2005. december 17. szombat 17:32

 

Ölni holland báláspaplanért

 

Szabad-e szólni advent vasárnapján a háborúkról? Azt hiszem, igen. Mert hiába karácsonyodik körénk a világ ilyenkor, immáron kétezer esztendeje, a békét ezek a napok sem hozzák el. Csupán a bombázási szünetet. Már amikor elhozzák. Mert e gesztus eleganciája is valahogy kezdett már eltűnni a háborúk történetéből. És még mennyi elfogadható részlete annak, ami teljességében természetesen elfogadhatatlan. Valaha, a légicsaták kezdetén, úriember nem lőtt olyan ellenséges gépre, amelyen beragadt a fedélzeti fegyver závárzata. Ejtőernyővel ereszkedő katonára pedig végképp lehetetlen volt fegyvert emelni. Valaha, a légicsaták kezdetén, amikor az összecsapásokban sokáig győztes pilóta végül mégis életét vesztette, temetésén, a tisztelgő bajtársak fölött, megjelentek az ellenséges gépek is. Nem bombát – koszorút dobtak le…

Lapozatom az elrettentésnek szánt felvételeket Luciano Garibaldi könyvében (A háborúk százada), és a fentiekhez hasonló, talán kínos érzések kúsznak belém. Hová tűnt egy évszázad alatt a háborúk erkölcse? Igen, tudom, olyasmit kell nagyon határozottan kijelentenünk ilyenkor, hogy a háborúknak nincs is erkölcse; minden moralitást nélkülöz a szervezett gyilkolás. Mégis... Láthatóan változik a kevesebb, mint évtizedenként (mert ha jól áttekintjük az évszámokat, hogy mi mettől meddig tartott, akkor „kijön”, hogy a huszadik században mindössze három olyan évet találunk, amikor a világ valamely pontján ne lett volna háború) valahol lefotografált katonák tekintete, felkészültsége. A tekintet alatt azt értem: hol és hogyan keresi célpontját. A felkészültség alatt azt: hogyan pihen, mikor meri elengedni magát. És pontosan nyomon követhetjük, hogy a tekintet és a felkészültség szép lassan mindent átfog, mindenre kiteljesíti a gyilkolás démonát. Az a legszörnyűbb érzés, hogy a katonák „hozott anyagból” dolgoztak... Minél közömbösebb, kiégettebb, értékpusztítóbb, immorálisabb társadalomból érkeztek, annál könnyebben alkalmazkodtak ahhoz, hogy ne embert - és emberkéz alkotta értékeket - lássanak fegyvereik célkeresztjében, hanem elpusztítandó célpontot: templomot, gyermeket, múzeumot, kórházat akár. A valaha még humánus gesztusokat őrző ember a század közepére, s különösen annak harmadik harmadára, érzéketlen biofegyverré vált. Mert hiszen már nem is nagyon volt honnan kipróbált, értékálló, humanista, emberi gesztusokat hoznia... Öleddel ölsz majd, súgta valaha Sátán az asszonynak, és a jóslat beteljesedett.

A köttet vége felé szaporodnak a színes felvételek. Régi vita, hogy illő-e colorban láttatni a borzalmakat, no de be kell látnunk: egy égő olajmező, a kék háttér előtt fekete olajba fulladt kócsag, vagy nyomjelző lövedékek égi tűzijátéka; mindez mennyire snassz lenne fekete-fehérben? Már Leonardo Da Vinci is definiálta az Anghiraii csatához írt előtanulmányában: „.. .ha pedig valakinek a zuhanását fested, meg kell jelölnöd, hogy a véres sáron csúszott el, amivé a por lett. Ne legyen talpalatnyi hely, mely ne lenne beborítva véres lábnyomokkal.” Igen. Arra azért büszkék is lehetnénk, hogy a század végére a fotográfia technikai adottságai felnőttek a háborúk ábrázolásának kihívásaihoz. És hogy volt három olyan év is abban a században, amikor a világ valamely pontján nem öltek embert szervezetten, hivatalos politikai indokok alapján. Nézem advent hevesen lobogó gyertyának fényét asztalomon, és nem igazán értem buzgalmukat. Valahol kint, a pesti éjszakában, talán épp most vernek agyon valakit egy tépett, bélését vesztett, de valamelyes meleget még így is adó holland báláspaplanért.

Békeidőben.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra