Az álmoknak nem lehet határt szabni
Orbán Viktor miniszterelnök beszéde
2000. augusztus 20-án
Egy álommal kezdődött. Egy asszony álmával. Emese arról álmodott, hogy fia születik, aki nagy dolgokat visz majd véghez. Ez az, amiről álmodnak az anyák. A fiú megszületett. És mert mi, magyarok, szeretjük nevükön nevezni a dolgokat, az Álmos nevet kapta. Álmos élére állt népének, amely elvágyódott az ázsiai sztyeppékről. Ezért elindult, hogy új hazát keressen. És otthonra lelt a Kárpát-medencében. Így válnak az álmok valósággá.
Egy álommal kezdődött. Ezúttal egy férfi álmával. Ezer évvel ezelőtt élt egy férfi, itt, a Kárpát-medencében, aki hinni mert abban, hogy megszületik Európa szívében egy erős, gazdag, független, szabad európai ország. A magyarok országa. Ezt álmodta a szent király. A magyarok országa, melyet saját természetünkhöz és saját törvényeinkhez igazítunk, s így otthonunkká válhat. István az idegen népek gyűrűjében, a keleti és a nyugati világ határán országot, hazát alapított. Nem években gondolkodott, hanem nemzedékekben. Így kerülhette el, hogy foglyul ejtse álmát az idő. Az ő éleslátása és vasakarata nélkül ma talán csak porfelhő lennénk, amelyet egy hajdan nagy nemzet vert fel a történelem országútján. Elvégezte, amit rábízott a sors. És éppen bennünket, ma élőket választott az idő arra, hogy megérjük és ünneppé emeljük államunk alapításának ezeréves fordulóját, a magyar millenniumot.

Közös alkotás

Mert így válnak az álmok valósággá. Az ezeréves keresztény magyar állam a magyar nemzet közösségének nagy és maradandó alkotása. Közös alkotás, amely ezer esztendő összes nemzedékének, az ország összes valaha volt polgárának munkájából, harcából, szenvedéséből, kudarcából, sikeréből, reményéből és akarásából született. Közös alkotás, mindannyiunk tulajdona. Amikor István király emléke előtt fejet hajtunk, tisztelettel, hálával és elismeréssel emlékezünk meg mindazokról, akik harminchat emberöltőn át becsülettel tették a dolgukat. Aki mindig a hegytetőn áll, nem ismeri a feljutás örömét. Bennünket ez a veszély ritkán fenyegetett. A XX. század minket, magyarokat különösképpen megpróbált. Keserves és nagyképű század volt, s csaknem összetörte álmunk, Szent István nagy álmát. Elviseltünk kilenc rendszerváltást, túléltünk hat államformát, négy határrevíziót, három forradalmat, két világháborút, és kibírtuk, hogy háromszor léptek idegen csapatok az ország területére. Bizony „megnehezült az idők viharos járása felettünk”. De akinek nagy céljai vannak, azt még az ellenségei is útjára segítik. Mert amit túlélünk, erősebbé tesz bennünket. A magyar embert sokan korholták lomhának tűnő, késlekedő, álmodozó természetéért. De ezer évvel a csontjainkban nekünk már nincs okunk kapkodásra. Előnyei is vannak a magyar természet ráérős szemlélődésének, megfontolt kivárásainak, álmai mellett kitartó, konok természetének. Megtanultuk, ne fűzzünk törékeny reményeket a változó korszellemek könnyű divatjaihoz. „A por siet, a kő ráér.” Nagy, birodalomalkotó népek elviselhetik, hogy divatos eszmék bódulatában utat tévesszenek. De a magunkféle nemzetnek elegendő lehet egyetlen elhibázott lépés, egyetlen megszédülés, hogy függetlenségünk, szabadságunk, létezésünk végveszélybe jusson. Nekünk magyaroknak, a mélyebb hangokra, a tágabb összefüggésekre, a saját álmunkra kell figyelnünk. Súlyos leckék, pótolhatatlan veszteségek sorjáznak e tudás mögött. Csak az utolsó hatvan esztendőben több mint egymillió embert veszítettünk. A Don-kanyarban elesetteket, az elhurcolt zsidó honfitársainkat, a kitelepített német származásúakat, a „málenkij robotosokat”, s 1956 mártírjait és az elmenekült kétszázezer életerős, tehetséges magyart. Fájdalmas csapások ilyen sorozata más, talán népesebb nemzeteket is porba sújtott volna. Nem csoda, hogy Magyarországnak elege lett azokból az ebédmeghívásokból, ahol Magyarország volt az étel.

Kell érzés is,
szenvedély is

Nagy alkotásokat nem lehet hideg fejjel, papíron és körzővel kiszámítani. Az igazi remekmű nem is olyan tökéletes. De álom van benne. Kell érzés is, szenvedély is, odaadás és áradás is az alkotáshoz – így gondolta Márai. Igaza lehet. Papíron és mérnöki számítások szerint hideg fejjel kevesen jósoltak volna nekünk nagy jövőt a Kárpát-medencében. Mi most mégis itt állunk az új évezred küszöbén. Miénk a pillanat és miénk ez az esztendő, amelynek minden napja a mi közös ünnepünk. Miénk 2000. augusztus 20., a mi országunk ezredik évének legfényesebb napja. Ez a magasles, ahonnan évszázadok erdején tekintünk végig.

Gazdag és erős Magyarország

Ezer év erőt adó nyugalmával mondjuk: kell hogy legyen újra magyar álom. Egy gazdag és erős Magyarország. Egy nemzet Európa szívében, amelyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak a saját szájuk íze szerint. Egy sokasodó, erős, független, szabad Magyarország. A magyarok országa. Ami mindannyiunké. Az idegenbe szakadt és az anyaországban élő magyarok közös álma. Mindenkié, akinek megadatott, hogy Magyarországon szülessen. Mindenkié, akinek megadatott, hogy ehhez a nemzethez tartozzon. Tudja és érezze Magyarország minden polgára: csak együtt álmodhatunk nagyot. Mert senkit nem nélkülözhetünk. Mert mindenkire szükség van, és mert senki nincs, akinek álmáról lemondhatnánk. És érezze ezt Madéfalva minden székelye, csíki és gyimesi keresztalja, Kolozsvár összes magyar lelkű polgára, érezzék a Márai nyelvét őrzők Kassán, érezzék Kárpátalja sűrű sorsú magyarjai, és érezzék a háború dúlta Délvidék megszomorítottjai is. A gazdag és erős nemzetet velük együtt álmodjuk. Szent István álmában ők is benne vannak.

Mert az álmoknak nem lehet határt szabni.
 

Vissza a kezdőlapra