket; ám a sajtót ez nem nagyon érdekelte. Kíváncsi vagyok – most mi fog nagyobb hangot kapni ebben a sajtóban? Az, hogy ismét tévedett a Nyomozó Iroda, vagy az, hogy elfogult az ügyészség…

Lám, lenne itt alapja a szatírának, a vígjátéknak is… De Obersovszky – nem nagyon viccelődik. Tényleg nincs mivel; de akkor legalább beszélne – komolyan. De ő inkább, a legtöbb esetben, beszédesen próbál hallgatni; ami, ismételjük meg sokadszorra is, egy tényfeltárásra vállalkozó riportertől édeskevés. Az valami olyan műfaj, mint amikor valaki az édes-savanyú levesbe erős paprikát tesz – hogy legyen valami íze. Amitől ugyan lefoszlanak róla az idegen konyha egzotikumai – de legalább lesz valami megérthető, megízlelhető, megfogható, megmagyarázható hazai közünk a tartalmához. S vagy lenyeljük, vagy kiköpjük…  

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra