2005. december 13. kedd 21:27

 

Hét és fél évtized

 

Szélsőpolgár, olvasom egy önmagát tárgyilagosként definiáló politikai elemző cikkében; és valahogy már nem is érdekel a mondanivalója. Azt tudom, hogy nem valamelyik Polgár-família családi fotográfiájáról van szó, amelyre rá lehet bökni, és kedves évődéssel mutatni: és az ott, a kép szélén, a kispolgár… Nem – a szerző egy társadalmi csoportról mond sommás véleményt; talán mosolyoghatnék rajta, de nincs hozzá kedvem. Csak azt tudom: ők akkor is itt lesznek, amikor (ha az ország elég erős lesz ahhoz a szembenézéshez, amelyet például Esterházy Péter is elvárna tőle; igaz, nem itthon, hanem a nyugati lapoknak adott interjúiban); nos, amikor a polgári oldal lehetőséget kap a változtatásra. Ők akkor is itt lesznek, és rendületlenül fogják ócsárolni minden lépésünket. A kabaré azonnal rá fog jönni, hogy no lám, hát a humor valóban egy ellenzéki műfaj; s a művészetek ontani fogják magukból az erős társadalomkritikákkal átfűtött műveket.

De szép lesz.

Addig is – jobb, ha elfogadom ezt a szélsőpolgári meghatározást. Mert ugyan gúnynak lett szánva; de talán csak amolyan elszólás. Tükrözi az igazságot. Hiszen mintha egyre inkább a történésekből kiszorulva, oldalról figyelnénk mindazt, ami történik velünk és körülöttünk. Ágálunk ugyan, van még parlamenti képviseletünk, és a sajtó egy része is értünk perlekedik – a rossz dolgok azonban mégis megtörténnek. S mi csak figyeljük őket, értetlenül, s kicsit rémülten.

A privatizációt például. Hogy, állítólag, eladták a repülőteret. Tudom – nem a repülőteret, hanem a kezelési jogát. Értem én. Csak azért mondom, hogy állítólag, mert én például, amikor a kisközértben (Meinl, Match, vagy tudom is én, hogy hívják per pillanat…) a felvágottaknál rábökök az egyik sonkára, akkor az többnyire azt szokta jelenteni, hogy lemérik és a kasszánál fizetek; nem pedig azt, hogy az eladó bejelenti: választott a vevők közül, s a továbbiakban csak velem hajlandó tárgyalni a prágai sonka befektetésének kérdéséről.

Beszéljünk a lényegről.

Orbán Viktor is azt mondja: valami bűzlik a repülőtér eladása körül. Nem tudjuk, hogy mi, talán minden rendben van, talán van valami gikszer – meg kell vizsgálni. Alaposan, a nyilvánosság előtt. Orbán nem mondhat mást; tényszerűségre kell törekednie; de én, bizony, bevallom: nem nagyon keresnék itt valahol a részletekben megbújó gikszert. Mert már első polgári ránézésre is úgy bűzlik az egész, ahogy van. Még akkor is, ha egy majdani vizsgálat tranzakcionális szempontból mindent rendben talál majd. Morálisan nincs ez, és nem is lehet, rendben… Eladtuk valaminek a kezelési jogát – hetvenöt évre. Azért ennyi időre megvenni valamit sem kevés bátorság kell; különösen egy olyan térségben, ahol – az eladó ország (sic!; külön nem magyarázom…) miniszterelnöke szerint a nemzetiségi ellentétek bármikor véres konfliktusba torkollhatnak. Eladni viszont valamit, hetvenöt esztendőre, az annak a beismerése: a kormány nem hisz abban, hogy rövidebb idő alatt, akár csak fél évszázad során, eljutunk a vagyonosodó, és vagyontárgyait fejleszteni képes országok sorába. Háromnegyed évszázad… Mondjuk, holnap délelőtt kiviszünk egy másfél éves gyereket Ferihegyre, repülőgépeket nézegetni, és közben arról mesélünk neki: látod, mindazt, ami itt van, nekünk fejlesztik a brit bácsik. Nekem nősz nagyra, kisfiam, s nekünk nő nagyra ez a repülőtér… S a kisgyerek hetvenhat és fél évesen kiballag Ferihegyre, ellenőrizni a mesét…

Kíváncsi lennék: vajon mit talál?

Komolyan. Mert azért az is érdekelne: milyen valódi fejlesztésekre van kötelezve a vevő? Értem én, hogy ki akarja belőle venni a pénzét, s ezért bolond lesz nem korszerűsíteni; no de – háromnegyed évszázadról beszélünk. Ennyi idő alatt szinte minden technika tízszer-tizenötször leamortizálódik; a szerződésben van-e biztosíték arra, hogy lejártakor nem egy olyan repülőteret kapunk vissza, amilyet eladtunk? Mert még azt is elfogadom, hogy ma nem korszerű – de a kezelői jog tulajdonosa vajon érdekelt lesz abban, hogy az akkori kornak megfelelő színvonalra fejlesztve adja vissza? Hetvenöt év, polgártársak. Hetvenöt. Képzeljünk magunk elé egy egyébként lehetetlennek látszó helyzetet: mondjuk, 1930-ban, a gazdasági világválság idején, volt elég eszünk és tőkénk a bevásárlásra. Utána már csak a fasizmust, a világháborút, a hidegháborút, a kommunizmust és a Bokros-csomagot kell kibekkelnünk – aztán, lám, élünk s beszélünk, mint Fletó Hevesen. Mert ennyi hét és fél évtized. Ha bűzlik valami – hát ez. Valamit ennyi időre eladni egy nemzet vagyontárgyai közül – egyenlő az önfeladás beismerésével. Akkor erről kell beszélni, nyíltan, egyértelműen; cáfolni, ha tudjuk, az ország gyarmatosításáról keringő – ha kell: szélsőpolgári… - vádakat…

Amúgy, persze, guggolva is kibírjuk. S minden csak viszonyítás kérdése. Mert ennél lényegesen rövidebb – harmadannyi – ideig kell fizetnünk a most ünnepelt szegedi sztráda használatáért. Mert azért csak huszonöt évig fizetünk, évi huszonnégy milliárdot. Közel annyit perkálunk le érte, mint amennyiért eladtuk a repülőtér kezelési jogát.

Mi bűzlene ebben…?

S kinek?

Fordítsuk komolyra, illene most ide a szokásos fordulat; no de eddig is komolyan beszéltem. Ha az ingerültség dühös iróniájával is… Komolyan kérdezem: tényleg mindent rendben találtok? Ti, akik szélsőpolgárokról beszéltek. Akiket nem izgat az ikerdeficit növelésének állandósuló kockázata. Akik boldogan lubickoltok egy fáradó dumagép szolgálatában. Mert azért azon el kell tűnődnötök: Fletó – fárad. És ahogy fárad, lesz úgy egyre ingerültebb. Legutóbb, a parlamentben, már csak azt bírta kinyögni: juttassa el titkárságomra javaslatait az ellenzék. És hogy „már egy hete csak a körbetartozások megoldására gondolunk” magunk is. Két fontos elszólás egy amúgy kifejezetten fáradtan előadott replikából. Az egyik: a magyar miniszterelnök még csak véletlenül sem azt mondta, hogy nyújtsák be a parlament elé törvényjavaslataikat; nem. Juttassák el a titkárságomra. Mintha azt mondta volna ki: a fontos dolgokat ma is ugyanúgy kell elintézni, mint egykor, a Kádár-titkárságon. A másik: egy hete tűnődnek egy háromnegyed éve akut probléma megoldásán. Eddig valahogy nem jutott eszükbe…

Bár az is lehet: gondolkodtak ők, csak nem vettem észre. Rossz szögben állok. Valahogy mindennek a szélén.. Sebaj. Megyünk mi, hamarosan, közelebb is.      

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra