2005. november 21. hétfő 22:23

 

Járainak, Almuniának, Barrosonak mennie kell

 

Szűk fél esztendővel a jövő évi választások végeredménye előtt lényegében eldőlt: kire kell szavaznunk, és miért? A helyzet, persze, sokféle szempontból leegyszerűsíthető – ám ezek „kétharmada” csupán a végtelenített számú végtelenített mellébeszéléseink végtelenben sem találkozó párhuzamosainak számát gyarapítaná… Mert mi is történt a múlt hét végén? Az unió pénzügyi biztosa – lényegében – visszaszólt az őt provokáló, frappírozni próbáló magyar kormánynak. Ennek következtében pedig ma – azaz hétfőn – azt olvashattuk: a szigorú uniós kritikák nyomán jelentősen gyengült a forint.

Erről ennyit.

A nyugati pénzügyi világ nem kér a könnyekből. Illetve – lehet róluk szó, abban az esetben, ha melléjük vér és verejték is társul. Így volt ez korábban is… Sőt, még korábban. Egy ország általában addig vacillálhat, amíg nem szentesít maga is aláírásával bizonyos nemzetközi szerződéseket. Az már egy másik, a maga nemében egyébként roppant sajátos, magyar történelmi lelemény, hogy az utóbbi száz esztendőnk tele van az általunk aláírt szerződések utólagos bírálatával; a belőlük történő kiugrási kísérletek elkésettségének, vagy elmulasztásának bírálatával. Amellyel, többnyire, a baloldal nevében szokás érvelni… És ez történik – most is.

Felvételünket kértük az Európai Unióba. A csatlakozási tárgyalások során voltak keményebb összecsapások is – de már akkor kirajzolódott, hogy nagyjából mekkora lehet a tényleges mozgásterünk. És ezt a magyar érdekképviselet megosztottsága csak még jobban elmélyítette. Mert amikor például Orbán Viktor kijelentette, hogy „az unión kívül is van élet”, s a magyar küldöttség – például a mezőgazdasági támogatások kérdésében – számunkra kedvezőbb megállapodások kiharcolására törekedett – emlékeznek még, mekkora ellentámadást kapott ez az akció a magyar baloldaltól? Orbán Viktor kijelentését úgy minősítették, hogy évtizedekkel vetette vissza integrációs esélyeinket; s a magyar mezőgazdaságot sem kell annyira védeni – megáll az a saját lábán is az uniós piacon. Csak legyünk már végre ott.

Ott vagyunk. S azóta? Nem kell annyira sietni az euróval, védjük meg a magyar mezőgazdaságot, át kell gondolni azt a konvergencia-programot. Nem vagyunk mi „brüsszeliták”, harsogják tele szájjal – miközben hát, a félreértések elkerülése végett, azok volnánk… Így, együtt, valamennyien. Tagjai vagyunk egy szövetségnek (hogy elsietve, vagy lemaradva, az más kérdés; aki olvassa írásaimat, az pontosan ismeri erről a személyes véleményemet…), amelyben aláírásunkkal szentesítettük bizonyos elvárások teljesítésének vállalását. No persze, a másik fél is egy kissé rugalmasabb belső működést ígért – ha valami, hát ez éppenséggel lehetne a közöttünk lévő vita tárgya. De akkor erről kell beszélni, felnőtt módon, hangsúlyozva a megfelelő alternatívák lehetőségeit is. Hogy magyar állampolgárként miért nem kell aggódnom, ha késik az euró bevezetése; milyen reális lehetőségei vannak annak, hogy „jól jövök” ki abból a helyzetből is, ha körülöttünk – beleértve Kelet-Európát is – már mindenki prosperáló tagja lesz ennek a (reméljük, minél előbb gazdasági és nem adminisztratív) szervezetnek.

S mindenek előtt: tessék olyan helyzetet teremteni számomra, amelyben az unió pénzügyi biztosának kijelentései nyomán nem a forint, hanem az euró gyengül…  

Elismerem: szinte teljesíthetetlen kívánság. Hiszen e pillanatban a szocialista kormányfő ugyanott tart, ahol szintén szocialista elődei. „Magyarország építkezik, befektet a jövőbe, és törleszti az elmúlt 20-30 év szociális adósságát. … Az államszerkezet, az egészségügyi rendszer és a közoktatás korszerűbbé és igazságosabbá tétele érdekében szükséges változtatások nem történhetnek meg diktátumokkal, úgy, hogy a szükséges változtatásokban nem ért egyet az ország egésze, azokat a politikai elit kikényszeríti. … Szerinte … Magyarország úgy fog visszatérni az egyensúlyi pályára, hogy közben nem kell érte sem modernizációs, sem elviselhetetlen szociális árat fizetni”.

Utópia. Egy olyan utópia, amelyet az elmúlt negyven-ötven esztendő során évente többször is megosztottak velünk. Sőt, egy időben még azt is hozzáhazudták, hogy a fentiek java része már teljesült is. De ez szintén történelem; szintén máskor beszéljük meg, ha még meg kell; maradjunk most a gyurcsányi szavak valódi jelentésénél. Ne feledve közben azt, hogy – „lendületben az ország”. De ha így van, akkor abban senki sem kételkedne; ne mondja már azt nekem, ilyen monomániásan, egyetlen kormánypárti politikus és publicista sem, hogy az ezzel ellentétes nyugat-európai pénzügyi (köz)vélekedés kialakulásához elegendő volt a magyar jegybank elnökének borúlátása…? De, ha eddig ennyi is elegendő, akkor vajon milyen következtetéseket fognak levonni – most? Most, hogy Gyurcsány vagy elszólta magát, vagy beismerte az igazságot – nézőpont kérdése. Amikor azt közölte Barrosoval és az unió népével:  „…tudjuk, hogy ezek a közös célok terhelik a költségvetést, pontosan tudjuk, hogy ez felette van a maastrichti kritériumoknak, de nem akarunk Párizst, nem akarunk éhséglázadást, nem akarunk fejletlenségben hagyott régiókat…”

Ezért megértést kérünk a bizottságtól, tette hozzá, de mit is mondott – előtte? Elismerte, hogy nálunk reális esélyei lehetnek egy éhséglázadásnak. (És talán-talán egy etnikai konfliktusnak is; bár ebbe ne mélyedjünk bele; elképzelhető, hogy Gyurcsány – helytelenül – csak és kizárólag a szegénység problémájára vezette vissza a párizsi történéseket…) Maradjunk csak a szegénység általa is elismert nagyságrendjénél. Most, persze, lehet azt mondani, hogy épp ezt nem akarja tovább fokozni – ám e pillanatban visszakanyarodunk odáig, hogy mit is tett e szegénység fokozásáért, újratermeléséért az eddigi három és fél esztendős szocialista kormánykudarcok sorozata? A leegyszerűsített választ pontosan ismerjük; de ragadjunk ki ismét csak egy részletkérdésnek látszó helyzetet. Emlékszünk a szlogenre: vagy sztráda, vagy euró. Gyurcsány egyik legjobban hangoztatott érvelése: az autópályák felkeltik a külföldi beruháról érdeklődését olyan területek iránt, amelyek eddig befektetési szélárnyékban voltak…” Igaz lehet ez, így, önmagában? Az M3-es már két esztendeje eljutott Miskolcig; vajon menyire hatott ez a terület gazdasági fejlődésére? Épp néhány napja hirdettek újabb területfejlesztési, innovációs pályázatot többmilliárdos nagyságrendben, a térségben; de aki rendszeresen jár arrafelé, bizony pontosan tudja: ennél sokkal több kellene. A sztráda vonzáskörzetében két év után sem tolonganak a hazai és a külföldi befektetők; s bizony, egy más kész sztráda is kevés volt ahhoz, hogy a térség – meglévő kulturális kincsei ellenére – versenybe szállhasson az Európa Kulturális Fővárosa cím magyar jelöltjeként. S a térség minden ipari tapasztalata is kevés volt ahhoz, hogy – legalább a korábbi erőltetett nehézipari beruházások által tönkretett környezeti területein – hozzájusson egy sokmilliárdos ipari beruházáshoz… Sztráda ide, vagy oda: minden, a gazdaságot meghatározó kérdésben vagy stagnálunk, vagy még rosszabb helyzetbe jutottunk, mint ahogy a kormányváltás pillanatában álltunk. Elmélyedhetnénk, nem először, s nem is utoljára, a részletkérdésekben, de a legfontosabb: akkor az uniónak nem az volt rólunk a véleménye, ami most, hanem az, hogy a gazdaságpolitikánk stabil és kiszámítható; legkésőbb, de valóban legkésőbb, 2010-ben csatlakozhatunk az euróövezethez.

Ennek, elsőként, Medgyessy Péter mondott ellent – már miniszterelnökként.

De maradunk Gyurcsánynál. Akinek a védelmében legfelkentebb baloldali sajtómunkásai már azt írják le: „…megfigyelők egyébként érdekesnek tartják, hogy – a balliberális kormányt korábban Brüsszelnek való behódolással vádoló – jobboldal most annyira igazodna az unióhoz, hogy még a munkanélküliség növekedése sem zavarná”. E félmondatból legkevesebb három olyan utalást is kiolvashatunk – amelyek fölött nem szabad elsiklanunk. Egy: a balliberális kormány (a balliberális sajtó szerint) jobban teszi, ha nem hódol be Brüsszelnek. Azaz lépjen vissza a maastrichti kritériumok vállalt teljesítésétől; ismét ugorjon ki egy nemzetközileg vállalt szerződés teljesítéséből. Kettő: a jobboldal feltétel nélkül igazodik az unióhoz. Megismétlem: lásd azokat a reagálásokat, amelyek Orbán Viktor korábbi brüsszeli kritikáit fogadta – a magyar balliberális sajtóban. Három: kritikus szintre nőtt a munkanélküliség. Mert ennek kockázati tényezőjét emeli ki a cikk.

Hol tart tehát a balliberális kormány, három és fél éves regnálása után? A lehetséges éhséglázadás és a növekvő munkanélküliség beismerésénél. És hol tart uniós megítélésünk? Úgy tűnik, sokan nem figyeltek erre fel; legalábbis jóval kevesebben idézik Barroso válaszát, mint Gyurcsány megértést kérő lamentálását. Olvassuk tehát, figyelmesen: „Minden tagállam felelőssége, hogy a makrogazdasági stabilitást fenntartsa - mondta a megbeszélés magyar költségvetéssel foglalkozó részével összefüggésben az elnök. Mint hozzátette, sürgette a magyar kormányt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket a helyzet megjavítása érdekében, azért, hogy biztosra vehessük, Magyarország csatlakozik az euróövezethez. … Mint mondta, nem szeretne semmit hozzátenni ahhoz, amit Joaquín Almunía pénzügyi biztos e témában mondott, mert biztos abban, hogy a magyar fél tudja, a tartós fiskális stabilitás mennyire fontos az ország, illetve az egész európai gazdaság szempontjából”.

Na már most, a félreértések elkerülése végett tegyük hozzá: a fentiekből nem az olvasható ki, hogy a „pannon puma” fiskális stabilitása teszi azzá az európai gazdaságot. Hanem az: utóbbi úgy nagyjából annyira vesz majd bennünket komolyan, amilyen stabilnak gondol bennünket. S egyébként pedig Barroso – a diplomácia nyelvén – sok sikert kívánt nekünk azokhoz a lépésekhez, amelyek megtételét továbbra is elvárja tőlünk, azért, „hogy biztosra vehessük, Magyarország csatlakozik az euróövezethez”. Ennyi.

Lehet, persze, konfrontálódni. Lehet dacosan azt hirdetni, hogy „Járainak, Almuniának, Barrosonak mennie kell” – de előtte, ha kérhetem, tessék ezt népszavazásra bocsátani. Amire, tudom, öt hónap múlva sor kerül. Tudom, hogy addig még nagyon sok fülsértő fecsegést produkál majd a felszín – de akkor, a szavazófülkében, már csönd lesz. Nagyon nagy csönd. Tessék majd belehallgatni…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra