2005. december 07. szerda 20:59

 

Rangoon alul

 

Mire elegendő egyetlen esztendő egy ország átszervezésében? A kérdést komolyan gondolom: eltűnődtem ugyanis Demján Sándor szavain. Aki szerint legalább egy évig nagykoalíció kellene ahhoz, hogy egyetértés szülessen a reformok terén. Na már most: egyfelől, ugye, sokak szerint a politikai váltógazdálkodás formulájának is legalább három-négy ciklusonként kellene érvényesülnie; amitől, jelen esetben, az ég óvjon bennünket; másfelől viszont Demján üzletember okos ember; sok pénzt keresett, és a lehető legkevesebb esetben tette ezt úgy, hogy az állam – mondjuk – eladta volna neki a Skála Kópét, majd visszabérelte tőle. Szóval megtanult ő valamit arról, hogy mi az üzlet; hogyan is kell gazdálkodni.

Mégis – egy év… Hát, nem tudom.

Bizonytalan ez, mint a Fitch üzleti vacsorája Budapesten. Mert a Kóka nem biztos, hogy meghívja őket; vagy mégis? Ezt sem tudom. Hiszen alig jelentették be Magyarország hitelleminősítését – a magyar kormánykörökben kitört a dáridó. Soha jobb hírt, fókuszálták minden csatornáról. Gyurcsány szerint ez csak azt bizonyítja, hogy konvergencia-programokban máris sikerágazat vagyunk; amiben lehet valami, hiszen ebből eddig a legrövidebb időn belül a legtöbbet adtuk be az uniónak. Illetve – próbáltuk beadni; de ez egy másik történet. Ma pedig Kovács MSZP frakcióvezető helyettes hozzátette: „Egy hitelminősítő intézet változtatott Magyarország besorolásán, két másik pedig nem. Erre csak azt tudjuk mondani, hogy ilyen értelemben 2-1 Magyarország javára”. Ezek szerint a Fitch csak szépítésre volt képes a pannon puma ellen.

És akkor itt szeretne, ezekkel, a Demján egy nagykoalíciót.

Hát – nem tudom…

Egy éve Gyurcsány még azt üzente Orbán Viktornak: fogja be a száját. Most a pártja frakcióvezető-helyettese mondja: Orbán olyasmiről beszél, amihez nem ért. Névrokona, aki ma már uniós biztosként képviseli – állítólag – valamennyi magyart, pártelnökként még azt jósolta: ez az ellenzék képes lenne embert is égetni. Lendvai Ildikó, már jelenidőben, azt rikoltja: „ha egyik nap Orbán Viktor a puskapor szagát érzi, akkor a másik nap Kövér László választmányi elnök a vér szagát fogja érezni”. Ezekkel – nagykoalíciót…? Hát, nem tudom.

Igazából azt se, hogy kell-e ezt oly nagyon ragozni…? Bajban vagyunk, ez a lényeg. A mai magyar külpolitika a legveszélyesebb játékot játssza: olyan helyzetben feszíti a húrt, amelyben – a másik oldalon – a legközönségesebb emberi tényezők is belejátszhatnak a folyamatok objektív történéseibe. Erről hadd ne beszéljek, ne fessük falra az ördögöt; no de ha olyan sokszor el fogjuk mondani, hogy meddig nem terjed, szerintünk, egy uniós biztos kompetenciája – akkor az a biztos ezt, előbb-utóbb, hajlamos lesz személyes sértésnek venni… És kiosztja a talán nem is annyira sürgős harmadik figyelmeztetést; és meg fogja mutatni, hogy, adott esetben, milyen valós szankciók fölött rendelkezik. Nem állítom, hogy ok nélkül tenné meg; valahogy úgy működik ez minden emberben – hogy én is a focival hozakodjak elő – mint abban a futballbíróban, akinél állandóan, vehemensen tiltakoznak a játékosok. Addig ingerlik, amíg egyszer csak elő nem kapja a piros lapot.

Az első adandó alkalommal – holott, egy nyugodt meccsen, szinte a sípjába sem fúj. Mert elhiszi, hogy a játékosok valóban a győzelemért hajtanak; az ismert szabályok sportszerű keretei között. De az nem megy, hogy mi másképp tudjuk a lesszabályt, másképp a labdaérintés előírásait, megint másképp értelmezzük a rátartás fogalmát; úgy nem megy, hogy sorozatban meszeljenek el bennünket az uniós jogharmonizáció megsértései miatt.

Veszélyes játék ez. Mert lehetünk mi az unió hazabeszélő, gőgös renitensei; mondogathatjuk, hogy a mi fejlesztési programjainkon az unió is csak nyer – kérdezhetjük indignálódva, hogy mit akar tőlünk Európa? Kiderülhet, hogy semmit… S akkor hová hátrálunk? Melyik KGST-be? Melyik Varsói Szerződésbe?

Melyik nagykoalícióba?

Bizonytalan ez, mondom, mint a Fitch budapesti üzleti vacsorája… Akik, persze, sok újat valóban nem mondtak. Felfedezték az alapvető szimmetriaelvek sérülését – no, nem épp a semleges K-mezon bomlásában… Az utóbbiért, koalíciós munkájuk elismeréseként megosztva – ugyan szintén egy Fitch kapott Nobel-díjat; James Watson Cronin társaként Val Logsdon Fitch, 1980-ban; de abban korántsem vagyok biztos, hogy az európai uniós alapvető szimmetriaelvek sorozatos megsértéséért nekünk szintén Nobel-díj járna… Ettől, persze, még nyerhetünk egyet.

Mint Gorcsev Iván, a makao nevű kártyajátékban. A Rangoon fedélzetén, de mindenképp rangon alul…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra