2005. december 06. kedd 21:11

 

Határtalan optimizmus volt az elején

Bozóki állítja: semmit sem tiltott be Brüsszelben…

 

Az egyik ideológia választása, vagy személyes motiváció? Kinevezése után háromnegyed évvel talán már nem így kellene kezdeni Bozóki Andrással a beszélgetést; mégsem tudom megállni. Mert mostanában egyébként is érdekes mondatokat olvashattunk. Egy politológus azt jósolta, még Gyurcsány Ferenc közvetlen politikai karrierje előtt, hogy 2006-ban Orbán Viktor és őközötte fog minden eldőlni. S idéznek egy 1989-es riportfilmet, amelyben Orbán kijelentette: a KISZ vezetői közül csak Gyurcsányra kell odafigyelni. Akkor Bozóki András még az ő politikai küzdőtársa volt; ma viszont miniszteri tagja Gyurcsány kabinetjének. De miért? Az egyik ideológia választása, vagy személyes motiváció…?

- Így megfogalmazva – valóban egy nagyon érdekes kérdés. Mert talán én vagyok az egyetlen politikus Magyarországon, aki valóban mindkettőjükkel dolgozott együtt; aki Orbánnak és Gyurcsánynak is tanácsadója volt. S közte kihagytam tíz évet; mással ezt az együttműködést nem tudtam volna elképzelni. Sem Horn Gyulával, sem Medgyessy Péterrel. Nekem az az Orbán Viktor, aki ’88–’89–’90-ben a magyar politikai életben szerepelt, elsöprő lendületű, magával ragadó, igazán példamutató politikus volt. Úgy gondoltam, hogy a helyes oldalon áll; a rendszerváltásért küzdve - fantasztikus munkát végzett. Nagyon nagy hatású volt az a beszéde, például, a Hősök terén, ’89 júniusában. De nagyon messze kerültünk egymástól; én ’93-ban kiléptem a FIDESZ-ből, nem is akartam parlamenti képviselő lenni. Ám azt egy pillanatig nem fogom letagadni, hogy azokban az években ő egy emelkedő csillaga volt a magyar politikának. Oda kellett rá figyelni. És Antall Józsefre is, egyébként. Ám az értékei megváltoztak, de az én értékeim ugyanazok maradtak. Mindig is egy baloldali érzelmű, szociál-liberális ember voltam: tehát, ha középen vágjuk ketté a dolgot, akkor én a baloldalhoz tartozom, és nem a jobboldalhoz. Orbán viszont átment a jobboldalra. Ettől kezdve számomra hiteltelenebbé is vált; politikailag megöregedett, lelassult… Bár ez egy nehéz szakma; kívülről úgy tűnhet, hogy könnyű, de most, hogy belül vagyok, látom, hogy nagyon nehéz, tíz-tizenöt éven keresztül, hitelesnek maradni. Szerintem Orbán nem maradt hiteles. Ahogy egyre többen mondják: a szélkakas-politizálás jellemzi. A szememben egy nagyon tehetséges ember, sok mindent kihozott magából, Magyarország miniszterelnöke lett, akár még újra is az lehet - de soha nem fogja már azt a szintet hozni, mint amit akkor tudott. Számomra.

- De Gyurcsány, az ön szemében, az maradt, aki volt?

- Gyurcsány akkor is tehetséges volt, de akkor - a rossz oldalon állt. S én nem az embereket követem, hanem azt, hogy ki milyen értékeket képvisel, milyen színvonalon tudja azokat megjeleníteni. S úgy gondolom, hogy ezt a hitelességet, ezt a lendületet, ezt a színvonalat Orbán és Gyurcsány tudta hozni. Nagyon hiteles volt Antall József is; ha a betegsége megengedte volna neki, hogy befejezze a ciklust, talán jobban ki tudott volna teljesedni. Tehát, ismétlem, az akkori Gyurcsány, azt gondolom, a rossz oldalon állt; de azóta eltelt több mint tíz esztendő. Néhány éve Gyurcsány cikkeire egyfajta nóvumként figyeltem föl, majd a 2002-es kampány után egyértelművé vált számomra, hogy Orbánnak - adott esetben - semmi sem lesz drága azért, hogy megtartsa a hatalmat. És ez nem volt nekem szimpatikus. Úgy gondoltam, nagyon fontos, hogy ez a tehetséges, de egyre veszélyesebb ember ne kerülhessen vissza a hatalomba. Ezért vállaltam el a kormánytagságot: a Gyurcsány Ferenc vezette kormányban látom azt az esélyt, hogy ez legyen az a - ’90 óta tartó folyamatot megtörő - kormány, amelyik nem veszít választást. Mert eddig minden kormány elveszítette. Azt gondoltam, a felkérést követően, magamban, hogy: na, ez egy igazi kihívás. Egy olyan kormányhoz csatlakozni, amelyik elsőként nyer választást - kormánypozícióból. Igen – ma, úgy gondolom, Gyurcsány Ferenc hordozza azt a szikrát, ami ugyanaz a tehetség, ugyanaz a húzóerő, és az értékei a helyén vannak. Nem tudom, hogy mi lesz belőle tíz év múlva, őszintén megmondom, de most ugyanazt a tehetséget, szikrát és fáradhatatlanságot látom benne, mint tizenöt évvel ezelőtt Orbán Viktorban.

- S hogy látja: mindvégig elsősorban politikai ambíciók motiválták?

- Persze. Szerintem ő mindig politikus akart lenni, és politikusként jobb is, csak hát ő – ahogy már mondtam - a rossz oldalon állt ’89-ben. Akkor és ott kisodródott a pályáról, mert a rendszerváltással szemben ő azt mondta, hogy a FIDESZ politikai elszigetelését kell és szabad megpróbálni; mások pedig azt vallották, hogy rendőri kérdést kell csinálni belőle. A politikai elszigetelés, az azt mondja, hogy politikai harcot kell vívni; az ellenfelet párbeszédben legyőzni. Ez az üzletemberség, hát, őneki egy kiút lett; ez mutatja, hogy tehetséges ember. Mert az vagy, mondják, ha az élet átvisz egy másik pályára, s ott is meg tudod állni a helyed… Én nem tudom, hogy milyen tőkéket, kapcsolatokat mozgósított, de hát volt más KISZ vezető is, aki nagyon előnyös starthelyzetből indult, s ők most nem szerepelnek olyan jól a gazdasági életben. Tehát itt kellett valamifajta tehetség is…Lezárva, végül, ezt a történetet: azt mondom, hogy ez tényleg egy érdekes helyzet az életemben; nem nagyon tudok másról, aki mind a két, jelenleg a miniszterelnöki székért harcoló vezető politikus közvetlen közelében dolgozott volna. És én ezt, a magam részéről, egyáltalán nem tartom se köpönyegforgatásnak, se árulásnak. Mert Orbán Viktor változott meg, és nem én.

- Ahogy a kulturális élet képe is változott ön előtt – hogy egy nagy ugrással a jelenbe kanyarodjunk. Mert úgy gondolom, hogy akkor, amikor felkérték, még nem látott ennyire mélyen a belső problémákra.

- Azt láttam, korábban, hogy számos sikeres terület van. Amit Rockenbauer, aztán Görgey s Hiller kiharcolt, ugye. Rockenbauerék idejében kistafírozták az operát, Görgey és Hiller alatt megszületett a filmtörvény, az anyanyelv-pályázat; voltak tehát sikerágazatok. Láttam, hogy vannak ezek a nagy kiállítások, amelyek tömegeket vonzanak, és úgy gondoltam: az én feladatom az lesz, hogy a közkultúrát, a közösségi kultúrát, azokat, akik ebből a látványos, csillogó kistafírozásból kimaradtak, azokat támogassam. Egyrészt azért, mert szociológusként úgy gondolom, meg demokrataként is, hogy nem lehetnek első és másodrangú állampolgárok, a kultúrához való hozzáférés terén sem. Ezért jött ez az esélyteremtés, a vidékfejlesztés, a közösségi kultúra támogatása; ami megjelenik a közkincsprogramban, és a PANKKK programban. Nem arról van szó ebben, hogy milyen zenei stílust preferáljunk, hanem arról hogy odamegyünk vidékre, és ott, helyben adunk pénzt egy klubnak. Hogy az most világzene, jazz, vagy rock, mindegy; az a lényeg, hogy ott, helyben teremtsünk, vagy tartsunk életben - közösségeket. Tehát ez egy vidéki közösségfejlesztő program, a kultúra révén. Azt gondoltam, visszakanyarodva a felkérésem előtti időre, hogy van néhány nagy terület, amely rendben van, viszont riasztó egyenlőtlenségek vannak. És gondoltam: ezen segíteni kell. S hogy vannak olyan kezdeményezések, amelyek nem kapnak kellő teret. Gondoltam a Trafóra, A38-ra, a Gödörre, a Tűzraktárra; az alternatív művészi kezdeményezésekre. Sok ilyen van. Akiket kötelességünk támogatni; akik most indulnak, a tehetségük csillogó, kortársművészek, kortársalkotók, és nincsenek még se annyira elismerve, mint mondjuk a – mindenki által elismert és csodált – Törőcsik Mari. Tehát ők is jelenjenek meg.

- Majd, gondolom, szembesült a kasszával és az elosztási rendszerrel…

- Valahogy így… Szóval - esély, alternatíva. Ezt írtam meg Kiáltványomban is. De azt, hogy konkrétan a politikai viszonyok változása milyen gazdasági nehézségeket okozott és okoz, ezt persze - nem láttam előre. Nem is láthattam; az a bizonyos maradványképzés is egy kormányzati döntés volt - minden minisztériumot érintett. Ezt persze én úgy éltem meg, mint olyasmi, amiért nem én vagyok a hibás, hiszen nem én okoztam: egy államháztartási hiány-helyzet állt elő, amelyet korrigálni kellett, és a közteherviselés elve alapján, bizony, a kultúra területeit is érintette. Meg az egészségügyet, a honvédelmet, a szociális tárcát egyaránt. Úgyhogy, ha úgy veszi, erre – természetesen - nem voltam felkészítve, és felkészülve. Arra föl voltam készülve, hogy nehéz döntések lesznek; sorozatban kell személyi döntéseket, anyagi döntéseket, intézményi döntéseket hozni, de én úgy vagyok, az anyukám is úgy nevelt, hogy döntéseidért, kisfiam, vállald a felelősséget. Amit nehéz volt megtanulni, az a sajátosság: a politikában nemcsak a saját döntésemért kell a felelősséget vállalni, hanem mások döntéseiért is. Kerülhetek olyan helyzetbe, hogy én vállalom a felelősséget, esetleg, nem a saját döntésemért. De hát ez egy ilyen dolog…

- Nem könnyű; különösen így. Egy cikluson belül harmadikként érkezni egy tárca élére.

- Hát igen, ez egy másik rész; tényleg csak a pénzügyminiszterek gyors változásával vethető össze a kulturális tárca irányítása... Ott is három miniszter volt, meg itt is. De nem gondolom, hogy az elődeim rossz döntéseket hoztak volna. Sokat, ami elkezdődött, örömmel folytattam. - Azt gondolom: mégsem volt minden zökkenőmentes. Említette, hogy kistafírozták az Operaházat; ahol, az évadnyitó társulati ülésen, kifütyülték önt. De az említett filmtörvény kapcsán is voltak, már önhöz címzett tiltakozások; s a maradványképzések utáni tiltakozó levelekről sem hallgathatunk.

- Ez utóbbiról már beszéltem; de azonnal visszatérek rá. A Mozgókép Közalapítvány pedig független tőlem: oda a minisztérium egy embert delegál, és van huszonhat tag; persze, elismerem, hogy korrigálni kellett annak rendszerén is. De kanyarodjunk vissza… Ha visszanézünk erre a ciklusra, akkor azt látjuk, hogy valamilyen határtalan optimizmus volt az elején. Ez a kétszer száz napos programban meg is jelent; a Medgyessy-kormány mézesheteiben. Hogy be fogunk lépni az Európai Unióba, s onnantól kezdve dől majd a pénz;  Nyugat-Európában az átmeneti stagnálás után megindul a gazdasági fejlődés, és a mi fő gazdasági partnereink, a németek, majd húzzák maguk után az egész régiót. Tudom, mert viszonylag közelről kísértem figyelemmel, hogy mennyire optimista volt az akkori miniszterelnök; már ráállt az ország egy egyenes vonalú, egyenletes gazdasági fejlődésre, be lehet ígérni olyan dolgokat, amelyekre ma még nincs fedezet, mert holnap lesz rá. Például filmtörvényt, amelyre azt mondták, hogy most hat milliárd, jövőre nyolc milliárd, aztán tíz milliárd, szóval ilyen exponenciálisan gyarapodik. Ha ezt tíz évre kivetítjük, akkor nem is tudom, de húszvalahány milliárdra rúgna… Szóval, utólag visszanézve, ez egy picit túl optimista dolog volt. Ugyanez jelentkezett az Operaháznál: Rockenbauer átutalta azt a rengeteg pénzt, megemelte a támogatást, másfél milliárdos volt az Operaház költségvetése öt-hat évvel ezelőtt – s Rockenbauerék alatt fölment hat milliárdra. De ő ezt egy strukturális reformhoz kötötte - amely nem valósult meg. Visszajött a Szinetár-féle társaság, s akkor ezt az emelést beépítették a művészek alapbérébe. Onnantól kezdve már nem a változásra ment a pénz, hanem a bérek kifizetésére. Azt láttuk tavasszal, hogy nagyon gyorsan mennek a kifizetések: az Operaház júniusra elköltötte az éves költségvetésének kilencven százalékát. Gyakorlatilag összedőlt volna az egész, ha nem csinálunk valamit. Béreket nem lehetett volna kifizetni; előadások maradtak volna el. Kényszerhelyzet volt, hogy valamit változtatni kell. Beszéltünk erről az akkori igazgatóval, és ő azt mondta, már nem fog élére állni egy olyan kurzusnak, amelyik szembe megy az ő saját korábbi színházvezetési politikájával. Inkább elegánsan visszavonul. Megállapodtunk a közös megegyezésen nyugvó elváláson, s kiírtuk a pályázatot.

- Amelynek a vége a szóban forgó füttyszó lett…

- Természetesen engem is kifütyültek, nem tagadom, de akkor egy egzisztenciális félelemről volt szó. Attól féltek, hogy jelentős elbocsátások lesznek, mint ahogy ezt már Szinetár is megígérte elődömnek, Hiller Istvánnak, de nem hajtotta végre. A Scálában 7–800 fővel dolgoznak, nálunk 1200-zal, tehát minden számítás szerint racionális döntés volt egy picit karcsúsítani az Operaházat - de hát ez érdekeket sért. Pedig nem az a jó politika, amelyik mindig elmegy a konfliktusok mellett, csak minden maradjon úgy, ahogy van. Hanem az, amelyik akar, és képes megfelelő döntéseket hozni. Amikor van egy jó irány, amelyről a kormányzat meg van győződve; és a száz lépés programja is erről szól, hogy átláthatóbbá, tisztábbá, ellenőrizhetőbbé kell tenni a rendszert; nos, ha ebben van egy monopolhelyzetű állami intézmény, ahol átláthatatlanok a gazdasági viszonyok, akkor ezt át kell világítani, és ennek megfelelően megtenni a szükséges lépéseket. Ezek nem népszerű dolgok, természetesen, de hát sajnos, a demokratikus politika nem mindig a népszerűség hajhászásáról szól. Vannak olyan helyzetek, amikor nekem azoknak az embereknek a pénzét is védenem kell, akik soha nem mennek operaelőadásra; azt sem tudják, mi az az opera, de az ő adópénzükből is fizetjük az operát. Ők nyugodtan kérdezhetik azt, hogy miért kap az opera, egyedül, több pénzt, mint az összes vidéki könyvtár és levéltár, együttvéve. De én nem akarok ilyen populista hangokat; szembeállítani a vidéki művelődési házakat az operával. Mind a kettőre szükség van; az utóbbi egy nagy tradíciójú épület és intézmény, kiváló énekkar, zenekar, táncosok, énekesek; tehát a legkevésbé sem akarom szembeállítani a vidékkel, de ettől még megkérdezik a választók, hogy akkor miért is egyetlen intézménybe adjuk a pénzt, és miért nem terítjük szét demokratikusabban? Igen, kifütyültek, de ez Tony Blairrel, Clintonnal, Antall Józseffel, Medgyessyvel is előfordult. Emberileg, ha kérdezi, ez természetesen nehéz, de ha az ember kipróbálja magát ezen a pályán, akkor nem húzhatja ki magát a nehéz döntések alól.

- A maradványképzés után nem csak kifütyülték, hanem nagyon éles hangú írásos tiltakozásokat intéztek önhöz.

- Ez a demokrácia. Persze. Ezzel nincs semmi baj. A Kádár-rendszerben nem írtak nyílt levelet, mert akkor utána megnézhették magukat. Ezzel nincs semmi baj. Le kell ülni velük tárgyalni, ezt tettük, és megegyeztünk. Egyébként a legtöbb helyre visszamentek a pénzek, volt egyfajta zárolás, valóban, de ezt, azóta, folyamatosan engedi el a kormány. Csak ez nem jelenik meg az újságban, vagy a médiában… Hadd mondjam azt, hogy ennek jóval nagyobb a füstje, mint a lángja. Ez azóta egy pozitív történet. Október közepe óta folyamatosan adja vissza a kormány azokat a pénzeket, csak nem egy összegben, hanem részleteiben. És végül fel lesz szabadítva ez az egész. Már akkor is mondtuk, hogy ebből nem kell ilyen nagy problémát csinálni - csak nem hittek nekünk. Remélem, hogy ezek után hinni fognak. Visszajöttek tehát ezek a pénzek; senki nem perelt be bennünket; mert, ugye, arról is szó volt; de ezek a perek – elmaradtak. A Nemzeti Kulturális Alapnál voltak a legkeményebb problémák; megnyert pályázatokra nem indultak időben a támogatások. Ez igaz. Számunkra is nehéz helyzet volt, de megpróbáltuk megértetni az érintettekkel az okokat, Én nagyon jóba vagyok néhány értelmiségi csoporttal, alkotókkal, művészekkel, de megtanultam, hogy a barátság csak addig tart, amíg egy forintot ki nem veszel a zsebükből. Onnantól kezdve örök-harag… De hát, talán, ha egy kicsi kis időtávból visszanéznek, akkor rájönnek arra, hogy ez egy kezelhető dolog volt - és jól is kezeltük. A kultúrát érzékeny emberek művelik; de nemcsak az ő érzékenységük, hanem a mi hibánk is volt ez, azt gondolom. De megoldottuk.

- Újabb, személyes kérdés: ön kijelentette, hogy meg kívánja változtatni a tárca elnevezését. Törölni abból az örökség kifejezést.

- Így van – ezt egyébként augusztusban, a Szigeten mondtam. S hogy miért? Mert az ilyen feladatot végző minisztériumot Európában mindenütt Kulturális Minisztériumnak hívják. Nemzeti Kulturális Örökség - ez a kifejezés Orbán Viktor találmánya.

- S ezért meg kell változtatni? Néhány napja a francia kulturális miniszter itt, Budapesten, külön kiemelte: mennyire kifejezőnek tartja; sőt, talán ennek mintájára, javasolta az Európai Kulturális Örökség intézményesítését az unióban.

- Szépeket mondott – mert egy udvarias ember. Igen. Ám vélhetően az általa javasolt akció alatt nem ugyanazt érti, mint ami egy szaktárca feladata. Nekem szakmailag is az a véleményem, hogy a kultúra tágabb fogalom, mint az örökség. A kultúrában benne van az örökség, benne vannak az intézmények, és benne vannak az innovációk: az intézményeken és az örökségen kívül létező napi társadalmi gyakorlatok. Tehát ami még nem egy létező intézmény, hanem egy kezdeményezés. A kultúra tehát jóval szélesebb fogalom az örökségnél, ezt vallom, ezt képviselem. Ezért egy kicsit ilyen „kényszerzubbonyban” érzem magam, amiatt, hogy az „örökség” - csak örökség. Nem. Az örökség is él, azt is napról-napra meg kell újítani. Ez azt a képzetet kelti, hogy itt valami halott dologról van szó, ami a múltban gyökerezett, és azt nekünk csak meg kell védenünk, meg néha letörölni róla a port. A kultúra jóval szélesebb ennél, az viselkedések, magatartások összessége. Ha lemegyünk az utcára, és ott gitározik valaki, vagy játszik egy utcaszínház; annak is; minden élő dolognak kulturális jelentősége lehet. Nem csak múzeumból áll a kultúra… Ugyanakkor, természetesen a választások előtt fél évvel nem készülök arra, hogy – mondjuk, januártól – átnevezzük a tárcát, formálisan is. De mégis ki akartam egyszer mondani, hogy az lenne a helyes elnevezés, ahogy régebben is volt. Kulturális Minisztérium.

- Amelybe akár egy punkminiszterség is beletartozik. Valahogy így definiálta önmagát az egyik internetes oldalon.

- Az egy álinterjú – én nem is láttam. S mit tehetnék – rám ragadt, mert van ez a program: Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzene Kultúráért. Ennek a rövidítése a PANKKK, három kával, és hát ez ragadt rám, de mondták már azt is, hogy rock-miniszter. A képbe biztos belefér, mert hiszen az a célom, hogy a fiatalokhoz is tudjak szólni, de azért nem mindenütt jelenek meg, enyhén szólva, egy közönséges pólóban. Ám ha egyszer azt veszek magamra, akkor médiaeseménnyé válik… Amikor Törőcsik Mari 70-ik születésnapját ünnepeltük, vagy amikor, előtte, Erdő Péterrel találkoztam, vagy a határon túli magyarok, egyházak képviselőivel, Tőkés Lászlóval például – akkor az újságok nem az öltönyömről cikkeztek. De nagyon átjött – s hozzáteszem: nagyon jól átjött - a szigeten a PANKKK-os trikóban való megjelenés. Ez a média természete: ha az ember valami akciót csinál, az sokkal jobban megjelenik. Amióta miniszter vagyok, talán egy vagy két nap kivételével, minden reggel nyakkendőt kötök. Magánemberként nem tettem, de most nyakkendőt kötök, mert miniszter vagyok. Azon az egy napon elmentem trikóban, PANKKK’s not dead felirattal, tudatosan, poénból - és az maradt meg. De nem tiltakozom ez ellen, csak ez egy egyoldalú kép. A PANKKK programban 400 millió forintot költünk összesen, a komolyzenére meg 8,2 milliárdot. Tehát húszszor annyi pénz megy a komolyzenére, mint a könnyűzenére. Mégis az ellenkezőjét hiszik az emberek. Akkor is sikerként értékelem, hogy a könnyűzenének azt a részét, amely a fiatal, feltörekvő tehetségeket és a klubokat támogatja, s amely eddig nulla forintban részesült, azt most négyszázmillióval segíthettük. Ez tényleg egy látványos emelkedés. És örömmel vállalom is, ha ezt az én nevemhez kötik.

- Még akkor is, ha hozzáteszik: besegít annak a műfajnak, amellyel húsz-huszonöt évvel ezelőtt komoly elméleti szinten foglakozott? Gondolok itt a róla szóló írásaira, tanulmányaira.

- Roppant jól esik, ha – nagy ritkán – olyasvalakivel találkozom, aki még emlékszik ezekre. S az is jó érzés volt, amikor az A38-on én konferáltam az ős-Kontroll Csoportnak – akik 25 év után újra összeálltak egy koncert erejéig – a fellépését, no de - nem az én ízlésem határozza ezt meg. Teljes egyetértés volt a miniszterelnökkel, hogy erre szükség van; eleve mások kezdeményezték, s mi csak fölkaroltuk azt, amit a zenészek, meg a klubvezetők kitaláltak. Azért volt ez jó, mert alulról jövő kezdeményezéshez tudtunk kereteket biztosítani. De hát minden miniszternek nyilván megvan a maga heppje, ez kikerülhetetlen vád, Hillernek az anyanyelv-programok támogatása, Görgeynek a színház, irodalom, a Rockenbauernek Wagner és az opera; biztos így is lehet tálalni… De erre azt mondom: legalább minden műfaj, előbb-utóbb, előtérbe kerül…

- Idén már belülről látott mindent. Ön szerint normalizálódott a tárca költségvetési helyzete? Jövőre nem lesz maradványképzés?

- A kulturális költségvetés rendben van. A tavalyi szinten tudtuk tartani, egy olyan időszakban, amikor az államháztartás hiánya növekedett. Elég, ha erről ennyit mondok… Talán a maradványképzéssel kapcsolatos viták is hozzájárultak ahhoz, hogy a kormányzat időben tudott korrigálni, és a kulturális költségvetést sikerült megmenteni a tavalyi szinten. Erről se szoktak nagyon írni - de én ezt nagyon nagy eredménynek tartom. Sikerült megértetni azt, hogy itt olyan kulturális intézmények vannak, amelyek önmagukban a nemzeti kulturális örökség részei; egy Bartók vonósnégyes, vagy egy Nemzeti Színház, a Nemzeti Filharmonikusok, Budapesti Fesztiválzenekar, Levéltár; tehát ezek kulturális alaptevékenységek, amelyek egyrészt értékes dolgot csinálnak, másrészt pedig a könyvtár, levéltár révén az emberekhez napi szinten jutnak. Ezt a gondolatot sikerült az egész kormánynak magáévá tennie, és ezért a kulturális költségvetés talán csak egy árnyalattal marad az idei szint alatt.

- Könnyű dolga lesz tehát az utódjának; mármint ha hivatalba léphet egy új miniszter.

- Mármint hogy lesz-e kormányváltás…? Én, ahogy említettem, természetesen azt tartom fontosnak, hogy mi legyünk az első olyan kormány, amelyet a választók másodszor is megtisztelnek bizalmukkal. Ezt fontosnak tartom; és ahogy látja, megfigyeli, mindig változott ugyan a kormány, de egyre kisebb szavazatkülönbséggel. Tehát a kilengés, az eredeti nagy kilengéshez képest, hogy, mondjuk, ’94-ben az MSZP elsöprő győzelmet aratott, egyre kisebb ennek az amplitúdója. Tehát egyszer lesz egy olyan kormány, remélem, már most, néhány hónap múlva, amely hivatalban van, és hivatalból győzni tud. De egy demokráciában soha sem dől el mindig, minden, végérvényesen, hiszen a logika arra épül, hogy mindig van kormány, és mindig van ellenzék. És a rendszer akkor működik, ha az ellenzéknek mindig van esélye arra, hogy kormányra kerüljön, és működhet a politikai váltógazdálkodás. Én most arra szerződtem, hogy a kultúrában újítsak, kifejezetten nyissak a fiatalok felé, a vidék felé; úgy gondoltam, hogy ezt számos területen szimbolikusan és valóságosan meg tudtam tenni. Nincs befejezve, ezt folytatni kell, és szeretném, hogy ha ezt a fajta kulturális megújító politikát a győztes kormány tudná folytatni. A kérdésre konkrétabban válaszolva: igen, úgy gondolom, hogy a következő ciklusban könnyen tudom majd folytatni a munkámat…

- Már csak egy kérdésem maradt; ez is egy régi idézet. Öntől származik. Ma is úgy gondolja, hogy kérdőjellel kell befejezni? Így hangzik: „Felújított omnibuszokon közlekedünk; nem csoda, hogy visszaköszönnek a régi-régi hangok. De vigyázzunk, hisz reformkorunk se jött még el! Vagy elmúlt, mielőtt eljött volna?”.

- S a keltezés - 1988. Emlékszem rá. Akkor mindenki a reformról beszélt, és félt a visszarendeződéstől… Az idézett mondatok egy cikkem záróakkordjai voltak; egy retorikus fordulat. A lényeget, persze, tükrözik. És ma már, természetesen, nincs kérdőjel. Szerencsére tévedtem. Nem csak a reformkor jött el, hanem a rendszerváltás is. Túl is mentünk tehát a reformon, helyette vértelen rendszerváltás lett, tehát jogállami forradalom. A legszebb álmaim váltak valóra.

- Szép végszó lenne – de az élet közbeszólt. Az utolsó kérdést már a beszélgetés korrigálása közben, egy friss esemény kapcsán kell megfogalmaznom. Brüsszelben ön, állítólag, miniszteri eszközökkel tiltott be egy magyar vonatkozású eseményt. Mi igaz ebből? Miért történt?

- Nem tiltottam be semmit. Hallottam róla, hogy ezt állítják, gondolom, ez már a Fidesz-kampány része…

***

Utószó:

A fenti interjú lényegesen rövidebb változata írásban is meg fog jelenni. A kurtítások többségéről, be kell vallanom, én döntöttem: egy adott terjedelmet nem léphettem túl. Ez a beszélgetés teljes változata; szintén szerkesztett ugyan, de csupán az élő beszéd nagyon kirívó nyelvi helytelenségeinek kiküszöbölésére törekedtem. S fontosnak tartok itt külön is leszögezni valamit: úgy gondolom, egy riporternek nem az a dolga, hogy bármilyen formában provokálja riportalanyát. Ellentmondásokat olvasson rá, azt firtatva például: hogyan lehet, hogy nem is olvasta azt, ami egyes szám első személyben fogalmazva, az ő neve alatt, jelent meg…? S hogy egy francia kulturális miniszter elismerő szavait nem biztos, hogy az udvariasság szimptómájaként kellene leminősítenünk… De sorolhatnám még – nem teszem. Bozóki András, fentebb, elmondta indítékait – a mi dolgunk az, hogy meghallgassuk; s az önöké az, hogy szembesítsék szavait a tényekkel. Már a riporteri szerepemből visszalépve teszem hozzá: az adott esetben ez, úgy gondolom, nem túl nehéz feladat…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra