2006. január 26. csütörtök 23:17

 

Advent Teréz anyával

 

Egy kicsit az adventet is köszöntötte a Kiálts a szeretetért hétvégi bemutatója; Kocsák Tibor és Miklós Tibor új musicalje. A Rock Színháznak ez év őszétől otthont adó Pataky Művelődési Házban egy különös darabot nézhettem; első reakcióm az volt róla: talán még sohasem láttam olyan darabot, amely két egymással ennyire ellentétes felvonásból állt…

Ez egy tündérmese, gondoltam magamban az első felvonás végéig, minden drámai felütés ellenére. Teréz nővér küzdelme azért a látottaknál sokkal nehezebb volt, amíg Teréz anyává válhatott. Mert az ember eredendően arra van szocializálódva, hogy úgy gondolkodjon: a szeretet útja sokkal rögösebb egy tündérmesénél. Amelyben valahogy minden túl egyszerűen alakul. Egy haldokló hever az út szélén, s Teréz nővér kérésére az addig közömbösen továbblépő emberek közül az első megszólított hajlandó kordéjára tenni a beteget, és a kórházba vinni. A nővér, bár először azt mondja, nincs hely, de később megadja magát a szelíd várakozásnak; orvost és ágyat kerít. Az egyházi elöljáróság engedélyei halogatásával is segíti Teréz nővért, hiszen csak erősítik benne a kitartást; majd, hogy tanítványait megtartsák az egyháznak, inkább engedélyezik egy új rend alapítását számára. Mondom: valahogy olyan meseszép egyszerűséggel történik minden; látjuk a drámát, de ott van egy ember, aki szinte mindenkit a szeretet bűvkörébe von. Mert az emberek, végső soron, jók; miért ne segítenének, amikor valaki megmondja nekik: hogyan kell ezt cselekedniük?

A második felvonás viszont, úgy, ahogy volt, torkon ragadta az embert. Holott akkor sem történt, lényegében, semmi újabb a tündérmeséhez képest. Ha csak az nem, hogy a szeretet további segítségért és szeretetért kiáltott, megrendítően; s ekkor már szinte mindenki átélte, átélhette ezt a megrendültséget. Felejthetetlen dalok sorozatából áll a második rész; katarzisok babérligetté való összekapaszkodásáig. De mondhatnék tündérkertet is; amelyben a legnagyobb borzalom is úgy érint meg, hogy nemesebbé tesz. Ha nem térsz ki előle, hanem segíteni próbálsz. Emberként az emberen. Aki lehet, hogy nem abban az Istenben hisz, akiben te; s mindennél nagyobb benne a gyűlölet; és lehet, hogy már nem is hisz semmiben, csak a túlélésben. De – ember. Értened és szeretned kell őt. Akkor is, ha tudod: nem fog megváltozni. Mert azért küzd, hogy legyőzzön téged, majd azért, hogy mindenkivel ugyanezt tehesse, s végül már azért fog minden eszközt harcba küldeni, hogy ellenséget találhasson magának. Mert amíg van ki ellen küzdenie, addig nem kell önmagától megkérdeznie: ki vagyok? Láttál-e engem?

Sokan vallják: talán nem volt embertelenebb század a huszadiknál. Mert sok véres kort láttunk történelmünkben, az évezredek során, de azok valahogy sohasem vonták uralmuk alá a földkerekséget; nem osztották két egyformán rossz ideológia hadseregére az emberiséget. Valamilyen kiút mindig volt – legalábbis ezt mondatja velünk a visszatekintés illúziója. S lehet: valóban a huszadik volt a legkegyetlenebb század. Mert, mint az úrfelmutatás, lépett elénk annak utolsó évtizedeire két még életében szentté vált mennyei karizmájú ember: Karol Wojtyla és Agnese Gonxha Bojaxhiu. II. János Pál és Teréz anya. Az élet fenségének és tiszteletének,  védelmének és szeretetének valódi reményt adó boldogjai ők; akik egy valóban nehéz kor végén mutatták meg az öröktől fogva egyetlen járható út mélységeit és távlatait. Amely út, végül is, valóban pofonegyszerű. És olyan, mint egy tündérmese. Megélhető boldogsággal jár. Csak azt kell elhinnünk róla, hogy valóban járható.

Csak ennyit. Kezdjük akár ma, advent első napján. 

Tamási Orosz János      

 .

Vissza a kezdőlapra