2005. november 18. péntek 22:04

 

Simonyi Imre: A negyedik osztály

 

A negyedik elemiben történt, hogy az igazgató-tanító év elején, történetesen a második tanítási napon, az órák alatti mocorgást, forgolódást, fecsegést meggátlandó, közhírré tette, hogy az órák alatt sugdolódzó, fecsegő negyedik elemistát, a másik (bármelyik, mindegyik) negyedik elemista társa köteles jelenteni, neki, az igazgató-tanítónak, oly módon, hogy a fecsegő nevét hangosan bemondja (bemondják). Ez úgy értendő, ha pl. Kis fecseg és ezt Nagy (vagy más) meghallja (észleli), akkor Nagy (Szabó, Kovács stb.) köteles hangos szóval, hogy a szó a katedráig hangozzék, jelenteni ekként: „Kis!” És akkor Kisnek a katedra elé kell járulnia, ahol az igazgató-tanító nádpálcával fenyítésben részesíti (megfenekeli).

Úgy alakult, hogy elsőként Kis jelentette fel Nagyot. Fecsegésért.

Körülbelül két hétig tartott ez az állapot, Kis jelentette Nagyot, Szabó Kovácsot, mindenki mindenkit. Két hét múltán az igazgató-tanító oda módosította a feljelentési kötelezettséget, hogy nem bárki bárkit, ellenben csupán az egy padban ülők kötelesek feladni egymást. A teljes anarchiát óhajtván megszüntetni ezzel az intézkedéssel, mivel a helyzet odáig fajult, hogy reá mint előadóra már senki sem figyelt, mindenki a másikat leste, az első pad az utolsó padot és viszont, mint feljelentő a feljelentendőt.

Híven kísérlem leírni ezt a történetet, ezért azt is el kell mondanom, hogy mellettem bizonyos Szőke Jóska ült a padban. Az első korszakban (két első hét), mindjárt a második vagy harmadik óraközi szünetben, közöltem ezzel a Szőke Jóskával felfogásomat: ne beszélgessünk óra alatt, s így nem lesz okunk feladni egymást. Jóska szeplős gyerek volt és az ilyen mind fogékony: osztotta nézetem. Két hét után, az új helyzetben viszont, már az első óraközi szünetben vázoltam előtte, hogy alkalmazkodván a változott világhoz, s a kínálkozó lehetőséghez: ezután beszélgetni fogunk óra alatt. Viszont feljelenteni ezért nem fogjuk egymást. Ez a Szőke Jóska nagyon szeretett óra alatt beszélgetni: megegyeztünk.

A többiek? Hát az egy padban ülők év végéig kitartóan jelentették egymást, amint a másik pisszent (persze, ha az egyik pisszent, a másik jelentette) s az igazgató lankadatlan verte őket, év végéig. (Olykor az volt az érzésem, hogy az igazgató tulajdonképpen nem is haragszik, s a srácoknak már nem is fáj a verés. Idestova gondűző, bár egyhangú programmá vált a dolog.)

Közben mi Szőke Jóskával óráról órára, az esztendő végéig megtárgyaltunk minden jelesebb eseményt, ami életünkben akkoriban adódott. A többiek — hol értetlen csodálkozással, hol sanda irigységgel, hol gyűlölködő alattomossággal figyelték működésünket. Ám a teljes év során egyetlen páros sem alakult példánk nyomán: példánkat követve. Ellenben minden kínálkozó alkalommal felhangzott: „Nagy”, „Kis”, „Kovács”, „Szabó” — a nevezett vonult a katedra elé, s az igazgató verte.

Tíz-húsz esztendő múlva ebből az osztályból (amiként egyéb osztályokból is) néhány príma, jól iskolázott hóhér és számos alkalmas, arra megérett áldozat került ki, természetesen.

Mi ketten pedig Szőke Jóskával, tíz-húsz esztendő múltán is, ha összeakadtunk valahol, elbeszélgettünk a jelesebb eseményekről, melyek életünkben akkoriban adódtak. Ám a katedra elé változatlanul nem küldtük egymást.

Ha jól meggondolom, akkor, ezerkilencszázharmincban, tízesztendős koromban, a negyedik elemiben kerültem szemközt először az önkénnyel.

S akkor győztem fölötte utoljára.

 .

Vissza a kezdőlapra