2005. december 23. péntek 23:13

 

Heinrich Lützeler: A Szent Éj

 

Az evangélium jó hírt jelent. Ezt a művészet sehol sem fejezi ki olyan határozottsággal, mint a karácsonyéji képeken. A karácsonyéj titka mindent átfogó, nagy öröm kútforrása lesz a művészetben - olyan örömé, mely áthatja az angyalokat és embereket, sőt még az oktalan állatokat is.

A karácsonyéji képek alapja Lukács evangéliumának második fejezete. Ebből meríti a művészet az istállóbeli születést, az angyalok ujjongását és a pásztorok imádását. Ehhez csatlakozik Máté evangéliumának második fejezete, mely beszámol a napkeleti bölcsek utazásáró1. A művészet híven követte az evangéliumi elbeszélést; de miközben átélte mindazt, ami ott egyszerű szavakkal elmondatott és a jelenetet szemléltető módon igyekezett elképzelni, sok emberien meleg és mély értelmű vonással gazdagította azt. Mindezek együttvéve nem ferdítik el, és nem csökkentik az evangélium értelmét, hanem teljessé teszik. Az alkotó és továbbfejlesztő művészi képzelet törvénye éppen az volt, hogy a karácsonyéj eseményeit szorosan egybefonta a művész egyéni életével, és a művészt bensőséges közelségbe hozta a gyermek Jézus jászlához. A művészet a karácsonyi eseményt a távolbó1 a közelbe helyezi, hogy lángoló, hívó ereje még mélyebben ragadja meg szívünket. Mintha valamennyi művész ezt akarná mondani: a Karácsony ünnepe bennetek menjen végbe, hiszen a ti udvarotok, a ti szobátok Bethlehem! Mindenütt felcsendül az angyali üdvözlet, siessetek hát bölcsek és pásztorok, siessetek mindenütt erős hittel a Gyermek üdvözlésére.

A művészet tehát nem éri be a külső események elmondásával, számára sokkal fontosabb a születés misztériuma, melynek lényege, hogy Isten emberré lett, és így egybeolvadt a menny a földdel, az idő az örökkévalósággal. A festmény hol az isteni vonatkozást, hol az emberit hangsúlyozza; az angyal alakja olykor aránytalanul nagy, egész megjelenése égi küldetését hirdeti; máskor pedig a honi pázsiton, a várostorony közelében lép elénk, a középkori ember megszokott tartózkodási helyén, hogy fényben úszó alakja ebben a meghitt, hétköznapi környezetben, annál idegenszerűbb legyen. Az apostoli atyák nem győzik eléggé hangsúlyozni az égnek és földnek ezt a karácsonyéji közelségét; a Gyermek éppen úgy született, mint mi, éppen úgy érezte az éhséget és szomjúságot, mint mi, alávetette magát a halálnak, mintha csak ember volna, de mégis az egyetlen és igazi Isten - miként Leó Pápa mondja - fölséges és alacsony sorsú, erős és gyenge egy személyben.

Ilyen hatalmas eseménnyel szemben erőtlen minden szó, erőtlen az értelem. Ennek az emberi korlátozottságnak kifejezése az a mélységes csend, mely annyi karácsonyi képből árad felénk. Mária és József teljesen elcsendesedtek, magukba szálltak, mélységes hallgatásba merültek. A karácsonyi liturgia folyamán elhangzik ama vers a Bölcsesség könyvéből (18, 14 f.), hogy „amidőn minden, ami él, a csend kellős közepébe ért, és az éjszaka is elérte útja felét, a Te mindenható szavad, óh Uram, leszállt a mennyekből, felséges trónusodró1". A szent éj számos festményét áthatja a teremtésnek ez a nagy, áhítatos némasága.

És vajon mi az, ami ennyire el tudja hallgattatni az embereket és az egész világot? Csak egy gyermek, egy szegény kis gyermek, aki a földön vagy a jászolban fekszik. Meztelenségében és parányi voltában is tudtunkra adja, hogy Isten valóban "testté vált". De ez a Gyermek nem gyámoltalan; már ebben is elüt az emberi mértéktől: már ebben a korban sugárzik belőle a tudás és első - oly meghatóan félénk és gyöngéd - mozdulata már áldást oszt, és szeretetet áraszt. Így már zsenge kora is egész jövendő életének törvényét hirdeti. Testébő1 fénysugarak áradnak és ragyog tőle a hideg padló, mely fekhelyéül szolgál. Így forr egybe a kérlelhetetlen emberi sors az isteni világossággal.

A Gyermek misztériumában beteljesedik az emberiség misztériuma is; Isten fia emberré lett, vallja hálatelten és megindultan Athanázius, avégbő1 „hogy az emberi teremtmények részt vehessenek Isten életében". Mielőtt az ember engedett a gonosz csábításának, a paradicsomi kegyelem birtokában szabadon érintkezhetett az angyalokkal, kiktő1 szigorú határvonal választotta el később, amikor megszületett a bűn. De most - elérkezett a csodálatos kiengesztelődés órája. A Gyermek Jézust dicsőítő angyalok túláradó ujjongása magával ragadja az embereket is. Boldog elragadtatásban lebegnek az angyalok körben az istálló fölött, olajággal a kezükben. A béke jelképe ez, szinte egy új - immár elpusztíthatatlan - színpompás szivárványhíd, melynek íve ismét összeköti Istennel a földet. Ennek a békének a jegyében találkoznak angyalok és emberek a betlehemi istá1ló előtt egy új és kimondhatatlanul bensőséges baráti ölelkezésben. A Gyermekisten hozta létre ezt a találkozást. A jászolnál az imádás sokféleképpen megy végbe. Itt vannak mindenekelőtt a szülők, hiszen ők látták meg Őt először - Mária, kinek arca makulátlan tisztaság, lelke és egész lénye csupa nemesség - és József méltóságteljes egyszerűségében, törhetetlen hitével és lankadatlan gondosságával. Nem tudjuk, hogy a Gyermek miképpen jelent meg előttük, amikor megszületett. Nem valószínű, hogy abban a minden gyermeki mértéket túlhaladó fenségben és emberfölötti hatalomban, ahogy számos festő ábrázolta, hanem inkább egészen szerény emberi gyámoltalanságban, melynek megpillantása jobban próbára teszi a bizodalmat, és erősebb hitet kíván. Talán elfogta őket a gond és a magány érzése ebben az órában, hiszen szemük még nem foghatta fel az angyali fényt, mely eloszlatta volna szorongásukat. És mégis áthatotta őket valami belső fényesség, akárcsak az angyalokat, kik az imádat fénysugarait árasztották a mennyből a földre és a Gyermek köré. Isten színe előtt lebegő angyalok ők, Őt szolgálják tündöklő ruhában, aminőt a papok öltenek fel az ünnepi liturgiára. Val6ban liturgia ez is, az első nagy istentisztelet a jászol körül, ahol a boldog lelkek karénekre gyülekeznek a Gyermek Jézus köré.

Ehhez a hatalmas megrázó képhez báj is szegődik: az angyali imádathoz csatlakozik az állatok egyszerű kedvessége. A jámbor hit szerint ökör és szamár leheletükkel melengették a kisdedet e hideg éjszakán. Értelmes, szinte emberi szemmel tekintenek reá, mintha ennek az éjszakának egyedülá1ló és soha vissza nem térő élménye megrázkódtatná létük béklyóit, a lényüket körülzáró börtön falait. Mintha állati lényük elvarázsolt mélyéből, nehezen küszködve felcsillanna egy pillanatra a megértés szikrája, tompán és tétován, homályosan és bizonytalanul, hogy aztán ismét visszasüllyedjen a sötétségbe. A balga teremtmények eme jósága különleges jutalomban részesült: Isten elküldi az angyalát, hogy az ökörnek és szamárnak táplálékot vigyen.

A hallgatásba merült szülők, a suhogó angyalszárnyak, az állatok halk szuszogása és kérődzése csordultig megtöltötték a légkört a Gyermek körül e magányos éjszakán, melyre hangos emberi szóval, az álmélkodó pásztorok vidám topogása közben köszöntött be a reggel. A szeretet még szorosabbá fonódik a Gyermek körül. Az ember gyenge és gyarló képessége hogyan is tudná éreztetni, kifejezésre juttatni, ami ott történt? Szeretet és imádat... A festő élő vonalakban és színekben fejezi ezt ki, és egyformán magával ragadja a szülőket, angyalokat, pásztorokat és lángoló önfeledt odaadásba olvasztja őket. Az északi képen, amelyen a pásztorok nehéz léptekkel lassan topognak a hóban, az odaadás bizonyítéka halkabb, de azért nem kisebb benyomást keltő. A művészet meggyőző erővel ábrázolja, hogyan tesznek tanúságot a Gyermek mellett a nép egyszerű fiai és a bölcsek, a szegények és a gazdagok egyaránt. A finoman átszellemült vonások mellett felbukkan egy-egy durvább, bárgyú arc is. Az álmélkodás minden foka és a vérmérséklet minden fajtája kifejezésre talál: a heves kíváncsiság, védőn kiterjesztett karokban az apai szeretet, és szószegény, megfontolt, állhatatos imában az öregség. E1őször az egyszerű emberek bocsáttattak a Gyermek Jézus színe elé; nem volt ott szükség okosságra, hatalomra, vagy földi javakra. A pásztorok imádása éppen olyan kedves volt a Gyermeknek, mint az angyalok hódolata. Tömör és egyszerű Iényükbő1 fakadó érzéssel járulnak a pásztorok a Gyermek elé, tiszta hittel, mely az ima szárnyain emelkedik a magasba. Dudáikon muzsikálnak, hogy felvidítsák Őt, és csordultig telt szívük hangtalan örömének valahogy mégis kifejezést adjanak.

A pásztorok hódolatához csatlakozik a királyoké. Gazdag, nagy városokbó1 jönnek, kifinomult arcukon tudás és tapasztalat tükröződik, pazar pompa kíséri és veszi körül őket. Most ők is letérdelnek, és szemük egészen betelik a látvánnyal. Pillájukon még ott remeg a fájdalmas sóvárgás, hiszen számtalan napon és éjszakán át keresték az Istent, hogy meghozza lelkük békéjét. A béke most itt van végre, az áhítatos csend is mutatja. Még a királyok felületes kíváncsisággal érdeklődő kísérői is magukba szállnak a méltóságteljes csend hatása alatt. De íme, a hallgatag megilletődésbő1 szégyenlős és bátortalan mozdulat fakad a szereteté: az egyik király arcát a Gyermek Jézus lábacskáihoz nyugtatja, hódolattal és boldogsággal, e meghitt közelségben is tisztelettudón, tartózkodón és mégis lángoló hévvel. Egy másik király pedig leveszi fejéről a koronát, olyan beszédes mozdulattal, mely ennek a gesztusnak örökérvényű jelentőséget ad. Hiszen újra és újra meg fog történni és mindig látni fogjuk, hogy az emberi hatalom és méltóság jelei semmivé foszlanak e Gyermek előtt! A király egészen természetesnek tartja cselekedetét, pedig eddig még nem volt erre példa soha. Milyen tudatos a gyengéd mozdulat, mellyel a koronát érinti: meglátszik rajta, hogy a drága és finom ötvösmunkát értékeli és becsüli; de egyszerre ráeszmél arra, milyen keveset nyom a latban mindaz, amit emberi értelem és művészi ügyesség alkothat. Ebben a mozdulatban kifejezésre jut a felfogása mindazoknak, akik évezredeken át áldozatot hoztak - így ajánlja fel a hivő a Gyermeknek mindazt, ami legkedvesebb tulajdona, nem azért, hogy megfossza magát valamitő1, sőt inkább, hogy Istennek való teljes odaadásával gazdagabbnak érezze magát. Amikor a szív így túlárad a szeretettől, feltámadhat a vágy a művészben, vagy a kép megrendelőjében, hogy önmagát is ott láthassa a Gyermek közelében, amint hálás köszönetet mond neki. És így ölti fel a királyok arca más korokban élt emberek vonásait, férfiak és nők koruk ruházatában térdelnek áhítatos tisztelettel Isten anyja és az angyalok mellett.

Ez hát a karácsony jelentősége: ősi bűnök megbocsátása, ég és föld egymáshoz való közeledése, minden ember boldogsága a Gyermekben, a szeretet frigye Isten és teremtményei között. Így hirdeti ezt a művészet mindig új színekkel, meg-megújuló formában. Az emberrő1 való felfogása is más lett, mint az ókorban volt; az is megváltozott a Gyermek titokzatos lénye által.

 .

Vissza a kezdőlapra