2005. november 18. péntek 22:01

 

Kilátástalanul kockázatos lízing

 

Már néhány napja szinte állandóan azon tűnődöm: vajon valóban van-e hová visszahátrálnunk? Mert az az út, amelyen elindultunk – abba az irányba vezet. S ha meg is kockáztatom, hogy talán van a gesztusban valami, marad a kérdés: vezet-e, s hová, ez az út? Ez a különös „kekeckedés” – amely talán erősítheti a szocialista demagógia és populizmus olyasfajta megjeleníthetését, hogy „lám, mégsem vagyunk mi afféle hajbókoló brüsszeliták”; ám, ettől, még lehetnek azok… Mert a nagyszájúság ugyan kitarthat jövő nyárig, akár még a választások megnyeréséhez is elegendő lehet – de akkor jön majd a feketeleves.

Ha csak ki nem lépünk addig az unióból, vagy át nem vesszük abban is a teljhatalmat…

Mert egyébként – a számok makacs dolgok. S mi, bizony, vállaltuk, hogy néhánynak meg fogunk felelni. Először akkor vállaltuk ezt, amikor felvételünket kértük az unióba. Majd akkor, amikor lefolytattuk a csatlakozási tárgyalásokat. S végül akkor, amikor aláírtuk belépésünket. A toll, amellyel Medgyessy Péter szignálta csatlakozási szerződésünket, azóta – ha jól emlékszem az összegre – kétmillió forintért cserélt gazdát egy árverésen; de ez nem jelentheti azt, hogy a becsületünk is kalapács alá kerülhet. Vagy, ha már oda jut, hát ritkán kúszik akkor a licit felső határa - harminc ezüst fölé…

Tény, hogy az utóbbi évek uniós fejleményei a szkeptikusokat erősíthették. Mert az unió gazdagabb országai munkavállalási korlátozást léptettek életbe ellenünk. Kisiklott az unió alkotmánya; húzódik költségvetésének elfogadása. Olyan – uniós országokból útnak induló – élelmiszeripari hulladék-termékek célállomásai lettünk, amelyekkel szemben joggal érvel a magyar kormány; bár ehhez a magatartáshoz (is) kellett egy mezőgazdasági miniszter csere, egy év elején még félresöpört gazdatüntetés, és – talán – kell hozzá egy választási kampány. Amely után talán ismét minden kizökken a helyére… S az is tagadhatatlan, hogy az unió – tágabb értelemben Nyugat-Európa – most Franciaországban fizikai testet is öltött népesedési, gazdasági, kulturális és morális válsága már korábban is kellő súlyú figyelmeztető jelzéseket adott; s mindez most egy olyan megoldandó probléma-halmazban sűrüsödött, amely nem kedvez az unió lendületének. A bővítés, úgy tűnik, csak elodázza a problémák megoldását – hiszen a tíz újonnan csatlakozott ország integrálása sem zökkenőmentes.

De van-e tartós, hosszú távú élet az unión kívül?

Van – de csak akkor, ha a belépéshez szükséges felzárkózás adja olyankor is hétköznapi életünk ritmusát, célját. Ezt sugallta az elhíresült kijelentés egykori szövegkörnyezete is; és nem azt az éles szembefordulást, amely a mai magyar kormány magatartását jellemzi. És ez, bizony, óriási különbség. Mert, amíg kívül vagyunk, akár még ki is várhatunk. De, ha már beléptünk, akkor nem mondhatjuk, hogy „az EU nem büntethet a túlzott hiányért, mert Magyarország nem tagja a valutauniónak”. Gyurcsány Ferenc kijelentése, bizony, különös fényt vet ránk. És egyfajta lépéskényszert teremt Joaquin Almunia -  az unió pénzügyi biztosa – számára, aki ismételten kijelentette: „befagyaszthatják a Magyarországnak szánt infrastrukturális támogatásokat, amennyiben az ország nem tesz eleget az EU deficitcsökkentő ajánlásainak. A lehetőség létezik, és ezt a magyar hatóságok pontosan tudják”.

Kivéve a magyar miniszterelnököt. Aki talán szintén tudja, de – az ellenzék vezetője után – az unió vezetőinek is megüzente: fogják be a szájukat. Mert, úgy körülbelül, ezt mondja, és ismétli, napok óta. „A megszorítás politikája, miközben a jövőbe fektetünk be, az a jövő eltékozlásának politikája. A megszorítás politikája a szociális elszegényítés politikája, és ezt a politikát az ellenzék kérésére sem, a jegybank elnök ostorozására sem és Brüsszel figyelmeztetésére sem fogom bevezetni” – nyomatékosította pénteken is, az MSZP platformjainak vitafórumán. Tetszetős és hangzatos kijelentés. Épp csak az a baj vele, hogy nem tudjuk: valójában mit is akar a jövőbe fektetni? Mert vannak ugyan hosszú távú, bár nem épp részlet gazdag fejlesztési tervei; szá(z)molatlan lépései (jövő hétfőn talán már a száznegyvenhetediket is bejelenti…); ám, eközben, azt hozza sokadszor is tudomásunkra: a felvett hitelek ott vannak a sztrádáinkban, nyugdíjainkban, bérfejlesztéseinkben, adócsökkentéseinkben. S annyira ott vannak, hogy abban a pillanatban, amikor valóban növekszik sztrádáink hossza, emelkedik azok pályadíja is… Átmeneti, pillanatnyi, gesztusértékű tartalék sincs tehát a mi - lendületben lévő - gazdaságunkban. Csupán halmozódó, sokasodó bizonytalansági tényező. A kis- és középvállalkozások riasztó jeleket adnak le a körbetartozások mértékéről. A lakáspiac pang; az ingatlan-forgalmazók nyomát sem látják annak a sok-sok „fészekrakónak”, akikről a kormánypropaganda beszél. De ne mi soroljuk: olvassuk el azt, amit az Economist Intelligence Unit (EIU), (a világ legnagyobb, nem befektetési banki jellegű gazdasági előrejelző és elemző központja) 2006-2007-re kiadott prognózisa jelez. „A magyar gazdaságpolitikát a következő két évben is jó eséllyel a kormányzati túlköltekezés fogja jellemezni, bármilyen, nagyobb horderejű reformra irányuló politikai akarat nélkül. … 2012 vagy 2013 előtt nem tűnik reálisnak a magyar euróövezeti csatlakozás, és ha a következő kormány nem hajt végre komoly reformokat a felduzzadt állami szektorban, még ezek az időpontok is túlzottan derűlátónak bizonyulhatnak. … Az euróövezeti csatlakozás késedelmének egyik fő kockázata az, ha Szlovákia az általa kitűzött - meglehetősen reális - céldátumig, azaz 2009-re meghonosítja az eurót. Szlovákia máris több olyan nagyberuházást elhalászott, amelyekért Magyarország is versengett, és több befektető attól tart, hogy Magyarország egyszerűen lemarad, ha Szlovákia nemzeti fizetőeszközként tudja felajánlani az eurót, mert ezzel jelentős üzleti kockázatok és költségek hárulnak el”.

Áll az EIU jelentésében…

S mit mond rólunk a londoni JP Morgan? „Jövőre a GDP-érték 8, vagy akár a 10 százalékát is elérheti a magyar államháztartási hiány, az euró bevezetése pedig a következő évtized közepén válik reálissá. …  S "jórészt reális" az a számítás, hogy a jövő évi adócsökkentések a GDP 1,5 százalékának megfelelő bevételkiesést okoznak. A deficitnek a GDP 1 százalékával egyenlő csökkentése azonban a kiadási oldal 2,5 százalékos GDP-arányos visszafogását feltételezi, és "úgy tűnik, a pénzügyminisztériumnak nincsenek egyértelmű elképzelései arról, hogy ezt hogy fogja elérni", áll az elemzésben. … Jóllehet a közvetlen uniós juttatások felfüggesztése nem küszöbönálló veszély, az állandó brüsszeli nyomás és az a kockázat, hogy a hitelminősítők lerontják a magyar adósosztályzatot, valószínűleg valós aggály”.

S a mondatot úgy folytatják, hogy „a magyar kormányon belül” – de én ebben kételkedem. Mert ha valóban így van – akkor a magyar miniszterelnök nem lépne arra a diplomáciai határsávra, amelyről (lényegében) meghazudtolja az unió pénzügyi biztosát; s Kóka János nem mondogatna olyasmit, hogy „Brüsszel "teljesen rossz vágányra kerülne", ha a Magyarországnak szóló átutalások leállításáról gondolkodna”. Mert az ilyen kijelentések talán jól hangzanak a magyar baloldal választóinak fülében, de az unióban súlyos következményekkel járhatnak. Mert lehetnek szigorúbbak is. Éppenséggel van mire hivatkozniuk… Mindenki törődjön a saját problémájával, vonnak egyet a vállukon; s a tizenötök felé fordulnak. Mi pedig oldjuk meg úgy, ahogy tudjuk. De vajon kapunk-e továbbra is hitelt – ha a jelentős pénzpiaci elemzők ezt írják a rólunk szóló jelentéseikben: „Magyarországon 2016 előtt sem tűnik valószínűnek az euró meghonosítása; mindeközben a cég szerint Szlovákia valószínűleg már 2009-re az euróövezet tagja lehet, és valós az esélye annak, hogy Csehországban, sőt az EU-ba még be sem lépett országokban - például Romániában vagy Horvátországban - is előbb lesz euró, mint Magyarországon”.

Tudom – éppenséggel kapunk. Mármint hitelt… Hiszen minél később lesz eurónk, annál többet fizetünk a kamatok kamataira. Ez valójában egy pofonegyszerű matematika – ha máskor nem, hát ’89-’90 táján az egész ország megismerkedhetett (volna) ennek logikájával. S most ugyanoda tartunk – de közben megváltozott a világ. Mert demagógiával, populizmussal, a nyomor tüneteinek felületi kezelésével a legpuhább diktatúra is elboldogul valahogy; hiszen lényege, a félelem, még nagyon erősen jelen van társadalmában. De mit kezd majd vajon ez az ország a szegényeivel, akkor, amikor azok ráébrednek, hogy minden menekülési útvonal lezárult előttük; hogy a rendszerváltás, amelyre ráment az életük fele, valójában zsákutcába vezetett? Hogy idestova negyven-ötven éve azt hallgatja, ahogyan egymást váltó közgazdászok és politológusok beszélnek neki a tarthatatlan ikerdeficitről; épp csak az a különös, hogy eközben rajtunk kívül egész Európában már csak Svájc nem vezette be az eurót… S mit kezdenek majd akkor, ennek a kis országnak a szegényei, a politikusi elittel…? Hazudni, a hatalomért, általában sem érdemes; de néhány évtizeden belül kétszer is ezt tenni – kilátástalanul kockázatos „visszalízingelése” az osztályhatalomnak. Különösen akkor, ha nincs hová visszahátrálni.

Tamási Orosz János    

 .

Vissza a kezdőlapra