2004. december 20. hétfő 20:38

 

Igazságot Luzsnyánszky Róbertnek

 

Miközben ismét dúlnak az ügynökviták, megjelent egy könyv, amely – végre – megalapozhatja azt a kérdést: miről is kellene beszélni – valójában? Luzsnyánszky Róbert jelentéseiről beszélek, Molnár Gál Péter írásairól, amelyeket Fonyódi Péter történész rendezett sajtó alá, vagy inkább adott ki, vágatlanul. Megfogalmazásom nem véletlenül bizonytalan – mire írásom végére érek, talán olvasóim is osztoznak döntésképtelenségemben… Nos, a kötet - fölöttébb érdekes. Ügynöki jelentések 1963 novembere és 1978 februárja között; tartalmukban erősen ellentmondva azon vélekedéseknek, hogy „a dossziék kontrollálatlan nyilvánosságra hozása a megfigyelt személyek magánéleti konfliktusait, hálószoba-titkait engednék át a bulvárlapoknak”. Nem így van – a Luzsnyánszky-dosszié legalábbis elvétve tartalmaz magánügyeket, de részletesen taglal olyan helyzetjelentéseket, amelyekkel – a közvélekedés szerint – nem a megfigyelőket, hanem a megfigyelteket lehetett kényelmetlen, esetleg zsarolható, helyzetbe hozni… Luzsnyánszky az esetek többségében kőkemény, szókimondó. Bírálja a kultúrpolitika döntéseit, sőt, olykor pikírten froclizza a neki nem tetsző tartótiszteket – akik ezt, a jelentések ellenjegyzései szerint, észre sem veszik…

De merüljünk el néhány gondolatában. Nézzük például az elhíresült Latinovits-jelentés kevésbé idézett passzusait. „Ezért a szerep visszaadásért mindenhol a világon, minden időben fegyelmit kapott volna. Más kérdés, hogy a fegyelmi tárgyalást eleve úgy irányították, hogy ő maga kérje a szerződés felbontását, amit annál könnyebb szívvel fogadtak el, mert előre bebiztosították a színházat és a szerepkört, Darvas Iván szerződtetésével. (Semmi kétséget nem hagy, hogy Darvas Ivánt már eleve Latinovits sakkban tartása végett vették oda a Vígszínházhoz.) Ennek a felmondásnak egyesek valamiféle politikai tüntetés-ízt igyekeznek adni, jóllehet, csak színészi hisztériáról van szó.” Kell e mondani, hogy a történet sokkal árnyaltabb annál, mint amit a közvéleménybe sulykoltak? A jelentés nem Latinovits Zoltánt, hanem akkori színháza vezetését, sőt, egy színésztársát marasztalja el a Színészkirály méltatlan helyzetbe hozásáért. A mondatok legalábbis ilyen olvasatot is hordoznak – a kérdés csupán az, hogy megkaphatjuk-e a válaszokat az egyértelműen felmerülő kérdésekre? Kik folytattak hadjáratot Latinovits Zoltán ellen, s kiknek áll érdekükben még ma is sorsáért egyedüli felelősnek kikiáltani egy most személyében is ismertté vált ügynököt…?

Merítsünk tovább a jelentésekből. Kiragadott mondatok 1965-ből: „A Ionesco-tipusu darabok elleni adminisztratív ellenszenv … olyan zavarokat teremtett a színházi életben, amelynek utóhatásai teljes egészükben csak ma mérhetőek fel. Magával hozta a rendezők és a színészek sértettségét…” „A művészet irányítása csak koordinálásként érhető el, mert ha minden alkalommal, a legaprólékosabb módon, részletproblémákhoz teljes állami, pártvezetői súllyal nyúlunk hozzá, csak zavart okoz a beleszólás, nem szólva arról, hogy részletek kiragadva az egészből hamis képet adnak. Rá kell bízni a művészetet a művészekre, és meg kell szüntetni azt a lehetetlen helyzetet, hogy a legfelsőbb vezetés minduntalan magára vállalja a lektorok, dramaturgok, előzsűrik /igazgatók/ feladatát.” S egy hosszabb, profetikus idézet 1968-ból: „…a bulvárkomédiák – miközben lezüllesztik színházi életünket – lezüllesztik a közönséget is. A helyett, hogy mind magasabb szellemi próbák elé állítanák, mind alacsonyabbra teszik az átugrandó mércét. Nem aktivizálnak, hanem lefegyvereznek. Elálmosítanak. Elzsongítanak. Elterelik a figyelmet nem csak a problémákról, hanem a gondolkodás szükségességéről is. S ahogy a nem használt szerv elsorvad, úgy hoz majd belátható következményként nézősorvadást ennek a bulvárdömpingnek a bemutatása.” Ügynöki jelentésekből idéztem? Rendszerhű megfogalmazásokból? Igen. Nem a korabeli szamizdatokból… Ahogyan épp ilyen meglepő mondatokkal találkozhat az olvasó a pártkongresszusok értékelése, vagy az 1968-as csehszlovákiai bevonulás bírálata kapcsán. Ismét csak a kérdések sorjáznak bennem. Milyen utat jártak be ezek, és az ehhez hasonló, jelentések? Kik gondolkodtak el fölöttük, milyen következtetéseket vontak le azokból?

Mielőtt bárki félreértelmezné soraimat, sietve jelentem ki: nem az ügynök – az ügynökök – megvédelmezése a célom. Elmondtam én már erről Csattan Pál véleményét; írtam egy hosszabb dolgozatot a minden bizonnyal honlapunk olvasói előtt sem ismeretlen folyóiratban, de „egy klikk”, és itt is olvashatják azt; azonban újfent elérkezettnek gondolom az időt ahhoz, hogy eltűnődjek az ügynöktörvény vitája és kérdései fölött. Mert hosszú idő óta meggyőződésem, hogy egy rossz törvényről folyik olykor irányítottan értelmetlen vita… Azt, hogy rossz a törvény, sokak véleményének idézésével bizonyíthatnám. De legyen elég Hodászi Zoltán átvilágítóbíró autentikus megfogalmazása: „…sok a hiányossága. Jogértelmezéssel azonban megoldottuk a problémákat. Mellesleg korábban jeleztük az Országgyűlésnek: nem minden ponton egyértelmű a törvény.” (168 óra, 2003. aug. 14.) Nos, a jogértelmezés épp a legnagyobb problémákra nem ad orvoslást. Mert talán a bőséges Luzsnyánszky-idézetek is jelzik: a kérdéskör sokkal összetettebb annál, mint amit a törvény körüli vita elhitetni próbál velünk. Mert e könyv kapcsán most talán a minden eddiginél nagyobb mélységben elmerülhettünk egy ügynök jelentéseiben, abban a bizonyos „munkadossziéban”, amiről mindenki beszél, széltében-hosszában, de megismerhettünk-e bármit is a jelentések hatásmechanizmusának működéséből? Nem. Mindenki azt állítja, hogy e dossziék megismeréséhez egyénnek és közösségnek egyaránt joga van; meg kell ismernünk a múltat; de vajon akkor – és csak akkor – ha megismerjük az egykori ügynökök nevét, jelentéseit – közelebb jutunk-e a kor, a múlt megismeréséhez? A válaszom ismét csak határozott nem. Luzsnyánszky jelentései alatt sokszor olvashatunk egy mondatot: „A jelentést lássa a Tájékoztató tiszt elvtársnő.” Számomra a történet csak ettől a ponttól válik izgalmassá. Nem az immáron nevesített tartótisztek mesélhetnék el nekünk a múltat, hanem a névtelenségbe rejtett tájékoztató tiszt elvtársak és elvtársnők, illetve azok, akiket tájékoztattak, és akik aztán hoztak valamilyen döntést – sok-sok jelentés összevetése után. E kör nevesítésére természetesen lehetnek tippjeink; elegendő bizonyos korabeli apparátusok házi telefonkönyveit előkotorni; de vajon elegendő, és elfogadható-e, az a magatartás, hogy ma egyfajta közösségi ítéletként elvitetjük a „moralitás balhéját” az ilyen-olyan okokból ügynökké vált emberekkel – de az ő szintjüknél följebb, szemérmesen, sohasem pillantunk…? Igaz: mostanában már eljutunk a tartótisztek köréhez – „na és”, kérdezem, egyfajta ráutalással. A történet lényegi irányítói ma nyugodt szívvel élhetnek. Boldogulhatnak? „Mi az, hogy. Na ná. Törvényesen és tisztességesen.” E két „ráutaló” idézet nem véletlen – noha nem a szállóigék megfogalmazóival van problémám. Most – nem. Hanem azzal a társadalommal, amelynek többsége egy vérből valónak vallja magát velük. Például a választásokon… Van egy ideillő történetem. Egy patinás művelődési létesítmény vezetőjével keveredtem vitába a minap. Az öszödi kormányingatlant említettem, mire felcsattant: mi a problémám? Ajánlottak valakinek egy üzleti lehetőséget, amit bolond lett volna visszautasítani. Hiszen keresett rajta. Nem ő a bűnös, hanem az, aki megkínálta vele. Miért kellene elvárni, hogy valaki a saját ellensége legyen? A történettel az a baj, hogy nem egyedi. Esszenciája is lehetne a „gulyáskommunizmusként” is aposztrofált kor, máig létező umbuldáinak. S ha valaki ki akar törni ebből az örökségből – nagyon hamar több ellenséget szerezhet, mint akár politikai nézeteinek hangoztatása miatt… És nagyon sok csalódást gyűjthet be akkor, ha a morális állapotok alapján vár el valamilyen pozitív közösségi magatartást. E körben maradva: vajon kiérdemelte-e – kiérdemeltük-e – azt a közösségi jogot, hogy megítéljük és elítéljük Luzsnyánszkyt és társait? (Próbálok nem csapongani – de a terjedelem miatt igyekszem néhány gondolatot átugrani; tudom, hogy még tudnak követni…)

Nos: van-e jogunk követ dobni az ügynökökre, 1994 után? Amikor egy nagyszerű költő – azóta belehalt ebbe az évtizedbe – azt írta: „anyanyelvem mostantól bozgor”. (Szervác József)  És van-e jogunk ezt tenni, 2004 december ötödike után – amely napon olyan kollektív agymosottságról és önző lelki restségről tett „hitvallást” az ország döntő többsége, hogy ahhoz képest ötven év minden egyéni és közösségi szégyene – eltörpül. Még most sem lenne késő egyfajta pozitív nemzeti „obstrukciót” meghirdetni – de ez már valóban egy másik írás témája lehetne.

Maradjunk az ügynöktörvénynél, maradjunk Luzsnyánszkynál. Aki – különös módon – megerősített abbéli nézetemben is, hogy engem nem érdekelnek azok a bizonyos dossziék. Mert évek óta vallom, konokul és makacsul: a múlt nem irányítja a jelent, legfeljebb megmagyarázhat bizonyos jelenségeket. Vagy épp segít a megfelelő kérdések megfogalmazásában – de az összesküvés-elméleteket akkor is el kell utasítanunk, ha hordoznak némi igazságot. A gondolkodás képessége és a döntések szabadsága a mi kezünkben van – kényelmes kibúvónál nem több „rejtélyes konstellációkra” hivatkozni… Nos, miért erősített meg engem épp egy dosszié olvasása arról, hogy nem érdekelnek a múlt titkai? Mert – rábukkantam abban egy névre. Nem volt nehéz. Nagyon gyakran említi őt Luzsnyánszky: jelen van a megfigyeltek legbelsőbb körében; ott, ahová – feladata szerint – be kell épülnie. Egy újságíróról beszélek, akit a hatvanas évek elejétől körüllengett az „ellenállás misztikuma” – s ennek tényszerűségéhez most sem kívánok kételyeket illeszteni. Még akkor sem, ha a dossziéban olvasható jelentések olykor választ adnak bizonyos „operatív felvetésekre”, azaz, mintha nem csak Luzsnyánszkyra támaszkodnának egynémely információ tekintetében. Tudjuk, hogy az ügynököket is megfigyelték – de, mondom, számomra ez, ma, nem hordoz izgalmas kérdéseket. Az viszont annál inkább: ez az újságíró, aki ott volt a „polgári ellenállás” minden kilométerkövénél, aki az akkori rend(szer) kérlelhetetlen harcosaként élt – ma vajon miért lett a balliberális újságírás frontembere, a keresztény, polgári értékek képviselőinek engesztelhetetlen ellenpublicistája? És, további gondolatkísérletként hozzátéve, miért nem futott be politikai karriert – holott nagyon sok liberális politikusnál mélyebb és elkötelezettebb volt korábbi ellenzéki jelenléte; bizonyítja ezt, éppen most, Luzsnyánszky is… Választ, természetesen, nem kaphatunk, ügynöktörvény segítségével sem, hiszen annak vizsgálati köre alól van és lesz mentesség. Ahogyan – és ez a legfontosabb – nem is érdekel a válasz, hiszen, mint mondtam, a mérce legyen már végre a jelen, és nem a múlt. A rendszerváltó kísérletnek volt egy akarat-minimuma: a diktatúra személyi- és csoport-maradványainak felszámolása. Aki e minimumtól visszalépett az elmúlt másfél évtized során és „beállt” e maradványok segítői közé – arról engem, személy szerint, a legkevésbé sem érdekel az, hogy a múltban ügynök volt-e, vagy partizán…

E talán kaotikus dolgozat végén ideje arról is beszélnem: a szóban forgó dossziét sajtó alá rendezték, vagy vágatlanul jelentették meg? (Ahogyan erről írásom „messzi múltba hullt” első mondataiban bizonytalankodtam…) Nos: ismét látnunk kell, hogy a jelentések megfogalmazója eléggé pikírt ember benyomását kelti. Kényszeredett részvételét nem rejti véka alá; s ezt a tartótisztek megjegyzései is alátámasztják. „A tmb-ben kedvezőtlen benyomások alakultak ki az együttessel szemben alkalmazott adminisztratív rendszabályok célszerűségét, hatékonyságát illetően” – olvashatjuk egy 1975-ben kelt jelentésben, amelyben arról is szó esik: hogyan próbálják őt meggyőzni az együttműködésről. Ezt követően, 1976 márciusában, arról faggatják Luzsnyánszkyt: milyen körülmények között született a Népszabadságban Molnár Gál Péter a szóban forgó együttest pozitív módon ábrázoló cikke. 1977-ben egyetlen jelentés keletkezett (a dosszié szerint), majd 1978 januári keltezéssel olvashatjuk az utolsó előttit. (Az utolsó 1978 februári; lényegében jellegtelen.) De az előbbiben ezt olvashatjuk: „Szamizdat irodalom létezéséről véleménye szerint mindenki tud.” /A jelentést a tartótiszt rögzíti, mert az idő rövidsége miatt nem állt módjában jelentést íratni…) „Ez alatt azt érti, hogy akinek csak valamilyen köze van az irodalmi életünkhöz. Először erről a témáról 1977 kora őszén hallott. Konkrét szervezőit nem tudja, csak azt, hogy lehet írni bele. Kenedi János által készített „Elhülésem története” c. írást olvasta, sokat is vitatkozott szerzőjével, amit nem tudott megváltoztatni. Általa történt megfogalmazás szerint egy „lilagőzös mű”, amit ha átdolgozna és az egyik részét kihagyná, még meg is lehetne jelentetni. Így ahogy van nem jó. Bencével is Kissel nem tart kapcsolatot. A fentiek alapján javaslom, hogy a legközelebbi találkozón (1978. január 25.) Takács Tibor r. őrnagy vonalvezető elvtárs, az ügy legjobb ismerője vegyen részt, az információ pontosítása és felhasználhatóságának megszerzése érdekében. Esetleges ügybeni felderítést célzó konkrét feladatok megjelölése így válhatna realizálhatóvá.”

Az olvasó talán már érti is felmerült problémáimat. Az említett dátummal datált jelentést a könyv – és ezek szerint a dosszié – nem tartalmaz. Így homályban marad az is: feloldódott-e az ügynök és a „hálózat” közötti konfrontáció, vagy tovább mélyült? Arról már értesülhettünk – Molnár Gál Péter előadásában – hogy néhány hónappal később lebukott a repülőtéren, egy feltűnően célratörő motozást követően. Úgyszólván „első blikkre” benyúltak a cigarettatárcájába, és kiemelték belőle Kenedi János mikrofilmre rögzített írását. Figyelem: néhány hónappal korábban Kenedivel még nincs jó viszonyban, a többiekkel pedig – akiket a párizsi szamizdat-műhely magyarországi szerzőiként ismerünk meg később – még csak kapcsolatot sem tart. Ezért tehát nem botorság azt kérdezni: hogyan került hozzá az a bizonyos mikrofilm? Ki szólt erről a motozást végző tisztnek? Valóban véletlenül bukott le? Vagy ki kellett őt iktatni, de úgy, hogy tanuljon a leckéből. Ha ez utóbbi történt – hogyan és kik dolgozták ki az akció részleteit? A dosszié erről nem beszél – csupán nagyon sok lehetőséget villant fel. (Hadd mondjam ki: a történés, bizony, még Kenedi Jánost is gyanúba keveri, épp elvarratlansága miatt…) A lényeg: bár Molnár Gál Pétert – és vele természetesen Luzsnyánszkyt is – 1978 nyarán, az eddig megismert tények szerint, kivonták a forgalomból – magát a dossziét 1979 október negyedikén zárták le. Az utolsó jelentés dátuma 1978 február harmadika – s arról, hogy mi történt a két dátum között, másfél év leforgása alatt, egyetlen szó sem esik, egyetlen feljegyzés sem készült. Illetve a dosszié nem tartalmaz erről semmit; ezzel ismét csak oda lyukadtunk ki: az apparátus működési mechanizmusairól valójában édeskeveset tudunk meg azokból a dossziékból, amelyeket most – talán egyfajta koncként – odavetnek a közvéleménynek. Itt van, olvassátok, hogy ki mit mondott, mosolyognak a kartoték-gazdák. De arról, hogy kik olvasták azokat, és mire használták az adatokat – még csak szó se essék…

Hát ezért nem érdekelnek engem a dossziék…

Bár Brády Zoltán a hátsó borítón – a kiadó nevében – megfogalmazott aggodalmát osztom… „Ki merem adni ezt a ’vágatlan’ ügynöki dossziét. Nem kurtítottunk semmit, még a helyesírási hibákat sem javítottuk ki. Talán kockáztatok – egy esetleges perdömping romba döntheti a Kapu szerkesztőségét.” Vajon milyen perektől tart, merül fel bennem a kérdés, esetleg nem állapodott meg a szerzővel honoráriumát illetően? Ez bizony még gondot jelenthet – hiszen a kötet még azt is magában hordozza, hogy a jelentések szerzője utóbb büszke lesz életműve e gyöngyszemére. S utólag akár többmilliós honoráriumot is követelhet… Még talán nem is ok nélkül.

Tamási Orosz János

 

A témával kapcsolatos korábbi írás:

Vlagyimir Visszarionovics Carlos és a demokratikus jogalkotás
 

Vissza a kezdőlapra