2005. december 19. hétfő 23:29

 

Még tűnődnek rajta

 

Olvasom Kóka úr újabb egyoldalas fizetett hirdetését a baloldali napilapban, és kifejezett idegesség fog el. Neki, minden bizonnyal, nem ez a célja – de bár tévednék. Bár csak azért fizetné ki a hirdetési tarifák díját; ha ugyan kifizeti; hogy mi, ellenzékiek, ingerültek legyünk. De nem. Ő, vélhetően, azt is hiszi, amit propagál. Miniszterelnök főnökével egyetértésben. Aki néhány napja még azért kárhoztatta a magyar fiatalokat – nem elég mobilisak. Itthon akarnak boldogulni a szerencsétlenek… Kóka úr most azt is megmutatja: hogyan.

Ha egy fiatal nem talál megfelelő munkát, hozza létre saját cégét – ajánlja.

És példákat hoz fel. A Pesti Est alapítói egész fiatalok voltak, amikor belevágtak egy birodalom építésébe, mondja. (Most tekintsünk el a mondatban rejlő magyartalan pongyolaság kijavításától; vegyük tudomásul, hogy ezt a Népszabadság tudós szerkesztői sem szorgalmazták…). A tartalmi állításnál maradva: a Pesti Est „birodalmi” részei eléggé ingatag lábakon állnak; jelentősebb bővítési szándékaik sorra meghiúsultak; s azt pontosan és nyíltan, tényszerűen megalapozva leírni, hogy valójában miből élnek – egyet jelentene a mai magyar reklám- és hirdetés-piac szürke- és fekete-zónáinak feltárásával. Kóka úr második példája – Gerendai Károly. Aki létrehozta a Diákszigetet. Akinek ezért – ha valóban egy „önerősen” sikeresen vállalkozó – talán nem kellene évi több száz milliót „leperkálni” a legkülönfélébb minisztériumok és fővárosi önkormányzatok költségvetési kereteiből. Majd megemlíti Kóka úr Jaksity György brókert is – itt nem nyilatkozom. Nem értek a brókerügyekhez; legfeljebb azt furcsállom, hogy egy bankban pihenő kötvény árfolyam-változásai még annyira sem adókötelesek, mint a minimálbér. Mert az utóbbi ugyan jövedelem-adó mentességet élvez, no de járulékokat fizetünk utána; az árfolyam-nyereségek viszont adómentességet élveztek, egészen a legutóbbi időkig. A következő név Géresi Lászlóé, aki létrehozta a Hajtás Pajtás futárszolgálatot. Eredménye, Kóka szerint, hogy ma százharminc embert foglalkoztat. Tegyük hozzá: a kétmilliós Budapesten, ahol ezt a szolgáltatást korábban a posta is elvégezte; amikor még létezett a négy órán belüli – vagy akár még gyorsabb – házhoz szállítás fogalma. A recept, onnan nézve, egyszerű: zilálj össze egy szolgáltatási rendszert, tedd működés-képtelenné; az oldalvizében biztos feltűnnek majd a kis megoldások… Kiemelt vállalkozó még Schilling Árpád, a Krétakör színház alapítója és Kepets András, az Ulpius Kiadó igazgatója. A színházról annyit: Kókának vélhetően fogalma sincs arról, hogy a Krétakör társulatának tagjai iszonyúan boldogok lennének attól, ha egy évadban annyit kereshetnének, amennyit a Népszabadság keres – egyetlenegy hirdetésen. A könyvkiadás területéről pedig végképp nem beszélek…

A lényeg: Kóka úr a fenti listát tudja felhozni annak védelmében – ma elegendő egyetlen bátor gondolat ahhoz, hogy valaki sikeres fiatal vállalkozóvá váljon Magyarországon. Hozzátéve: „bár pörög a gazdaság, öt fiatalból csak négynek van megfelelő állása. Az ötödik éppen keres”. Talán állást – talán kapcsolatokat… Mert ez utóbbi a lényeg a gazdasági miniszter példáiban is. Mind a hat esetben. Hiszen valamennyiben ott szerepel az állam olykor már-már „karitatív” tevékenysége. Amely adómentességet biztosít olyan üzleti tevékenység folytatásához is, amelynek során több millió forintot, de nem ritkán ennek tízszeresét, százszorosát forgatják meg az üzleti partnerek. És olyan példákat láthatunk, a kulturális élet sikereiként elkönyvelve, amely példák pozitív gazdasági egyenlegének lételeme a közvetlen állami és a közvetve (csak alapítványokon keresztüli) ugyanolyan támogatások elnyerése.

Ami, ugye, roppant egyszerű…?

De – folytassuk egy másik kérdéssel. Mi történjen a középkorúakkal? Azokkal, akik Gyurcsány és a Heti hetes szerint sem elég mobilisak. Komolyan; elnéztem ezeket most vasárnap is. A művész urat, amint indignálódva kifejtette: nem is értem, például, az ózdi bányászokat. Vagy kohászokat – vagy kik vannak ott – mondta. Éveken át mondták nekik, hogy tök fölöslegesen és veszteségesen dolgoznak, előbb-utóbb meg fog szűnni a munkahelyük; hát miért nem csomagolnak össze, és mennek el, minden további nélkül, a Dunántúlra? Amerikában bezzeg sokkal egyszerűbb; ott, ha valakinek egyik napról a másikra megszűnik a munkahelye Los Angelesben, minden további nélkül elutazik egy másik államba. Ahol amúgy, hogy ne jöjjön zavarba, minden szolgáltatás – gyors-étterem, áruház, satöbbi – teljesen egyforma. Heten ott, a stúdióban, teljes eufóriába esve állították, hogy minden a lusta ózdi bányászon múlik. Mert elég lenne felkerekednie, ötezer-magával, és – mondjuk, Pápa – csak azzal fogadná őket: végre, hogy megjöttek; hol késtek eddig? Épp ötezer betöltetlen munkahelyünk és ugyanennyi eladatlan, olcsó lakásunk van. Ugyanannyit ér, amennyit az ózdi panelje. Hát komolyan beszélnek ezek?

Csak a rend kedvéért mondanám: a mai magyar – nem csak észak-magyarországi – középkorú kisvállalkozó átlag hatvan kilométeres körzetben keres alkalmi munkát. Hatvan-hetven kilométer per órás sebességgel „száguld” a sztrádán; egy öreg Zsigulival. Hajnali négykor kel, este tízkor zuhan ágyba. Nem politizál – épp eléggé „megbűnhődött” polgári körös fellángolása miatt. Mert ugyan mindenki tagadja a konkrét összefüggéseket; de valahogy épp akkor csappantak meg körzetében a munkalehetőségek… Az önkormányzati iskolát ugyan már a következő esztendőben is ő festhette ki – épp csak nem fő-, hanem alvállalkozóként… Újságot nem olvas, a hírekből annyit tud, amennyit a rádióban elmondanak; hiszi is, nem is. Pörög a gazdaság?

Hát annyira nem, mint a vízóra, legyint; s a gázóra állásáról nem is beszél. Örül az eddigi enyhe télnek; amoda is el tudta vállalni a csatorna bekötését. Sőt, Pesten is akadt munkája; ajtó-ablak mázolás, négy napig, az ottani ár feléért. De így is megérte. A lánya két év múlva végez egy főiskolán. A fia jövőre érettségizik. Hogy céget kellene alapítaniuk…?

Még tűnődnek rajta.

Tamási Orosz János         

 .

Vissza a kezdőlapra