Egy kultúrát nem becsülő, érdekközpontú társadalomban kell küzdenünk
Magyarországon kevés szó esik a Fesztiválzenekar hangos nemzetközi sikereiről; annál több az együttes létfenntartó küzdelmeiről. Ez méltán keseríti el Fischer Ivánt is… „Miközben milliárdokat költenek az országimázs javítására, sorsára hagynak egy olyan zenekart, amely pártatlan megfigyelők szerint is évek óta kizárólag sikert, elismerést, erkölcsi és anyagi hasznot, megbecsülést hoz Magyarországnak. Ebben a helyzetben újabb meghívásokat nem is igen merek elfogadni” – mondta a Budapesti Fesztiválzenekar tomboló sikerrel zárult fellépése után, Londonban. Az együttes a brit főváros hagyományos nyári koncertsorozatán lépett fel, nyolcezer néző előtt.
- A londoni koncertet megelőzően egy skóciai rangos nemzetközi kulturális fesztiválon szerepeltek… Nehéz, ritkán hallható műveket választottak. Ez tudatos törekvése a zenekarnak?
- Lassan építjük a repertoárt, különösen a késői német-osztrák romantika korszakából, amely különlegesen nehéz. Két Bruckner-szimfóniát játszottunk a turnén, a ritkán hallható, Bruckner által később visszavont (és ezért szám nélküli) nulladikat, és a híresebb harmadikat. Évek óta foglalkozunk ezekkel a darabokkal, de például az ötödiket, nyolcadikat meg jó ideig nem merem elővenni. A legfontosabb szempont az, hogy egy magyar zenekar számára idegen stílust a Fesztiválzenekar fokozatosan, minden művet sokáig ízlelgetve sajátítson el. Ebből a zenetörténeti termésből előbb foglalkoztunk Mahlerrel és csak később, az utóbbi években Brucknerrel. Mahler ugyanis közelebb áll hozzánk, már népzenei gyökerei miatt is. Zenekari zenészek számára könnyebb is, hiszen Mahler kiváló karmester volt; teleírta a kottát zseniális előadási utasításokkal. Bruckner egészen más: kevés segítséget ad az egyes zenészeknek ahhoz, hogy megérezzék, mennyire fontos az ő szólamuk az egész építményben. Ezért az ő műveit lassabban tanuljuk. Külföldön sokszor kérnek tőlünk Kodályt, Bartókot, de szélesíteni kell a repertoárt. Évek alatt sikerült elérni, hogy ne csak a magyar zene specialistájának tekintsenek minket. Most ott tartunk, hogy Bartók mellett például Brucknert is játszunk a nagy fesztiválokon, és itthon is, külföldön is gyönyörű ritkaságokkal vegyítjük az ismert műveket.
- És a sikerek – annak egyedi pozitívumai mellett – úgyszólván megszokottak, hiszen a zenekar naptára több évre előre tele van rangos meghívásokkal, felkérésekkel.
- Hála Istennek. A turnék nagyon hasznosak, mert összekovácsolódik a csapat. Ilyenkor van leginkább alkalom arra, hogy csiszolgassuk az egyes művek nehezebb részleteit. Igazi eredménynek nem azt érzem, hogy meghívtak minket Salzburgba, Hollywoodba, Edinburghba, hanem azt, hogy valamennyi fesztiválra - kivétel nélkül - visszahívtak. Salzburgba jövő nyáron harmadszor megyünk. Sikerült a Fesztiválzenekart a nagy fesztiválok gyakori vendégévé tenni. Ez az eredmény messze túlhaladja azokat a reményeimet, amelyeket a zenekar 1992-es megalakulásához fűztem.
- Miközben egyelőre azt sem tudni, fennmarad-e. „A zenekar körül kialakult helyzet még nem érzékelhető a teljesítményükön, de a romlás nyilvánvalóvá válása már csak idő kérdése” – nyilatkozta ön, szintén a londoni koncert után…A laikus szemlélő úgy gondolná: a magyar fővárosnak legalább olyan fontos egy kiemelkedő komolyzenei műhely s – például - a kakaókoncertek, mint – mondjuk – a négyes metró…
- Egyáltalán
nem fontos nekik. Legyünk reálisak: Demszky és Atkári tökéletesen cserbenhagyták
a Fesztiválzenekart. Egyetlen szempont lebegett a szemük előtt: leszorítsák
támogatásunkat 200 millió Ft-ra és rákényszerítsenek egy új szerződés aláírására,
amelyben ezt elfogadjuk. Belekeveredtünk egy tőlünk független csatározásba,
amely az állam-főváros ellentétéről, a metróról és az intézmények finanszírozásáról
szólt. A zenekar, ugye, a Főváros vezetőit nem nagyon érdekli… Ha valóban
érdekelné őket, most nem néznék ölbe tett kézzel, ahogy a 800 millió Ft
állami támogatással rendelkező Nemzeti Filharmonikusok egyesével csábítgatják
át
embereinket.
- A nyár elején pedig arról szóltak a hírek, hogy a Fesztiválzenekar helyzete minden szempontból megoldódott. Mit is tartalmazott a konkrét megállapodás?
- Röviden fogalmazva: függetlenek lettünk, ezért viszont el kellett fogadnunk a támogatás csökkentését. Részletesebben: korábban fővárosi intézmény voltunk, és - mint minden színháznál - nálunk is a Főváros nevezte ki az igazgatót. Erről a Főváros lemondott és beleegyezett abba, hogy a zenekart egy politikától független alapítvány tartsa fenn, tehát politikusok soha többé nem nevezhetnek ki vezetőt a Fesztiválzenekarnál. Ez örvendetes eredmény és véget vetett a tavalyi viharoknak. Az érem másik oldala: bele kellett egyeznünk abba, hogy csak 200 millió Ft támogatást kapunk évente. Ebből állandó zenekar - nem tartható fenn. Én sem örültem annak, hogy ezt a megállapodást a Főváros propagandagépezete úgy állította be, mintha minden rózsás lenne. Erről ugyanis szó sincs.
- Ezt az – ezek szerint korántsem kielégítő – „megoldást” a Fővárosi Közgyűlés 2000. április hatodikai ülése előzte meg. Az arra készült előterjesztésből idézek egy mondatot: „… nyilvánvalóvá vált: a Főváros nem fogja megtenni, hogy a többi, igen nehéz körülmények között dolgozó intézménye rovására nyújtson a BFZ számára az Alapítvány által igényelt szintű támogatást.” Csak ezt a félmondatot olvasva látott esélyt – anno – a megegyezésre!?
- Az idézett mondat rávilágít a lényegre. A fővárosi intézmények valóban nehéz helyzetben vannak, mert Atkári, aki befektetésekre gyűjt, valamennyi intézmény költségvetését leszorította. A többi intézményvezető, akikkel mélyen együtt érzek, nem szólalhatnak meg, mert az ő kinevezésük meghosszabbításáról a Főváros dönt. Mi nem akartunk beleegyezni a romló feltételekbe, a minőség romlásába: megszólaltunk, utcára mentünk, nyílt leveleket írtunk. Nem az volt a célunk, hogy a többiek rovására támogassanak minket jobban. Azt szerettük volna elérni, hogy a Főváros ne csökkentse az 1992-ben elfogadott támogatás mértékét. Soha nem kértünk ennél többet! Jó megegyezésre akkor lett volna esély, ha a Főváros, felismerve a világsikerű Fesztiválzenekar hasznosságát, valahonnan előteremti a hiányzó 100 millió Ft-ot, és így helyreállítja az eredeti támogatást. Ezt azonban nem tették meg.
- Eddig nem említettük Kocsis Zoltán személyét. Lényegében az ő kiválása óta kerül egyre nehezebb helyzetbe a Fesztiválzenekar; miközben Kocsis megfelelő vezetői kvalitásait sokak szerint új együttese sem igazolta…
- Kocsist annak idején azért kellett elküldeni a Fesztiválzenekartól, mert bomlasztott, saját érdekeit a társulat fölé helyezte és visszaélt vezetői szerepével. Már megbántam, hogy 1996-ban diszkréten hallgattam azokról az incidensekről, amelyek az elbocsátást előidézték. Abban bíztam: ha távozik, nyugodtan dolgozhatunk. Most azonban Kocsis hatalmas állami támogatást kapott ahhoz a tervéhez, hogy lecserélje zenekara tagságát, és elsősorban a Fesztiválzenekarból csábít át zenészeket - hihetetlenül magas fizetésekkel. Nehéz ez ellen védekezni, mert nyolcvan ember között óhatatlanul van néhány olyan zenész, akik anyagiasabbak. Ők mennek át. Nagy kár, mert kiváló hangszeresekről van szó, akik szeretik a Fesztiválzenekar igényes munkáját. Lehetett volna bennük az igényes csapatszellemet is erősíteni, de sajnos, a csábítás éppen az anyagias érdekeket ébresztette fel bennük. Kocsis ezzel kapcsolatos nyilatkozatai is cinikusak. Idézem a szeptember 2-i Népszabadságból: „Nem törekszenek arra, hogy sokan jöjjenek át a Budapesti Fesztiválzenekartól, mert arra, mint komoly konkurensre, szüksége van az állami együttesnek." Ez a „nem törekvés” a gyakorlatban úgy nézett ki: Kocsis személyesen hívta fel az embereinket, hogy szerződjenek át. A „komoly konkurens" megfogalmazás is rendkívül groteszk, hiszen Kocsis zenekara négyszer annyi támogatást kap, mint a létéért küzdő „komoly konkurense".
- Mindemellett legyünk objektívek: a kultúra nehéz helyzetbe kerülése a korakapitalizmusát élő Magyarországon – tény. Miközben szinte minden hétre esik egy jelentős nemzetközi magyar siker, valamely művészeti ágban. De meddig lesznek elegendőek a sokszor egy-egy emberen múló erőfeszítések?
- Nem sokáig. De nem csupán nálunk – egész Kelet-Európában általános jelenség, hogy feltűnnek, majd elbuknak a fanatikus kezdeményezések. Mikhail Pletnyev megalapította az Orosz Nemzeti Zenekart, amely jelentős nemzetközi sikereket ért el. Most a zenészek lemondatták, mert nem tudott nekik elég pénzt szerezni. Valerij Gergiev még bírja, de minden napja azzal telik, hogy támogatókat szerezzen a Kirov Opera számára. Prágában kiváló zenekart alapított Jiri Belohlavek, de állami támogatást mégis a Cseh Filharmonikusok kapnak. Európa „hátsó udvarában” a sikeres társulatokat az államok-városok nem támogatják. Ennek egyetlen igazi oka van: az irigység. A sikeres kezdeményezések ellen összefog a szakma, amely ezer szállal kapcsolódik a politikához.
- Hadd legyek egy kicsit profán: a hatalom kultúrája, úgy tűnik, nem rendelkezik a kultúra benső hatalmával. Botrány botrányt követ majd minden művészeti ágban; ebben a közegben milyen ma – milyen lehet - egy művész közérzete?
- Küzdelmes. Aki nem harcol, nem művész. Egy kultúrát nem becsülő, érdekközpontú társadalomban kell küzdenünk – és kell küzdeni - azért, hogy a munka minőségét megőrizhessük. A konfliktushelyzet szinte folyamatos. Mondjak példákat? Atkári kijelenti: 200 millió van, több nincs. A zenész közli: ha nem kap magasabb fizetést, átmegy Kocsishoz. Igazgatónk azt mondja, vállaljuk el ezt a meghívást, mert nyereséget hoz. A szponzor arra kér, hogy játsszunk valami mást a zártkörű koncerten. De ha ez két különböző műsor, nem lesz elég idő a próbára. Ilyenkor kell harcolni. Nagyon szeretnék békés, nyugodt alkotóéletet élni. Erre most, itt, nincs lehetőség.
- Hűvös tavasz után – forró ősz? Lesz-e újra sztrájkhangulat a fesztiválzenekarnál; akar-e ismét emigrálni a hazai pódiumokról Fischer Iván?
- Attól függ, mi történik. Tavaly azért sztrájkoltunk, mert a Főváros nem fizette ki zenészeink bérét. Tavasszal azért jelentettem be, hogy abbahagyom, mert a javaslatunk ellenére kinevezett igazgatóval nem lehetett együttműködni. Nem tudtam megtervezni és meghirdetni a jövő szezont. Ezután megszületett a megállapodás; függetlenek lettünk és a zenészek aláírták, hogy velem szeretnének tovább dolgozni. A közönség az utolsónak szánt koncerten ezt ezerötszáz aláírással támogatta. Nagyon kemény szívűnek kellene ahhoz lenni, hogy ezek után ne jöjjek vissza. Most viszont itt van ez a Kocsis-Edvi akció: a zenészek átcsábítása. Nincs kürtszólamunk. Nem tudom, hat hét múlva milyen kürtösökkel fogjuk megnyitni a Pekingi Fesztivált; pedig ezt a koncertet egész Kínában közvetíti a televízió. Kiri te Kanawa lesz a szólista, neki is nehéz lesz megmagyarázni, hogy azért nincsenek itt a kürtösök, mert átmentek ahhoz a zenekarhoz, amely négyszeres támogatást kap. Ilyenkor a szólisták azt szoktak kérdezni: „De hát maguk hallatlanul sikeresek, ennek bizonyára örül a magyar kormány?” Magam sem értem néha, miért csinálom ezt az őrületet, miért dolgozom azon, hogy egy magyar zenekar nyissa meg Kína legnagyobb fesztiválját, miközben itthon folyamatosan akadályozzák a munkámat…
- Ön most három évre Lyonba szerződik… Bartók írta 1945-ben egy barátjának: „Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg…”
- Nem szerződtem Lyonba, hanem párhuzamosan vezetem majd a Lyoni Operát és a Budapesti Fesztiválzenekart. De ha akarja, azzal egyetértek, hogy csökkentettem hazai jelenlétemet, hiszen arra kényszerültünk, hogy pénzhiány miatt itthon kevesebb koncertet tartsunk. Itthon lenni – végleg…? 1992-ben hatalmas lelkesedéssel láttam munkához. Úgy ereztem, az a feladatom, hogy felvirágoztassam Budapest hangversenyéletet és nemzetközi zenei jelentőségét. Alapítottam nyári barokk fesztivált, kakaókoncerteket, a szegényebbek számára egyforintos koncerteket, kineveltem egy világszínvonalú magyar zenekart, amelyet, mint Budapest és Magyarország kulturális nagykövetét ünnepelték valamennyi kontinensen. Magyarországra hoztam a világ egyik legnagyobb lemezcégét, és egy magyar zenekarral díjak sorozatát nyertük el. Ezt az építményt most hazai politikusaink szét akarják zúzni. Atkári azért, hogy ne kerüljön többe 200 millió Ft-nál, Rockenbauer Zoltán azért, hogy ne mi legyünk a „nagy magyar zenekar", hanem a másik, amely (bár hatvan százaléka nem megfelelő, de) „nemzeti alapintézmény". Hát nem volt igazam, amikor a hazai politikusokat kulturális bűnözőknek neveztem? Jó, elismerem, indulatos vélemény, és így, summásan, kissé túlzás. Én örülnék legjobban, ha kiderülne, tévedtem, és mégis felbukkanna egy hazai politikus, aki értékeli és támogatja munkánkat. Addig is, csináljuk tovább a koncerteket. Teljes lelkesedéssel. Manilában azt kérték, játsszuk el a magyar himnuszt. El fogjuk játszani. Uralkodok majd magamon; nem fogom megmondani a manilaiaknak, hogy mi Magyarországon nem „T”-ámogatott, hanem „T"-űrt zenekar vagyunk.
Vissza
a kezdőlapra