2005. december 23. péntek 18:03

 

Selma Lagerlöf: A császár látomása

 

Abban az időben történt, midőn Augusztus volt a császár Rómában, és Heródes a király Jeruzsálemben. Történt pedig ekkor, hogy nagy, áhítatos csendű éjszaka borult a földre. Ez a legsötétebb éjszaka volt, melyet valaha megértek az emberek, kiknek úgy tűnt fel ez a koromsötétség, mintha az egész földet valami nagy, pinceszerű boltozat kupolája födné. Lehetetlen volt megkülönböztetni a szárazföldet a víztől, s még a legismertebb úton is alig lehetett eligazodni. Egyetlenegy fénysugár se jutott le a földre az égből.

Ezen a sötétséges éjszakán mély csönd és némaság uralkodott. A folyók csobogó folyása megszűnt, szellő sem mozdult... Még a nyárfa levele se rezzent meg. A tenger partján járóknak is észre kellett venniük, hogy a víz felszíne csendesen pihen, s a hullámok sem ütődnek a parthoz; ha az ember a pusztában járt, még a futóhomok suhogó zizzenését sem érezte lábai alatt; minden megdermedt, és mozdulatlanná lett ezen az éjszakán: a fű sem nőtt, a harmat sem hullott, sőt még a virágok sem illatoztak!

Ezen az éjszakán a vadállatok nem üvöltöttek, a kígyók nem haraptak, az ebek nem ugattak... és ami még ennél is szebb volt, a lelketlenek sem akarták megzavarni gonosz tettükkel ezen éjszaka szentségét; a tolvaj nem tudta felnyitni a zárakat... a gyilkos kéz nem ontott embervért. Éppen ezen az éjszakán Rómában egy kis csapat vonult le a császár palotájából, és a fórumon keresztül a Capitolium felé ment. Ugyanis néhány nappal ezelőtt azt kérdezte a szenátus a császártól: “Vajon nem volna-e kifogása az ellen, ha Rómának ezen a szent hegyén templomot emelnének a tiszteletére?" Augusztus császár nem adta meg erre azonnal az engedélyt; nem tudta ugyanis, hogy az istenek illőnek találják-e, hogy számára is templom emelkedjék, s azt felelte, majd valamelyik éjszaka megkérdezi efelől a saját védőszentjét. Azért ment most néhány hívétől kísérve, hogy a tervezett áldozatot bemutassa.

Augusztust, mivel már öreg volt, s a capitoliumi lépcsők hosszú sora elfárasztotta volna, hordszéken vitték fel, kezében tartotta a kalitkát, melyben az áldozatra szánt galambok voltak zárva. Sem pap, sem katona, sem szenátor nem kísérte, csupán néhány meghitt barátja volt vele. Fáklyavivők mentek legelől a mély sötétségben utat csinálni, utánuk a rabszolgák, hozva a háromlábú oltárt, szent késeket, szent tüzet és az áldozathoz szükséges többi kellékeket.

Útközben a császár nyájas vidámsággal beszélgetett híveivel, és ezért nem is vette észre az éjszaka csodálatos csendjét, némaságát.

 Csak midőn fölértek a Capitoliumra, és arra a térre léptek rá, ahová az új templomot szánták, jöttek annak tudatára, hogy valami csodálatosnak kellett történnie. Fenn a szikla csúcsán csodálatos jelenést láttak. Eleinte azt hitték, az, amit látnak, egy elszáradt öreg olajfa törzse; majd hogy talán Jupiter templomának egyik ősrégi szobra vándorol előttük a sziklán, de aztán látták, az alak nem más, mint az öreg Sibylla jósnő.

Olyan öreg, olyan megviselt, olyan szokatlanul nagy volt, amilyet még sohasem láttak. Valósággal rémületet keltő, ijesztő alak volt az öreg nő. Ha a császár nem lett volna velük, mindnyájan hazamenekültek volna félelmükben. “Ez az - suttogták egymásnak -, aki talán több évet számlál, mint ahány homokszem van a tengerparton. De vajon miért is jött ki barlangjából éppen ezen az éjszakán? Mit akarhat tudtára adni a császárnak és a birodalomnak ő, éppen ő, aki különben jóslatait mindig falevélre szokta felírni, mert tudja, a szél oda és ahhoz viszi el jósszavait, akinek szánta?" Annyira meg voltak illetődve, hogy bizonyára a földre borulnak homlokukkal, ha Sibylla csak egy mozdulatával is int feléjük.

Azonban oly némán ült helyén, mintha élet se lenne benne. Ott ült meghajolva a szikla szélén, egyik kezét szeme fölé tartva, bámult ki a messze éjszakába. Csak ült, s úgy képzelte, mintha hegyen-völgyön át a messze távolba vándorolna. Ő is csodát látott ezen az éjszakán...

Ekkor vette észre a császár és egész kísérete is, hogy milyen szokatlan mélységes sötét van. És minő csend! Minő némaság! Még csak a Tiberis tompán morajló folyását sem lehetett hallani. A levegő fojtó volt, izzadság verődött ki homlokukon, míg kezeik merevek és erőtlenek lettek. Azt gondolták, valami nagyszerűen borzasztó fog történni...

De az igazi okot egyik se sejtette közülük, s tétovázva mondták a császárnak, hogy ez előjel: “az egész természet viszafojtja lélegzetét, és úgy üdvözli az új Istent".

Biztatták Augusztust, siessen áldozatával, és azt mondogatták, az öreg Sibylla is valószínűleg azért hagyta el barlangját, hogy az ő védőszentjét üdvözölje megjelenésekor.

Ám valójában az agg Sibylla egy elragadó szépségű látomásban gyönyörködött, és nem is sejtette, hogy a császár a Capitoliumra érkezett; szelleme egy messze eső ország terein járt-kelt; úgy érezte, mintha egy nagy sivatagban vándorolt volna, a sötétségben minduntalan megbotlott, a lába előtt álló akadályok okát apró zsombékoknak gondolta. Lehajolt, hogy megtapintsa azokat... hát íme, nem zsombékok, bárányok voltak!... így vándorolt Sibylla képzeletben egy nagy juhnyáj között.

Egyszerre csak megpillantotta a puszta közepén égő pásztortüzet, s afelé igyekezett. A juhászok ott feküdtek, és mélyen aludtak a tűz körül; ott hevertek kampós botjaik is, melyekkel a nyájat védelmezik ragadozó vadállatok ellen. De nini! Vajon az apró, pislogó szemű, tömött farkú állatok, melyek halkan odalopódznak a tűzhöz, nem farkasok, sakálok? S a juhászok közül még sem dobja feléjük a botját egyik sem; a kutyák alusznak, a juhok nem nyugtalankodnak, s menekülnek a ragadozók közeléből, á vadállatok pedig nyugodtan hevernek le a férfiak mellé.

Ezt mind látta, átélte Sibylla, de mit sem látott abból, ami mellette, körülötte történt. Nem tudta, hogy elkészült az oltár, meggyújtották annak szent tüzet, s áldozati füst szállott fölfelé... a császár kinyitá a kalitka ajtaját, s kivette belőle az egyik galambot, hogy feláldozza; de keze oly erőtlen lett, nem bírta megtartani a szelíd madarat, s egy erős szárnycsapással szabad lett a galamb, és elszállt az éj sötétjébe.

Amint ez megtörtént, az udvar emberei dühösen pillantottak Sibylla felé, mert azt hitték, ő okozta ezt a szerencsétlenséget. Pedig tudhatták volna, hogy Sibylla most a pásztortűznél áll éppen, s egy halk énekre figyel, mely felhangzott a néma éjben. Hosszasan hallgatta, hallgatta, mígnem észrevette, az nem is a földről, hanem a mennyboltozatról jön alá. Fölnézett az égre, hol fényesen ragyogó alakokat látott kibontakozni a sötétből. A fényességet egy kis sereg angyal alkotá, mely nyájasan énekelve közeledett, s körös-körül röpködte a pusztát. Mialatt Sibylla az angyalok énekére figyelt, a császár újabb áldozathoz készült, megmosta kezét, gondosan letisztogatta az oltárt, s elővette a második galambot. Ám bármennyire erőlködött, hogy erősen megtartsa, mégis könnyedén csúszott ki kezéből, és sebesen röpülve szállt fel az átláthatatlan éjszakába.

Megijedt a császár. Térdre borult a puszta oltár előtt, s úgy imádkozott védőszentjéhez, kérve őt, adjon neki erőt annak a nagy szerencsétlenségnek kikerüléséhez, amelyet ez az éjszaka hirdet.

Mindebből azonban semmit se hallott és látott Sibylla, teljes szívével az angyalsereg dalát hallgatta, mely folyton erősödött, végre oly hangossá vált, hogy fölébreszté az alvó pásztorokat, akik felkönyököltek, és meglátták a ragyogó, ezüstszárnyú angyalokat, kik hosszú csapatban szálltak a sötétségben, mint a költöző madarak. Egyiknek lant vagy hegedű volt a kezében, másoknak citera és hárfa, és olyan vidáman, gyermeki, ártatlan gondtalansággal hangzott az énekük, mint a pacsirta dala. A pásztorok ezt hallva fölkerekedtek, s elbűvölten futottak a hegyi város felé, ahol laktak, hogy elbeszéljék a csodát... Keskeny, kanyargós ösvényen haladtak, az öreg jósnő pedig követte őket. Egyszerre nagy fényesség támadt a hegyen. Egy nagy, ragyogó csillag gyulladt föl az égbolton, s a város tornyai úgy tündököltek a csillag fényében, mintha ezüstből lennének. A repülő angyalsereg diadalkiáltással sietett oda, s a pásztorok is hosszú ugrásokkal rövidítették meg útjukat. Amint beérkeztek a városba, úgy látták, az angyalok serege a város kapujához közel fekvő istálló felett gyülekezik. Rozzant külsejű, szalmafedelű, puszta kövekből épült falakból álló szegényes épület volt az. Fölötte állt a ragyogó csillag; mind több és több angyal gyülekezett oda. Némelyek leültek a szalma tetőre, mások a hegyre vivő meredek ösvényre telepedtek le, vagy röpködve lebegtek a ház felett. Messze a magasban világos lett az égbolt a ragyogó angyalszárnyaktól.

Ugyanabban a pillanatban, midőn kigyúlt a csillag a hegyi városka felett, fölébredt az egész természet, mit a Capitoliumon lévők is azonnal észrevettek. Kellemes, édes szellő járta át az eget, jóleső illatok szálltak mindenfelé, a fák suttogtak, a megállt Tiberis megkezdte morajló folyását; a csillagok felragyogtak, és a hold ismét ott állt az égen, és bevilágította az egész mindenséget. A felhőből megjött a két galamb is, s a magasból lerepülve rászállt a császár vállára. Amint ez történt, Augusztus császár büszkén kelt föl a földről, barátai és rabszolgái pedig nyomban térdre borultak előtte, és kiáltották: “Salve Caesar! A védőszented íme, megnyilatkozott; te vagy az az isten, akinek templomot emelünk a Capitolium hegyén."

A hódolat, mellyel a boldog emberek a császárt üdvözölték, oly hangos volt, hogy az öreg Sibylla is fölébredt látomásából, és meghallotta azt. Fölkelt ülőhelyéből a szikla szélén, s a férfiak közé lépett. Olyan volt, mintha egy sötét felhő emelkedett volna ki a mélységből, és a hegy csúcsához közelednék. Rémületes volt vénségében. Ápolatlan haja fürtös csomóban csüngött le fejéről, tagjai görbék voltak, mint a fának kérge, sötét bőr takarta testét, teli ráncokkal.

Egyenesen a császár felé sietett, az egyik kezével megragadta karját, a másikkal pedig a távol keletre mutatott. “Láss!" - parancsolá; s a császárnak felnyíltak szemei, és látott. A láthatár föltárult előtte, és messze keletre ellátott. És vajon mit? Egy barna falú, szegényes istállót, s annak kinyílt ajtajában térdeplő pásztorokat; benn az istállóban egy fiatal anya térdelt kicsiny csecsemője előtt, aki ott feküdt a zizegő szalmán.

Ekkor Sibylla nagy, csontos ujjával odamutatott a szegény gyermek felé: “Ave, Caesar! - szólt gúnyosan kacagva. - Ott van az Isten, akinek templomot építenek majd a Capitolium hegyén!"

Augusztus, mint egy őrülttől, visszarettent tőle. Sibyllát azonban megszállta a hatalmas jóslási ihlet, homályos szeme fölragyogott, teste kiegyenesedett, keze az ég felé kitárva, oly tiszta, erős hangon kiáltott, hogy talán az egész világ meghallotta szavát. Kimondá a jósigét, melyet mintha a csillagokból olvasott volna ki:

“Itt, e hegyen a Világmegváltó temploma áll majd, Antikrisztus vagy Igaz! Élni fog ő örökké!"

E jóslat elmondása után Sibylla otthagyta a megrémült férfiakat, lassan lement a hegyről, és eltűnt.

Augusztus pedig másnap szigorúan megtiltotta a népnek, hogy templomot emeljenek neki a Capitoliumon. Ennek helyébe ő maga építtetett egy szentélyt az “Úrnak, a született istengyermeknek", és elnevezte azt az “Ég oltárának": Ara coelinek.

(ford. Leffler Béla)

 .

Vissza a kezdőlapra