2005. november 29. kedd 21:48

 

Blairnek is mennie kell…

 

Egy záradékba kívánkozó utószóval kezdem: sajnálom, hogy az utóbbi időben egyre többször írok a kelleténél és elvárhatónál talán egy kissé indulatosabban. Én is sajnálom, mondom, egyetértve azokkal, akik ezt terhemre rótták. Megkérdezve: hol marad a keresztényi türelem és szelídség; az, amit honlapunk nevében is hirdet. Igazuk van. Hozzáteszem: az utóbbi időben, bizony, gyakorta épp e miatt szinte kedvem sincs írni. Csak nézem, a szoba legtávolabbi sarkából, enyhe viszolygással számítógépemet, a készenléti állapot éjfekete színében várakozó képernyőjét, s ujjam hegye már-már előre sajog a belőlem kikívánkozó betűk érintésétől. Félreértés ne essék: nem is az íráshoz nincs kedvem, ezt rosszul mondtam, és meg is tartom ezt a szokásomat, mindaddig, amíg olvasóink el nem tiltanak tőle; hanem attól az ingerültségtől, indulattól tartóztatnám magam, amely csak addig tartható féken, ameddig közelebb nem kerülök a billentyűkhöz. Pedig – nincs kedvem hozzá. Egész egyszerűen nincs kedvem ahhoz a szánalmas, ostoba, egyre nevetségesebb vitához, amelybe a mai magyar kormány, és különösen annak első embere kényszerít bele engem, magyar választópolgárt. Mert attól, ahogyan ezt teszi, nem csak a gyermeknek kél káromkodni kedve; s e káromkodásokból, bizony, nem épül katedrális…

Nem lehet másképp. Vagy hallgatunk – vagy részt veszünk abban az ostoba konyhapolitizálásban, amelyet a kormány kormányzati szinten kényszerít ránk. S amelyben, bizony, a legnehezebb a monitort nem tűrő szavak megfelelő – és leírható – szinonimáira rátalálni. Hát ennyit a záradékról – amelyben, ha jól meggondolom, minden lényeges gondolatot elmondtam. A többi csupán a romlott tejszínhab - a szalonnás piskóta és a mandulaaromával lebutított ciánkrém egyvelegéből álló szoclibmenza-tortán. Vegyük sorra – mi is történik? Velünk.

Négy reményt keltő év után, 2002-ben, elveszítettünk egy választást. Miért nevezem reményt keltőnek? Sok-sok részletben is elveszhetnék e ponton, de – nevezzük akár önkényes választásnak – három lényeges mozzanatot emelek ki. Az első: minden nemzetközi összehasonlításban sokkal jobban álltunk, mint ma. Uniós csatlakozásunk tele volt ígéretes lehetőségekkel; az euró elérhető közelségbe került; de – hogy ne én dicsérjem saját magunkat – hallgassuk meg erről Dzurinda szlovák miniszterelnököt, aki néhány napja e szavakkal ünnepelte országa belépését az euró előszobájába: a visegrádi négyek sereghajtóiból elsőkké váltunk; leköröztük Varsót, Prágát, Budapestet. A második: a nemzet, bár elkésve, de addig sohasem látott erővel ébredt magára 2002 tavaszán. Makovecz Imre nem véletlenül említette egy interjúban: ahhoz hasonló erőt, amely összehívta az embereket, és létrehozta a polgári köröket, utoljára talán 1956-ban tapasztalt. A polgári kormány négy esztendeje talán sokkal több emberben ébresztette fel a magyar európaiság öntudatát, mint akár a rendszerváltás előtti és alatti tanácstalan téblábolás. A harmadik: a politikai ellenfél csak egy olyan irreális választási ígéret-csomaggal tudott felülkerekedni, amelynek betartásától még saját maguk is ódzkodni próbáltak. Mint ahogy nem is tartották be; már a száznapos program néhány eleme is elfelejtődött, s ami teljesült, azt is az előző kormány államháztartási egyenlege tette lehetővé. Az a bizonyos háromszázmilliárd forint, ami mégis csak ott volt a szocik szerint üres államkasszában.

Mi történt azóta? A kormányzati pimaszság és arrogancia a hetvenes évek szintjére „emelkedett”. Az első szoclib kormány külön államtitkári ranggal járó hivatalt hozott létre azért, hogy besározhassa az előző ciklus valamennyi kormánytagját. Ez az üvegzseb-program végül csak és kizárólag annyi haszonnal járt, hogy a vizsgálatot vezető államtitkárnak sikerült családja szinte valamennyi tagját megfelelően jövedelmező kormányközeli pozícióba juttatnia… Majd bukott Medgyessy – hogy miért, azt azóta szeretik rejtélyesnek pozícionálni; holott vélhetően roppant egyszerű oka volt. Bármilyen különösen hangozzék: szerény véleményem szerint még neki sem volt „gyomra” ahhoz, amit – mint valamilyen szintű pénzügyi szakember – előre látott. Ismét a félreértések elkerülése végett: nem valószínűsítem, hogy az ország lakossága felé lett volna, jó előre, lelkiismeret-furdalása; mert az korábban ébred fel benne; hanem vélhetően azon nemzetközi pénzügyi körök előtt féltette a reputációját, amelyekkel szemben ma oly vidáman menetel az utódja… Aki, hogy e fordulattal máris rátérjünk indulataim „mozgatórugójára”, a legszemérmetlenebbül teszi ezt. És egyszerűen nem hiszem el azt, hogy a szocialista képviselők, és választóik között ne akadna egyre több olyan ember, aki legalább otthon, szobája csöndjében, ne szégyenkezne a mundér miatt. Mert az egy dolog, hogy egy kemény, majd egy puha diktatúrában elegendő volt teljes mellszélességgel a gazdasági katasztrófa felé rohanni, csak annyit kiabálni közben, hogy „pusztuljanak az osztályellenségek”; de azért hadd higgyem azt, hogy főleg a vége felé, már ők sem ezt a „vakmerő” lovat akarták…

Mi történik velünk a Gyurcsány-éra alatt?

Amortizálódik a demokratikus választójog. Van egy olyan kormányunk, amelyet senki sem választott meg, és amely – immáron saját bevallása szerint – nem tekinthető a 2002-ben megalakult szociálliberális kormány utódjának. Hiszen a minap már egy államtitkár jelentette ki: azért nem kapják meg az ápolónők a négyéves hűségjutalmat, mert azt még a Medgyessy-kormány ígérte meg; ahhoz a Gyurcsány-kormánynak már semmi köze sincs. Rendelkezünk tehát, a rendszerváltás utáni történelemben, egy olyan kétéves kormányciklussal, amelynek megalakulását nem előzték meg törvényes szabad választások. Mi történik még? Ne aprózzuk el; bárha Gyurcsány épp erre próbál rávenni bennünket. Minden nap kitalál valamit, s eléri, hogy azon rágódjunk – miközben korábbi ötletei szép lassan elfelejtődnek. Például a borravaló-adó kérdése; vitáztunk körülötte, azóta meg is született róla a féligmeddig-törvény; mert hiszen az éttermekre van bízva, hogy alkalmazzák, vagy nem. Kiderült: a túlnyomó többség hallani sem akar róla. Gyurcsány ötlete tehát megbukott – de mi nem arról beszélünk. Hiszen azóta ezer más téma van már… Amelyek szép sorra ismét ki fognak vérezni; de ki figyel oda? Ki figyel oda arra, hogy tavasz óta csökkent-e a tizenöt percen belül mentővel nem megközelíthető települések száma? Hogy nőtt-e a mentőállomások telephelyeinek aránya? Elérte, kiváltotta-e a kékmunka-program a fekete- és szürke-gazdaság fuldoklóit és lubickolóit? Hatékonyabbak lettek-e a rákszűrő-programok?

Nem erről vitatkozunk. Hanem Gyurcsány egyre szaporodó ígéreteiről. Minden napra jut egy… Miközben, ha akár csak egyet nagyítóval vizsgálunk meg, kiderül: a legjobb szándékot sem tölti ki tartalommal. Percemberkéhez méltó, percnyi ígéreteket tesz csupán. Mint például a babakötvény… Szükség van rá? Hogy a fenébe ne? Mi az, hogy? Na ná! Hiszen demográfiai mutatóink végzetesen negatív irányba fordultak. De valós alternatívát kínál-e a gyurcsányi ötlet? A legkevésbé. Még államilag garantált kamattal sem érhető el jelentős összeg; gondoljunk bele: tizennyolc év múlva a pályakezdő fiatal hozzájuthat – a jelenlegi árfolyamon számolva – körülbelül hat-nyolcszáz euróhoz. Vannak ugyan másfajta számítások is; elérhető – állítólag – akár kétmillió forint is, úgy, hogy a szülők havonta hozzátesznek tízezer forintot a bankszámlához, ami egy nagycsaládos modell esetében eleve nonszensz, s egy átlagbérből élő kétgyerekes család esetében sem igazán megoldható. Nem ragozom – a lényeg világos. Valós tartalmi megközelítést hordoz-e magában Gyurcsány babakötvénye? Nem. Szükség van-e egy működő, valódi megoldást jelentő babakötvény-modellre? Igen. De szükség van-e egy olyan modellre, amely nem megoldás; s csak arra jó, hogy valamilyen szinten erodálja magát a megoldást? Nincs.

És hosszan sorolhatnánk a példákat a kormányfői felelőtlenségre. Ahogyan önfeledten lubickol a percnyi ígéretek áradatában… S közben mintha senki sem figyelne arra, hogy már ez, önmagában, milyen nagy bajt feltételez. Mert hiszen egy megalapozott, kiszámított, magabiztos kormánystratégia nincs arra rászorulva, hogy ígérgessen. Ezt sem egy lendületben lévő gazdaság, sem egy egzisztenciális biztonságban, elérhető perspektívákban gondolkodó állampolgár nem igényli tőle. De mind a gazdaság, mind a polgár – amennyiben valóban érdekli a sorsa, és nem pénzmosásra, vagy nem segélylétminimumra rendezkedik be – a minden napra egy ígéret dömpingje alatt csak elkezd tűnődni.

Valóban minden rendben van?

Ez a kormány valóban tudja, hogy mit akar tenni? A tagjai, olykor, hajlandóak levegőt is venni két kormányprogram-beszéd között? És, hát, végső soron, hogy is van az, hogy szép lassan kiderül: sem a költségvetésünk nem unió-kompatibilis, sem az áramár-képzésünk; hogy adórendszerünk (áfakulcsok száma, regisztrációs adó, telefonáfa, satöbbi) tele van az unió által kifogásolt megoldásokkal – közben Dzurinda (de talán már említettem) bejelenti, hogy leköröztük a visegrádi négyek országait. Ennek akkor lesz igazán jelentősége, amikor - 2010 körül – Pozsony, Prága és Varsó valóban bevezeti az eurót; mi pedig, ha el is érjük, egy sokkal jobban kivérzett országgal jutunk az út végére, mint ahogyan arra ráléptünk, hét-nyolc esztendővel ezelőtt.

Van viszont – hősünk. A Gyurcsány. Aki ma is jól megmondta. Nem kérünk Blair ötletéből és a zsarolásból, jelenti ki magabiztosan; legfeljebb nem lesz költségvetés. Majd az osztrák elnökség alatt, teszi hozzá… Miért, kérdem tisztelettel? Akkor már nem kell a britek hozzájárulása? A költségvetés nem az angol elnökség alatt bukott meg először; noha akkor is Blair miatt. S mi is történt, egyébként, akkor? Gyurcsány Ferenc azt találta javasolni: inkább kapjanak kevesebbet a frissen csatlakozott országok, csak legyen költségvetés. Ezt akkor „érdekesnek” találta néhány pénzügyekkel foglalkozó uniós szakember; Blair pedig most, saját javaslatként, előterjesztette. Gyurcsány pedig – a hozzá méltó „következetességgel” - zsarolásnak nevezi ötlete „visszhangját”. S számomra ismét nem arról van szó, hogy Blair ötleteit elfogadhatónak tartom-e; bevallom, egyszerű „civilként”, nem is igen látom át, hogy a lényegében három század százalék körül folyó vita nagyságrendjei milyen következményeket hordoznak. Hanem arról – Gyurcsány szerint immár nem csak Almunia és Barroso, hanem Blair is elfogadhatatlan feltételeket szab. És azokban az osztrákokban bízik, vehemensen, akik – talán még emlékeznek rá – a legjobban ellenezték az unió bővítését…

Csak azt sajnálom, hogy Európában nem az indiánok közötti szokás honosodott meg. Mert, ha így lenne, akkor – a nem egészen normálisaknak kijáró türelem okán – valóban bennünket övezne a legnagyobb megértés Európában. Beszéljen akármit is az a Dzurinda…

Tamási Orosz János          

 .

Vissza a kezdőlapra