2005. december 10. szombat 22:04

 

Kokárdát Gyurcsány Ferencnek

 

A 2002-es választások kampányának finisében, a pártelnökök vitájában, Kovács László egy meglepetés-kokárdát varázsolt elő a zsebéből. Azért hoztam, mondta Pokorni Zoltánnak, hogy feltűzésével bebizonyítsam: a nemzeti szimbólum mindenkié; azt nem lehet kisajátítani valamely politikai fél nevében. Mondta. És feltűzte. Nagyon helyes, válaszolta Pokorni. Csak nehogy levegye.

De levette.

Másnapra eltűnt „valamely” politikai oldal zakóhajtókáiról – bizonyítva, hogy a kirekesztő politika eszköz-választása számukra kedvesebb. Mert, ha magukon hagyják, akkor a szimbólum valóban nem választ el; de így, hogy levették, már lehetett mondani: nincs jogunk magunkra aggatni. Ez kirekesztés. Ez kisajátítás. Ez a másik oldal lekicsinylése. És ezért ezt a másik oldalt máris le lehetett fasisztázni.

Mert más érv nem volt a kezükben. Akkor sem. Mert az a felelőtlen ráígérgetés arra, amit az akkor még tartható gazdasági növekedés ismeretében a polgári oldal jelöltjei célul határoztak meg – kevésnek bizonyult. A választóknak egyszerre kellett a jóléti rendszerváltás irrealitása, és a szélsőjobboldali veszély túlzó realizálása. Akik sem azon nem gondolkodtak el, hogy, hiszen a jóléti rendszerváltás egyszer már be volt ígérve: negyven csorba esztendőn át ezt hallgathatták pártunk és kormányunk illetékes elvtársaitól. De – befuccsoltak. És azon sem gondolkodtak el e derék választók, hogy azt a pártot, amelyre a szélsőjobboldaliság legtöbb átka s vádja hull – épp a Horn-Kuncze kormány alatt felhalmozódó elégedetlenség juttatta a magyar parlamentbe. Ahol ellenzéki szerepet töltött be, állítsanak bármit is a történelemhamisítás felkent bajnokai, és ahol most sem lehet másra esélyük – ha bejutnak. Mert a balliberális kormánykoalíció tengernyi hazugsága ismét az elégedetlenséget halmozza, az egekig. S bár mi azt szeretnénk, hogy ismét a polgári oldal kapjon kormányalakítási megbízást, ezért mindenki rájuk szavazzon, ám az említett párt józanabb hívei is joggal kérdezhetik: miért ne a szívünknek legkedvesebbekre szavazzunk, ha egyszer ezeknek semmi sem elég? Ha ezeknek Orbán is antiszemita és rasszista; fasiszta és kommunista. Minden, csak nem európai – bár, ha arról van szó, hát az unióba is jól belehajszolt bennünket. Mondják, ezek.

Akik nem értik, hogy mit akar tőlünk Európa? Hiszen már három konvergencia-programot is beadtunk; s majd jövőre jön a negyedik. Ha megnyertük a választásokat, s rá egy hónappal kiderül: semmi esély az ígéretek betartására…

De maradjunk a kokárdánál. A nemzeti színeknél. Volt itt egy népszavazási referendum a kettős állampolgárság (és az egészségügy privatizációjának) kérdéseiről. Az elsőről beszélnék; bár a másodikról sem ártana, olykor, nagyobb hangsúllyal, hiszen az eredmény ott is a privatizáció elutasítása volt. Szintén nem kétharmados többséggel – no de akkor is illett volna, azóta, kezdeni valamit az egészségügy reformjával. De semmi sem történt – azóta… Ami pedig az állampolgárság megadását illeti: bevallom, józan ésszel azóta sem értem, mi vitt rá valakit, valakiket, arra, hogy nemzete ellen kampányoljon? (S ez a kérdés nem álnaivság bennem; noha, természetesen, gondolok valami genetikailag talán nem meghatározó okra…). Mibe került volna azt mondani: igen, akarjuk. Mi is. Mert az összetartozás akarása nem sajátítható ki; mondjunk igent, s majd megalkotjuk hozzá a törvényt. Majd. Egyszer. Amikor sikerül kidolgoztatni, átvinni a házbizottságokon, eljuttatni a tárgysorozatba vételig; szóval majd. Egyszer törvény is lesz. Most csak egy igen.

A kezükben volt a snóbli egyik pszichológiai alapfegyvere; „akármit dugsz, három”; s nem éltek vele. Hiába próbálkozott a szocialisták társadalompolitikai tagozata; hiába engedett el néhány pártfegyelmezetlen megjegyzést egy-két pártkorifeus. Meneteltek, a nemzeti összetartozás elvének megvallása ellen. Azt harsogva, hogy „sokba kerülnének nekünk az áttelepülők”. Ahogyan most harsogják, ugyanolyan hévvel: „ne mi fizessük meg az elmaradt nyugat-európai reformokat”. Mindkét állítás egy gazdagon megtömött, minden jóban dúskáló államkincstár képét vetíti elénk; ahol van óvni, gyarapítani való vagyon. Márpedig – most vagy a nemzetközi hitelminősítő intézet, és/vagy az unió pénzügyi szakemberei ostobák, vagy tényleg rosszul állunk…

S íme az önkényesen egymás mellé illesztett történések harmadika: Szili Katalin ismét hangsúlyozta, egy 2003-as házbizottsági állásfoglalásra hivatkozva, hogy Orbán Viktornak hétfőn a parlamentben nem volt joga egyperces néma felállást elrendelnie… Ez már-már szinte komikus retorika. Mi is történt 2002-ben? Kovács kitűzte a kokárdát, majd levette, mert a „stratégák” rászóltak: ha kint hagyod, nem tudjuk őket lefasisztázni. Mi történt a népszavazás során? Szili kokettált az igennel, sejtetett valamit, de a lényegről hallgatott, mert a stratégák szóltak neki: ha kimondod az igent, akkor nem tudjuk őket leirredentázni, lenagymagyarkodózni. S most? Orbán Viktor javaslatot tett egy gesztus kinyilvánítására. Ez a gesztus, lényegében, annak jegyében fogalmazódott meg: a magyar parlament képviselői erősítsék meg, tisztelgő főhajtással, azt, hogy lélekben összetartozónak érzik magukat a határon túli magyarokkal. Kiben-kiben lehet ennél erősebb motiváció is; de, alapjában, még a balliberális képviselők is elfogadhatják. Hiszen mindvégig ugyanezt hangoztatták, épp csak azt is hozzátéve, hogy ennek kinyilvánítása nem történhet a kettős állampolgárság törvénybe iktatásával. Mert sokba kerülne nekünk, és drága, mondtak, lényegében csak ennyit.

Ez az egyperces tisztelgő felállás viszont még pénzbe sem került – vagy, ha mégis, akkor javaslom: mi, igennel szavazók, indítsunk gyűjtést, hogy megtérítsük az erre igényt tartó képviselők egypercnyi kiesett munkaidejének költségeit. És ugyanakkor gondolkodjunk már el azon is: miért magyarázkodik, ilyen hevesen, Szili? Hiszen csatlakozott Orbán javaslatához; házelnöki tekintélyével hivatalossá tette azt; s ezzel, amennyiben Orbán házszabály-ellenesen járt el, maga Szili is csorbította a ház tekintélyét… Nem? Ha Orbán Viktornak nem volt joga ehhez a javaslathoz, akkor ülve kellett volna maradni. S rendre utasítani a talpra álló ellenzéki képviselőket. De nem ez történt – s ezért komikus ez a Szili-retorika…

S amúgy: elrendelt-e abban a percben bárki bármit is, a parlamentben, a lelkiismereten kívül? Ami kétségkívül mindenkiben megszólalt; bár utóbb Gyurcsány Ferenc már mindannyiuk nevében kikérte magának. Mit is hebegett-habogott, össze-vissza? Hogy valakinek a nemzeti érzelmei nem attól függnek, hogy feláll-e, vagy nem…? Legsilányabb szónoki teljesítményeinek egyikét nyújtotta, egy valóban frappírozó helyzetben, amelyből az is kiderült: demagógiája, hamisítatlan populizmusa bármikor leleplezhető. Ahogyan ez lepleződik le egy vitagegként használt nemzeti szimbólum, vagy egy összetartozást szimbolizáló népszavazás ellenzése esetében. Ami engem illet, a miniszterelnök-jelöltek vitájának első pillanatában egy kokárdát ajándékoznék neki. Hadd jöjjön ennél is nagyobb zavarba…

…Hát ennyit – róluk. Advent harmadik vasárnapján már így is a kelleténél ingerültebben fogalmaztam…     

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra