2005. november 23. szerda 22:48

 

Egyikünkre semmi szükség

 

A reggeli órákban, mintegy tíz-tizenöt munkába induló lakótárs füle hallatára, megvádoltam a szomszédomat azzal: biztos tudomásom van arról, hogy ő, néhány alkalommal, megpróbált betörni a lakásomba. Ezen ugyan többen is megütköztek, de különösebben nem foglaltak állást, mondván: lássuk a tényeket. Mikor történt volna ez, és miért nem szólalt meg a riasztóm? A déli kisbíró-tájékoztatón már árnyaltabban fogalmaztam: biztos tudomásom van arról, hogy a szomszédom egy üzletben megtekintette a nálam felszerelt riasztóberendezést, és az eladótól megpróbálta kipuhatolni annak gyenge pontjait – valószínűsíthetően azért cselekedvén ezt, hogy könnyebben tudjon majd betörni a lakásomba. Az esti lakógyűlésen a szomszédom felhánytorgatta a szóbeszédet, mire megfellebbezhetetlenül közöltem vele: itt az utolsó alkalom, ismerje be a lakónyilvánosság előtt, hogy letett a lakásomba történő erőszakos behatolás szándékáról. Ne hebegjél itt össze-vissza, mondtam neki a győztesek farkasmosolyával, látod, hogy végül úgyis leleplezlek…

És, egy füst alatt, javasoltam a lakóknak, hogy a lakóház-felújítási konvergencia-program érdekében adjuk el a szomszédom lakását, hiszen kettőnk közül az egyikünk itt úgyis fölösleges…

Voltak, aztán, további napirendi pontok is. Ha már ilyen szépen, véletlenül, összefutottunk, mi, lakópolgárok. Bejelentettem, hogy a tetőre tervezett galambriasztó térernyőt mégsem építemjük meg, mert beláttamtuk, hogy védeni kell a palakikericset. Amely ott honos, a fejünk fölött. S ettől tájunk otthonos. Igaz, hogy a galambriasztó térernyő telepítését még én vállaltam, tíz éve, a GENSZ (Guano Ellenes Nemzetek Szervezete) ülésén, s igaz, hogy korábban azt állítottam: ha nem a mi házunk tetejére épül, akkor egy fillér támogatást sem kapunk hozzá, de ma már – ellenzem. És örülök, hogy megakadályozhattam a szomszédom rossz döntésének megvalósítását. Akinek, egyébként, legjobb lenne eladnunk a lakását, hiszen egyikünkre itt úgysincs szükség… Különben is – nagyon rossz nemzetközi fényt vet ránk az, hogy más a véleménye, mint nekem. Például arról, hogy kezdeményezzük az olcsóbb energia igénybevételét. Hát micsoda dolog ez, kérdem én, szomszéd úrnak fogalma sincs a piacgazdaságról. Meg arról, hogy az ilyesmit, mármint hogy legyen olcsóbb a villanyáram, nem hétfőn szokás javasolni. Természetesen elleneztem, de ma már szerda van, így tehát természetesen egyetértek azzal a döntésemmel, hogy felül kell vizsgálni a villamos energiát szolgáltató cégekkel tíz éve érvényben lévő, hosszú távú szerződéseinket. Akik egyébként, és ezt is rosszul tudja szomszéd úr, még mindig olcsóbbak, mint a szomszédék. Ezért, esetleg, fájdalomdíjként, biztosítsunk számukra opciós jogot a szomszédom lakására, hiszen azt úgyis el fogjuk adni, mert egyikünkre itt semmi szükség.

Az is tarthatatlan, hogy ártalmas megnyilatkozásai ártalmasan hatnak közös költségünk értékére. Kérem, fordultam felháborodva a lakóközösség felé: a nemzetközi pénzügyi elemzők arról nyilatkoztak ma, hogy a nálunk lévő lépcsődházi befektetéseiket már októberben elkezdték eladni, mert azt látták, hogy én és a kisöcsém, pardon, szomszédom, szópárbajt vívunk a közös költség adatairól. Már októberben kezdték eladni… Amikor még valóban szó sem volt szópárbajról közöttünk. Bár az igaz, hogy október harmadikán tőzsdei botrányhoz vezetett a pénzügyképviselői bejelentésem. Amikor beismertük, hogy a lépcsődháztartási hiány a korábban tervezett 3,6%-kal szemben 6,1% lesz, jövő évre pedig a 2,9% helyett már 4,7%-ot valószínűsítettünk. Ugyanakkor a kompeuró 2010-es bevezetését sem tudtam megerősíteni. De miért kellett ezt a szomszédomnak világgá is kürtölnie? Aki szerint én, ráadásul, az alagsori lakók éhséglázadásától tartok. Semmi ilyesmit nem mondtam neki… Ja, hogy annak a külföldinek viszont igen? Na ja, az ember tájékozottnak próbál, olyankor, látszani. Megemlíti, hogy tudja, mi van a nagyvilágban, látta a híradókat, satöbbi, na de ettől mi még nem fogjuk alulról szagolni a palakikericset. Mert hogy eleve nem is akarjuk; na hát. És a szomszéd úr másnap már azt ismételgeti, hogy – állítólag – mit nem akarok én? Mi köze hozzá? Mit akar tőlem Európa, mit akar tőlem a szomszédom? Tessék? Hogy megkérdezték? Ez még nem jogalap arra, hogy válaszoljon. Mit tud ő a mi dolgainkról, azon kívül, hogy pillanatnyilag még itt lakik? Pillanatnyilag, mondom, mert kezdeményezem: adjuk el a lakását.

Hiszen egyikünkre itt semmi szükség.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra